Ki az, aki nem játszott el a gondolattal, hogy vajon mi történne vele kedvenc horrorfilmjében? Felvennénk a harcot a gonosszal, elfutnánk előle, vagy mi lennénk, akik meghalnánk még a film elején? Vélhetően ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztatták Douglas Schulze-t, mikor megrendezte az egyik legérdekesebb felütéssel bíró horrort, amit valaha láttam: a Mimesis: Night of the Living Dead-et.

Russel és Duane (Allen Maldonado) egy horror találkozón összefutnak egy gót lánnyal, aki elhívja őket egy házi buliba. Az este talán túl jól sikerül mindenkinek, hiszen szinte mindannyian kidőlnek az végére. Russel egy lánnyal, Karen-nel egy temetőben ébred, furcsa, ’60-as évekbeli ruhát viselve, hamarosan pedig egy rejtélyes emberrel találkoznak, aki megharapja Russelt. Az ijedt Karen menekülése közben találkozik Duane-nel, akivel egy közeli házban bújnak el, ahol még másik, öt személy rejtőzködik az esti buliból. Horrorrajongók lévén hamar rájönnek, hogy a kult műnek számító Night of the Living Dead történetét élik át, és mind jól tudják: George A. Romero filmjét senki sem élte túl.

A Mimesis egy rendkívül érdekes koncepcióval nyit: mégis, hogy viselkednénk, ha belecsöppennénk az egyik kedvenc horrorfilmünkbe? Ehhez pedig az egyik legnépszerűbb alkotást, Romero Night of the Living Dead-jét veszi segítségül. Mikor először hallottam a műről, nem áltattam magam: az, hogy eddig még nem hallottam a Mimesisről, nem jelenthet jót egy ilyen izgalmas koncepció mellett. Nos, mint kiderült, aggodalmam nem volt alaptalan: Douglas Schulze egy kifejezetten felejthető alkotást hozott tető alá. A film talán legnagyobb hibája a színészi játék: eddig kevésszer láttam ennyire unott és kifejezéstelen játékot. A színészeken egyáltalán nem érződik, hogy átéreznék a helyzet súlyosságát, hogy itt most egy zombi apokalipszis kellős közepébe csöppentek. Mindezek mellett, annak ellenére, hogy a történet szerint horror rajongók, iszonyat buták. Szinte szóról szóra elkövetik ugyanazokat a hibákat, amiket Romero szereplői az eredeti remekműben. A hősök mellett sajnos a főellenségek sincsenek a helyzet magaslatán. Igen sok idő, körülbelül a film háromnegyede kell ahhoz, hogy felfedjék magukat, ráadásul motivációjuk is zavaros, elrontja a filmélményt, hiszen lerombolja mindazt, amit a műről addig gondoltunk, hogy hőseink vajon hogy kerülhettek ebbe a helyzetbe. Céljuk végtelen primitívsége mellett sajnos ők maguk is igen felejthetőek, szinte semmilyen emlékezetes momentumot nem tudok a személyükhöz kötni.

A Mimesis legidegesítőbb hibája azonban a szereplőkön és az elbagatellizált történeten kívül egy olyan hiba, amelyet sosem fogok tudni megbocsájtani a készítőknek: az alkotás során szinte kismilliószor olyan felvételt látunk, ami először le van lassítva, majd hirtelen visszagyorsít, mintha ezzel zárkózván fel a valós eseményekhez, majd folytatódik a felvétel normális sebességgel. (Igen, ez tényleg így van a filmben, eskü, nem fogyasztottam semmi kábítószert a Mimesis: Night of the Living Dead megtekintése közben).  Mikor először bukkant fel ez a megoldás, bár nem értettem a funkcióját, hiszen még csak a bevezetőnél tartott a mű, és a két főszereplőt, Russel-t és Duane-t láttuk ahogy kisétálnak egy szobából, még egy kicsit újszerűnek is hatott.  Azonban ahogy egyre többször ismételték, teljesen felesleges jelentekben és szituációkban, egyre idegesítőbbé és idegesítőbbé vált. A film végére szerencsére elfelejtették többet alkalmazni ezt „zseniális” operatőri módszert, azonban így is már kellően felidegesített addigra.

Összességében a Mimesis: Night of the Living Dead egy nagyon érdekes koncepciójú műként indult, majd hatalmas csalódássá vált a szememben, melyet nem tudok senkinek sem könnyű szívvel ajánlani. A filmből szinte teljesen hiányoznak a horrorisztikus elemek a zombikon kívül, azonban ezekben az esetekben sem tud lenyűgözni az alkotás. Sajnos a Mimesis nem egy méltó tisztelgés Romero klasszikusa előtt.

Értékelés: 3/10

Kiknek ajánljuk: akik keresnek egy filmet, amin elaludhatnak.

Kele-man