Wilum Hopfrog Pugmire 2019-ben elhunyt, elismert weird alkotó volt, aki elsősorban prózaverseivel vált ismertté és műveiben nagyon gyakran idézte meg H. P. Lovecraft klasszikus helyszíneit, karaktereit és motívumait – olyannyira, hogy az ismert Lovecraft-kutató, S. T. Joshi egy ízben az elsőszámú kortárs lovecrafti íróként is jellemezte.

2001-ben megjelent írása, a The Phantom of Beguilement, mely az Árnyak antológia harmadik kötetében A bűvölet lidérce címet kapta, és melynek elejét exkluzívan nálunk olvashatjátok a megjelenés előtt, Kingsportba kalauzolja az olvasót, olyan történeteket idézve, mint A Fesztivál és A Szörnyű Öregember.  Ha tetszett ez a kis részlet, ne felejtsétek el időben megrendelni a könyvet a Dunwich Market boltjából!

I.

Katherine Winters egy pillanatra megállt a kis fahídon, és a Blake’s Creek patakjának csordogáló vizét szemlélte, ahogy a híd alatt áramlott. Halvány októberi napfény csillant a víz hullámain, és az ősz illatai lengték be Kingsport ködös levegőjét. Boldog volt, hogy tovább maradt a turistaszezon végénél. Az öreg város megigézte őt, ahogy furcsa, régies lakói is. Ahogy továbbhaladt az Orne Streeten, egy kis régiségbolthoz ért, mely úticélja is volt egyben. Egy pillanatig tétovázott, majd belépett a sötét, hűvös helységbe, és bezárta maga mögött az ajtót. Síri csend uralkodott, az élet apró neszeinek nyoma sem volt az elfeledett múlt birodalmában. Lassan a vastag porral borított tárgyakhoz lépett, míg meg nem találta amit keresett. Leemelte a kis bekeretezett festményt és finoman letörölte üvegkeretéről a por vastag burkolatát. Orgonák illata lengte be a levegőt a háta mögül, egy árnyakba burkolt alakról, mely hamarosan mellette termett.

– Hello, Miss Winters – hörögte a bársonyos hang – Látom ez a kis festmény továbbra sem hagyja nyugodni.

– Valóban. Szerencsére édesanyám egy igen nagylelkű csekket küldött, így megengedhetek magamnak némi szertelen költekezést

Az idős nő elmosolyodott mályvaszín ajkaival és gyengéden végigsöpört sűrű haján vékony ujjaival. – Az anyák csodálatos találmányok. – turbékolta közömbös hangon – Néhány kivétellel. Az övé például egyáltalán nem értette őt. – mutatott szakadozott körmével a festményre.

– Azt mesélte, Jeremy Blondnak hívták

– Úgy bizony. Szegény pára. Egy szorongó fiatal művészpalánta sötét, szenvedő szemekkel és sápadt, élettelen hajjal. A fajtája igen gyakori jelenség Kingsportban, de egy olyat sem ismertem, amelyik ennyire üldözöttnek tűnt volna, mint ez a szegény fiú.

– És ez az egyetlen munkája az Ön birtokában?

– Igen drága. Az édesanyja összegyűjtötte az összes többit az eltűnése után. Úgy ám, ő is igen különös alak volt. Gyűlölte, hogy az egyetlen gyermeke a festészet és költészet pályáját választotta, ám miután még a teste sem került elő soha, nos, a művészete maradt az egyetlen, amivel emlékezhetett rá. De ezt a darabot sosem látta, mert a fiú nekem adtam. Találtam egy apró fényképkeretet és szépen beleraktam. Tehát megszabadítana tőle?

– Igen kérem – válaszolta Katherine, vonakodva kerülgetve a festményt – Szinte olyan, mint valamilyen kísérleti fénykép, annyira egyedi és szürreális. Egy nő áll egy tutajon, körülötte árnyakkal és kísérteties fénypárával? És azok a dolgok, amelyek felette szárnyalnak, mint holmi ősi pszichopompok raja – vajon sirályok, és ha igen, vajon miért ennyire torzak? Csodálatosan egyedi stílus. Hány éves volt?

– Alig idősebb egy gyermeknél hölgyem. De éles eszű. És nagyon sokat foglalkozott azokkal a furcsa könyvekkel.

– Okkult könyvekkel?

– Azokkal ám. Amikor először belépett ide, csak klasszikus költemények régi kiadásait kereste és költők életrajzait. De aztán rabul ejtették a helyi legendák. Sokat hallgatta annak az iszákos fajankónak a történeteit, aki annak a borzalmas öregembernek az egykori, elhagyatott viskójában húzta meg magát.

Katherine illedelmesen visszatartott egy kis szórakozott mosolyt, miközben az idős nő vastag papírba csomagolta a festményt.

– És Jeremy is költő volt, Mrs. Keats?

– És ráadásul igencsak sajátos költő kedvesem, ahogy azt ebben a régi kis városkában mondani szoktuk. Á, várjon csak egy kicsit. – Hátranyúlt egy vastag, régi kötetért, kinyitotta középen, és kivett belőle egy összehajtogatott papírt, amit átnyújtott Katherine-nek. A fiatal nő gyengéden kihajtogatta. – Ezt is bedobom a kép mellé. Az egyik “Shakespeare-i szonettjének” hívta és az biztos, hogy legalább olyan bolondos, mint bármi, amit az öreg Will írhatott, már ha mondhatok ilyesmit.

– Csak nyugodtan – bólintott Katherine – Milyen réginek tűnik és érződik ez a papír.

– Úgy ám, talált egy dobozt tele holmi száz éves papírtömbökkel. Ó, milyen boldog is volt. Hogy is mondta? “Antik papír, melyen alakot ölthet antik énekem,” vagy valami ilyesmi. Olvasott már Oscar Wilde-ot kedves? Nos, ahogy Jeremy beszélt, az gyakran Mr. Wilde-ra emlékeztetett. Egy másik korból származott. Túl ifjú volt, hogy öreg lehessen, ez volt az ő tragédiája. És egy nap elragadták közülünk, de hogy hogyan és hová, azt már sosem tudjuk meg. Furcsa hely a világ Ms. Winters, ebben sose kételkedjen.

A nő a fizetségért cserébe átnyújtotta Katherine-nek a becsomagolt keretet. Katherine álomittasan indult útnak zsákmányával, melléhez szorítva mind a festményt, mind a költeményt, szinte szökdécselve a macskaköves utcákon egy boldog szív dobbanásainak ütemére, miközben az égen homályos árnyak követték lépteit.

 

II.

A fekete víz tükrén táncolt, a félhomály árnyai és kísérteties párái ölelték körbe testét. Felette derengett Kingsport ősi szirtes partvonalának árnyéka. A sós tengeri víz aprócska cseppjei szálltak körülötte, könnyed, szeszélyes páraként, melyben szinte fantasztikus teremtmények alakját vélte kivenni. Felkiáltott és halk huhogás válaszolt hangjára a felette szárnyaló lények torkából. Ismét felkiáltott, látni akarta a különös, szárnyas lények sápadt arcait. És ekkor a pára sűrűbbé vált, ködfallá, mely bekerítette őt, és esszenciáját nyitott szájába öntötte. Az anyag megtalálta szomjazó lelkét. Átváltozott a terjengő éter lényévé.

Katherine az északi szél zajára ébredt, ahogy hálószobája ablakát zörgette. Ásításával válaszolt a zajra, ágálva az álom lerázása ellen. Ám a szél kitartott és végül kimászott az ágyból, az ablakhoz botorkált, majd letérdelt előtte. A hálószoba függönyeit sosem húzta el, mert imádta az éjjeli égbolt látványát ágya kényelmes fogságából szemlélni. Katherine végignézett az előtte elterülő panorámán – a legendák kísértette Kingsporton. Egy nagynénje örökségéből ráhagyott pénzét használta fel az utazáshoz, aki szintén kedvelte a művészeteket és folyamatosan bátorította Katherine költői ambícióit. Miután hallott az elbűvölő New England-i városkáról és állítólagos élénk művészközösségéről, idejött, hogy menedékre leljen egy abszurd, érzelmi összeomlást követően. Alkotói vénáját próbálta megkeresni és hamarosan költészete ismét utat tört magának. Alig két hónap alatt elkészült szonett ciklusának első vázlatával. Ám Kingsport többet nyújtott számára az alkotó szellemnél; gazdag művészi közeget biztosított, mely egyre inkább belopta magát a szívébe.

A társaság egyik legkiválóbb karaktere a “csavargó” volt, akiről Mrs. Keats is beszélt, egy bizonyos Winfield Scot, egyben költőfivér. A helyi könyvtárban találkozott vele először, ahol a férfi a napjai nagy részét töltötte olvasgatással, miközben melegedett és írást színlelt (évek óta nem adott ki semmilyen új anyagot.) Az éjszakáit szakajtónyi rongyba bugyolálva töltötte egy hálózsákokból formált ágyon egy omladozó viskó teraszán, mely igen híres volt a helyiek körében egy különös úriember otthonaként, akit csak “a szörnyű öregemberként” emlegettek. Ez az férfi állítólag egy egykori hajóskapitány volt, aki halálakor már szinte hihetetlenül vén kort élt meg. Azt suttogták róla, hogy tengeri kalandjai során furcsa rítusokat és titkos szertartásokat ismert meg, a helyiek pedig nem nézték különösen jó szemmel a hatalmas, furcsán festett sziklákat sem, melyek az udvarán emelkedtek ki a magas fűből, sziklákat, melyeket ezoterikus csoportokban helyeztek el, mint holmi ősi bálványokat.

Winfield Scotot nem kedvelte a kingsporti lakosság, mivel egy olyan helyen aludt, amit minden ésszerű ember messzire elkerült. Havi csekkjei azonban bőségesen ellátták alkohollal, mellyel elűzhette személyes démonait. Katherine részmunkaidős állást vállalt egy kis kávézóban, inkább unaloműzőként, mintsem anyagi helyzetéből fakadóan, és szokásává vált összecsomagolni egy kis vacsorát a műszakja végén, amit aztán elvitt a magányos költőhöz. A vele folytatott beszélgetéseket kellemesnek tartotta, és egy esztéta intellektusát fedezte fel a zilált külső mögött. Tehát Winfield ismerte a rejtélyes módon eltűnt fiatal művészt. Katherine felállt és az ágyához képett, mely fölé kifüggesztette Jeremy Blond festményét. Ujjával megérintette a tutajon álló magányos alakot, és a hajtincseket tanulmányozta, melyek a kísérteties fejről hullottak alá. De vajon valóban hajt volt-e, vagy kecses indák füzére, vagy rongyok, vagy talán szakadozott tengeri hínár?