A Serial Chillers rovatban ritka szereplők a nők, és Aileen Wuornos története ezek közül is ki fog emelkedni. Az általa elkövetett, hét áldozattal járó sorozatgyilkosság egyedülálló a kriminológia történetében annak elkövetési módja és a tettes személye miatt, melyek mindaddig ismeretlen terepre vitték a nyomozóhatóságokat. Wuornost éppen ezért Amerika első női sorozatgyilkosaként aposztrofálták, ami természetesen nem volt igaz, tettei és élettörténete mégis annyira egyediek, hogy igen nagy hatással voltak mindarra, amit ma a sorozatgyilkosokról tudni vélünk.

Gyermekkora

Aileen Carol Wuornos 1956-ban született Michigan államban. Édesanyja mindössze tizenöt éves volt, mikor életet adott neki második gyermekeként. Skizofréniával diagnosztizált apját sosem ismerhette meg, ő ugyanis születésekor már börtönbüntetését töltötte, és ekkorra Aileen anyja elvált tőle. Ekkor még kisebb bűnök száradtak a férfi lelkén, de a későbbi években gyakorlatilag folyamatosan börtönben ült gyermekek molesztálásáért, nemi erőszakért, egészen 1969-ben elkövetett öngyilkosságáig. Diane Kathleen Wuornos hamar feladta két gyermekének, Keithnek és Aileennek nevelését, akik így nagyszüleik gondozása alá kerültek. Aileen négy éves koráig az anya még részt vett nevelésükben, de saját rossz viszonya a szüleivel lehetetlenné tette az együttélést. A Wuornos család több generációra visszamenőleg alkoholizmussal, szexuális abúzussal, vérfertőzéssel és családon belüli erőszakkal terhelt történetében az, hogy Diane magára hagyta gyermekeit, sajnos nem tűnik kirívó esetnek.

A barátai által csak Lee-nek szólított nő a későbbiekben sokszor beszélt újságírók előtt gyerekkoráról. Alkoholista, bántalmazó nagyszüleivel – akikről saját elmondása szerint csak tizenkét éves korában tudta meg, hogy nem a valódi szülei – az élete nem volt könnyű. Nagyapja molesztálta őt és gyakran agyba-főbe verte. Aileen már gyerekként hiperszexuális volt, ami egyértelmű jele elhanyagoltságának. A tünetegyüttes sok esetben a magány és a depresszió elől menekülő egyéneknél alakul ki. Testvérei, gyerekkori ismerősei elmondása szerint barátokat próbált szerezni a szex útján, és többen tudták, hogy bátyjával is rendszeresen vértfertőző kapcsolatra léptek. A lány tizennégy évesen teherbe esett, majd 1971-ben egy fiúnak adott életet egy leányanyákat fogadó otthonban. A gyermeket örökbe adták, de családja már a terhesség alatt teljesen elfordult tőle. Nagyanyja pár hónappal később távozott az élők sorából, és ez volt az utolsó csepp abban a pohárban, ami Aileen családi életét jelentette. Nagyapja kidobta a házból; és bár anyjuk, Diane felajánlotta neki és Keith-nek, hogy költözzenek hozzá Texasba, a gyerekek ezt elutasították: Aileen tizenöt évesen hajlék nélkül találta magát, egyedül kellett, hogy boldoguljon.

Rossz úton

A következő évek sem teltek fényesebben. Keith, a szeretett báty gégerákos lett és meghalt, a nagyapa pedig öngyilkos lett. Aileen teljesen egyedül maradt a világban. A fiatal lány először Coloradóba utazott, később Floridában kötött ki, és egész későbbi életét is a napfényes államban élte. Itt ismerkedett meg egy Lewis Fell nevű, igen jómódú férfival, egy jachtklub elnökével. Fellnek valószínűleg megesett rajta a szíve. Összeházasodtak, amiről a helyi lapok is beszámoltak, de kapcsolatuknak nagyon gyorsan vége szakadt: csupán pár héttel később a férfi távoltartási végzést kért a nő ellen és a házasság érvénytelenítését. Azt állította, hogy fiatal felesége rengeteg pénzét elherdálta, és mikor nem adott neki többet, megverte őt a botjával.

A válás után Lee Michiganba utazott, ahol letartóztatták, mert egy billiárdgolyóval támadt egy helyi kocsmárosra. Végre hozzájutott Keith életbiztosítási összegéhez, ami mintegy 10.000 $-ra rúgott, de alig két hónap alatt az egészet elverte. Visszatért hát Floridába, és tovább folytatta zűrös életét.

A ’70-es éveket többnyire halálra ítélt párkapcsolatokkal töltötte és többször letartóztatták kisebb lopásokért, pitiáner ügyekért, de egy alkalommal fegyveres rablásért börtönben is ült. Időről időre prostituáltnak is beállt az út szélén állók közé, de nem volt túl kapós. Nehéz élete volt, nem tudta megteremteni saját megélhetését sem. 1986-ban, amikor Tyria Moore-t megismerte, már egy kiégett, keserű és végtelenül dühös nő volt.

Tyria Ohioból költözött Floridába, saját bevallása szerint azért, mert szülővárosa túl kicsi volt ahhoz, hogy ott nyíltan felvállalhassa homoszexualitását. Wuornos és Moore szeretők lettek, ettől fogva közel négy éven át együtt éltek. Tyria hébe-hóba dolgozott, főként takarítónőként vagy szobalányként, Aileen tartotta el magukat a prostitúcióból szerzett pénzből. Eleinte sokat jártak szórakozni, élvezték az életet, de a későbbiekben többek között az állandó anyagi problémák miatt kapcsolatuk megromlott.

A gyilkosságok

Az első gyilkosság 1989-ben történt, Aileen 33 éves éves volt ekkor. Az áldozat, Richard Mallory egy korábban már elítélt erőszaktevő volt, több pisztolylövés végzett vele. A további áldozatok halálára egy éven belül került sor, eseteikben a rendőrség felismerte a hasonlóságokat: mindannyian középkorú, fehér bőrű férfiak voltak, mindannyiukat kirabolták és azonos kaliberű pisztollyal ölték meg őket. Elhagyottan megtalált autóik, melyekben minden ujjlenyomat gondosan le volt törölve, és az áldozatok holttestének helyzete arra engedte következtetni a nyomozókat, hogy olyasvalaki végezhetett velük, akit stopposként vettek fel és az illető üzletszerűen kéjeleg.

A rendőrség sokáig bizonytalanságban volt. Sok jel arra mutatott, hogy az elkövető egy nő, azonban ez ellentmondott minden addigi tudásuknak. Eleve akadályokba ütközött, hogy női sorozatgyilkos után nyomozzanak, hiszen jóformán elképzelhetetlennek tartották ezt a jelenséget. Nők ritkán válnak sorozatgyilkossá, és ha mégis, egészen más módszereket választanak. Mint azt a nők kriminológiájáról szóló cikkünkben írtuk, a nőkre általában nem jellemző az olyan intenzív és agresszív gyilkolási mód, amit Aileen Wuornos gyakorolt. A pisztoly is férfias fegyver, a nők előnyben részesítik a mérget, vagy fojtogatást. Wuornos ilyen szempontból mindenképpen egy kriminológiai kuriózum, aki nő létére „férfiként” gyilkolt.

Az áldozatok Richard Mallory (51 éves), Dick Humphreys (56 éves), Troy Burress (50 éves), David Spears (43 éves), Walter Antonio (62 éves), Peter Siems (65 éves) és Charles Carskaddon (40 éves) voltak. Hetük halálát tulajdonítják neki, de Aileent hat férfi megölésével vádolták meg; a Peter Siems holtteste ugyanis sosem került elő. Mégis éppen az ő kocsija vezette nyomra a rendőrséget: ezt az autót Aileen és Tyria összetörte, aminek szemtanúi is voltak. A baleset során Aileen megsérült, így fordulhatott elő, hogy az autóban maradt véres tenyérlenyomata. Mivel a nő büntetett előéletű volt, ujjlenyomatai szerepeltek a rendőrségi nyilvántartásban, így egyhamar rátaláltak, és letartóztatták.
A szemtanúk beszámolói alapján készült fantomképeket Wuornosről és Moore-ról számos médium bemutatta, és a lakosság segítségét kérték, hogy megtalálhassák az ekkor már két gyanúsított nőt.

Több olyan tippet is kaptak, melyek Aileent és Tyriát vélték felismerni a rajzokon, azonban ami a neveket illeti, csak Ty-é volt minden esetben azonos. Aileen számos álnevet használt élete során, ismerték Sandra Kretsch, Susan Lynn Blahovec, Lee Blahovec, Cammie Marsh Greene, Lori Kristine Grody neveken is. „Többüknek” volt már a rovásán kisebb-nagyobb összeütközés a törvénnyel, így a tenyérlenyomat segítségével a rendőrség képes volt beazonosítani, hogy azok megegyeznek Aileen Wuornos mintájával, tehát az ő alteregói.

Aileen letartóztatásának körülményei akciófilmbe illőek voltak. Beépített rendőrök segítségével keresték őt, akik drogdílernek álcázták magukat, és végül egy kocsmában rátaláltak. Megpróbáltak összebarátkozni vele: a nőnek nem volt pénze, így meghívták néhány sörre. Másnap újra találkoztak vele, és felajánlották neki, hogy a motelszobájukban lezuhanyozhat. Amikor Aileen elfogadta a lehetőséget, és velük tartott, a kocsmából kilépve valamennyiüket letartóztatták; azt azonban ekkor még nem árulták el, hogy a sorozatgyilkossággal gyanúsítják: nem volt meg sem a gyilkos fegyver, sem pedig Tyria Moore.

Az út vége

Tyriát nővérénél, Pennsylvaniában találták meg. Tyria, aki saját bevallása szerint is mindvégig tudott a gyilkosságokról, alkut kötött a rendőrséggel: soha, semmivel nem vádolták meg, cserébe segített abban, hogy Wuornost vallomásra bírják. A terv működött: Aileen bármit megtett volna, hogy Tyriát megvédje. Rögzített telefonbeszélgetéseikben és később levelekben is több alkalommal szerelmet vallott neki, ő volt az egyetlen és legfontosabb ember az életében. Ha Ty viszontszerette is, ebben az időben már nem mutatta ki, a szép szavakat nem viszonozta. Aileen vallomása nem sokáig váratott magára: az összes gyilkosságot beismerte. Nagyon fontos volt számára, hogy tisztázza, Moore ártatlan a gyilkosságokban. Azt állította, hogy ezek a férfiak meg akarták erőszakolni, mialatt prostituáltként dolgozott, az első áldozat, Mallory meg is tette. A gyilkosságokat önvédelemből követte el.

Számtalan vallomást tett a börtönben, és a tárgyalást követő években adott interjúkat is ide számítva a történet folyamatosan változott. Laikusok számára is jól látszott, hogy mentálisan instabil, ennek ellenére 1992 és 1993 folyamán összesen hat halálos ítéletet kapott. Merész, semmivel sem törődő és a bíróságot többször is megsértő kijelentései folyamatosan a címlapokon tartották a tárgyalássorozat ideje alatt. Életének következő (és egyben utolsó) tíz évét a halálsoron töltötte, mialatt interjúk és dokumentumfilmek készültek róla, a médiacirkusz egészen a halálos injekció beadásáig folytatódott körülötte.

Megítélése még ekkor is ellentmondásos volt. Egy Arlene Pralle nevű keresztény aktivista és férje hivatalosan is örökbefogadták Aileent, és a nő számos médiumban megjelent, hogy Aileen „valódi, jó természetéről” beszéljen. Ellenezte, hogy anyagi hasznot húzzanak belőle, ahogyan szerinte ügyvédjei és mindenki más is próbálta; és szerinte egy igazságos világban sosem ítélték volna el.

Richard Mallory-ról, az első áldozatról, akiről Aileen azt állította, hogy megerőszakolta őt, időközben kiderült, hogy elítélt szexuális erőszaktevő volt, amiért 10 évet töltött börtönben. Új tárgyalást kértek ügyében, erre azonban sosem került sor.

Ty és Lee utoljára a bíróságon látták egymást. Aileen élete végéig szerelemmel a hangjában beszélt a másik nőről, de Tyria sosem kereste, nem írt neki egyetlen levelet sem és a bírósági tárgyalás alatt sem nézett rá.

Aileen Wuornos esetét óriási sajtóvisszhang és közéleti vita vette körül. Ennek egy része nőjogi kérdéseket érintett, a nő önvédelmi jogaiért és Wuornosért még kivégzésének napján is többszázan tüntettek. Az ügy megítélésében fontos szerepet játszott, hogy nő követte el a gyilkosságokat. A mai napig szokás Aileent az első női sorozatgyilkosként aposztrofálni, de ez természetesen nem így van. Igaz azonban az, hogy a ’80-as években is még gyerekcipőben járó bűnügyi viselkedéstudomány nem nagyon tudott mit kezdeni (és nemigen tud azóta sem) a Wuornos-gyilkosságokkal. Szerepet játszott a nem a bírósági eljárásban is: Aileen alkut kötött, és abban reménykedett, hogy vallomásáért cserébe életfogytiglani büntetést kaphat, azonban az ügyész éppen a vádlott női mivolta miatt ragaszkodott a halálbüntetés kiszabásához.

Más kérdéseket vetett fel Aileen általános mentális állapota. Büntetőtárgyalásai során, a védelem oldalán pszichiáterek arról tanúskodtak, hogy Aileent borderline személyiségzavarral, és antiszociális személyiségzavarral diagnosztizálták. Pszichopátiájának gyökerei egyértelműen erőszakos traumákkal telített gyermekkorából eredeztethetőek, de bizonyos kutatások szerint a pszichopátia kialakulásának genetikai okai is lehetnek. A későbbi évek során Aileen kirendelt védői kitartóan dolgoztak fellebbezésein, és azon, hogy beszámíthatatlannak, így nem kivégezhetőnek minősítsék a nőt. Ennek éppen maga Aileen vetett gátat: utasította ügyvédeit, hogy vonják vissza a fellebbezést a halálos ítélet ellen. Minden pszichiátriai vizsgálat ellenére, melyek egyöntetűen azon a véleményen voltak, hogy Aileen elmeállapota rendkívül instabil és nincs ítélőképessége birtokában, kivégezhetőnek találták, és úgy tűnt, neki ez így megfelel. Egy, a börtönben készült interjúban arról beszél, valójában végig hazudott a bíróságon, és gonosz szándékkal ölte meg áldozatait, nem önvédelemből. Később, egy másik interjú során, mikor azt hitte, a kamerák nem forognak, azt mondta, önvédelemből ölt, csak azért beszélt szándékosságról, mert már nem bírja tovább a siralomházban. Ez a kettősség határozta meg megítélését: egyesek szerint teljességgel beszámíthatatlan volt, akit nem szabadott volna felelősségre vonni tetteiért, mások szerint azonban pontosan tudta mit csinál, hideg és számító módon, gyűlölettel telve követte el a gyilkosságkat.

Ekkorra valószínűleg már csak meg akart halni. Állapota tovább romlott: az utolsó heteiben paranoiás téveszméiről beszélt. Természetesen tudott az őt körülvevő médiaszenzációról, a személyéről, történetéről készült könyvekről, filmekről – nem egyben közülük maga is közreműködött -, de megvolt a véleménye róluk: a társadalom számkivetettjének érezte magát, és kiárusítva.

Aileen Wuornos élete minden tekintetben tragikus volt. Gyermekkora óta nem érte más, csak megaláztatás és veszteségek, végül pedig az egyetlen igazán szeretett személy is elárulta. Talán érthető, hogy vágyott a halálra – melyből hite szerint komoly hatalommal fog egyszer visszatérni.

A 46 évet élt Aileen Wuornos a tizedik nő volt az Egyesült Államokban, és a második Florida államban, akit a halálbüntetés 1976-os visszaállítása óta kivégeztek. A méreginjekció beadása előtti utolsó szavai is zavart elmeállapotát tükrözték: „Azt szeretném mondani, hogy a sziklákkal vitorlázom, és mint a Függetlenség napja, visszatérek Jézussal, június 6.-a, mint a film, egy anyahajó, meg minden.”

Overkill: The Aileen Wuornos Story (1992)

Megannyi dokumentum- és riportfilm, illetve egy operamű – ami a Wuornos címet viseli – mellett, melyek jelen cikknek nem képezik tárgyát, egy említés erejéig érdemes foglalkozni azzal, hogy már 1992-ben megjelent egy televíziós filmadaptáció Overkill: The Aileen Wuornos Story címmel, tehát a még zajló bírósági tárgyalássorozat alatt. A hollywoodi feldolgozásra sem kellett sokáig várnunk: 2003-ban, csupán egy évvel Aileen kivégzését követően már a mozikban volt a Charlize Theron és Christina Ricci főszereplésével készült Monster című film.
Köszönhető mindez annak, hogy Tyria Moore már az Aileen letartóztatását követő hetekben felkeresett egy ügyvédet, akinek segítségével áruba bocsátotta történetük megfilmesítésének jogait. Hozzá hasonlóan így tett néhány, az ügyben közreműködő rendőr is.

És most térjünk rá az Overkill: The Aileen Wuornos Story című, 1992-es tévéfilmre. A cselekmény abban az időszakban játszódik, amikor Wuornos és Tyria Moore együtt élnek a floridai Daytona Beach-en. Bár nagyon valószínű, hogy a két nő egy párt alkotott a való éltben (annak ellenére, hogy Moore ezt mindvégig tagadta), a filmben inkább szoros barátságnak ábrázolják kettejük viszonyát. Például az egyik jelenetben Tyria húga látogatóba érkezik hozzájuk, Aileen féltékenysége nem szerelmi okokra vezethető vissza, hanem barátnője normálisnak mondható családját irigyli, hiszen az neki sosem adatott meg. Bizonyos időközönként, kísérteties vörös színű megvilágításban fel-felvillannak Wuornos gyermekkorának szörnyűségei néhány másodpercre: az abúzus, az elhanyagolás, és még ha annyira nem is tálalják annyira kidolgozottan, megérthetjük, hogyan jut el valaki odáig, hogy elvegye mások életét. A főszereplő megjelenítése ugyanakkor mégsem pusztán gonosz, a történet nem kizárólag a rémtetteire fókuszál, hanem a pozitív oldalának is enged kis teret.

Jean Smart hiteles módon alakítja a sorozatgyilkosnőt, a szerepet mintha ráöntötték volna. A maszkmestereknek sem lehetett túl sok dolguk, ugyanis Smart és Wuornos elképesztően hasonlítanak egymásra. A filmben abszolút átjön a 80-as évek végi, 90-es évek eleji Amerikájának hangulata, a ruhák, az autók, az egyéb díszletek tekintetében. Az eredeti történet ugyan Florida államban játszódik, a forgatás Los Angeles-ben zajlott. A tévés produkció nem tartalmaz mélyebb üzenetet, csupán a felszínt kapargatja, nem úgy, mint a 2003-as Monster (magyarul A rém), Charlize Theron főszereplésével, amely egy igazi húsbavágó dráma. Ennek ellenére nézhető és érdekes, még ha annyira nem is izgalmas.

Kinek ajánljuk: Mindenkinek, aki érdeklődik “az első női sorozatgyilkos” élete és cselekedetei iránt, de mégsem vár túlzottan sokat tőle.
Értékelés: 6/10

 

Monster (2003) (A rém)

A rém című 2003-as alkotás a korábban a Gyilkosság című sorozat amerikai verziójával, később pedig a Wonder Womannel bizonyító Patty Jenkins első komoly rendezése volt, valamint a forgatókönyv is az ő keze munkáját dicséri. A filmen egyértelműen érezhető a női kéz gondossága: bár a gyilkosságokat bemutatja azok valójában, nem ezeket helyezi a központba. Sokkal inkább a történet lelki vonulataira helyezi a hangsúlyt, és teszi ezt kiválóan felépítve. Éppen ezért nem horrorfilm, hiába jelennek meg a gyilkosságok benne, ezek a cselekmény elenyésző részét teszik csupán ki. Az érdemi rész a két nő párkapcsolatának alakulását mutatja be.

A rém magas színvonalon elkészült alkotás. Charlize Theron színészi játékát a legjobb női főszereplő Oscar-díjával jutalmazták, teljesen megérdemelten. Alakítása finom, részletekre kiterjedő és az apró rezdülésekben is rendkívüli érzékenységről tesz tanúbizonyságot.

Sajnos ennél tovább azonban nem tudom méltatni a filmet, ugyanis alapvetően elhibázottnak tartom. Hogy az író/rendező vajon a bírósági eljárás iratainak felhasználásával, vagy más forrásokból származó értesüléseinek felhasználásával alkotta meg a filmet, sajnos nem tudhatom. Nem értek egyet azonban azzal az állásponttal, ahogyan bemutatja ezt a történetet.

Kezdjük az egyszerűbbik végén: Christina Riccinél abszurdabb választás nem is eshetett volna Tyria Moore szerepének eljátszására (A filmben Selby). Tyria Moore erős testfelépítésű nő, nem éppen vonzó jelenség – míg Aileen ebben az időben még egészen jól festett (bár már kezdett meglátszani rajta az utcán töltött több, mint tíz év, így prostituáltként sem volt már olyan keresett). A filmben ezen fordítottak: Charlize Theron tizenöt kilót szedett fel a szerep kedvéért, így magasságán túl egész termetében dominánsnak tűnik a törékeny és alacsony Ricci mellett. Bár személyiségüket illetően valószínű, hogy a valóságban valóban Aileen volt a kapcsolat dominánsabb alakja, testileg ez nem mondható el. Moore tanúskodása és későbbi interjúk során is arról számolt be, hogy bár tudott a gyilkosságokról, félt Wuornostől, ezért nem fordult sosem a rendőrséghez. A Charlize Theron által alakított Wuornos sokkal inkább hasonlít a tíz évet halálsoron töltött nő megjelenéséhez. A filmnek egyetlen pillanatában sem véltem felfedezni benne nőiességet, ebben a műben Aileen Wuornost jóformán megfosztják női mivoltától, és helyette Tyria Moore-t, vagyis a Ricci által játszott Selbyt ruházzák fel minden nőiesnek tartott tulajdonsággal (gyenge, önállótlan, törékeny, kedves, halk szavú, stb.), melyeknek Aileen mindenben az ellenkezőjét mutatja.

A történet főbb sodrait illetően korrekt az adaptáció. Rövid expozíciót követően megismerjük Aileen mindennapi nehézségeit, motivációját, hogy ne kelljen tovább strichelnie, hogy Selbyvel való kapcsolatában egy új, békésebb élet lehetőségét látja. Megtörténik a Mallory-féle erőszak és gyilkosság, melyet egyhamar követnek a továbbiak. A film mindezt úgy mutatja be – továbbra is a történet lelki vonulatait a középpontban tartva -, hogy Aileen mindezt a férfiak iránt érzett gyűlöletéből fakadóan, bosszúból teszi. A valóságban is beszélt a férfiak és a társadalom iránt érzett hosszú éveken át tartó gyűlöletéről, de nem feledkezhetünk meg arról, hogy mindvégig kitartott amellett, hogy önvédelemből cselekedett. A film tehát ebben közvetít némi negatív ítéletet Aileennel szemben, mégis mindezt úgy teszi, hogy a néző együtt érez a főszereplővel, sőt talán némiképp drukkol is neki, hogy végre elégtételt vegyen az őt ért sérelmekért.

A film a néző empátiájára épít, és megérthető, sajnálatra méltó karakterként mutatja be Aileen Wuornost. Nézetem szerint azonban ez az alkotók részéről nem empátia, hanem a történet kiforgatása.

Aileen Wuornos, egyszerre protagonista és antagonista a történetben. Ő az a szegény pára, akivel együtt akarunk érezni és sajnáljuk; azonban ő testesíti meg a minden nő lelkének mélyén megbúvó titkos vágyakat is: a férfiakon való kegyetlen bosszúállást. A „női” horrorfilmek többsége a női közönségnek kínálnak azonosulási mintákat és megoldásokat. Messzire járunk már azoktól az időktől, amikor a nők csupán kifogyhatatlan, feláldozható „fogyóeszközt” jelentettek a horror zsánerében vagy csupán esztétikai tényezőket; de ebben az esetben a követendő példaként felállított „erős nő” koncepciója sem állja meg teljesen a helyét. Aileen ugyan a vásznon megvalósítja helyettünk e titkos vágyakat: kegyetlenül végez az erőszaktevővel; azonban további, ártatlan áldozatokkal folytatja, így alakul át a horror műfajában régóta létező jelenséggé: „nőszörnnyé”, mely írói/rendezői szándékot már a címadás is jelezte számunkra. Mivel az expozícióban megismertük Aileen múltját, bűnös életét, már tudjuk, hogy más, mint mi, és ez a másság, a normálistól való eltérés az, ami magyarázatul szolgálhat a rém elszabadulásért.

A „nőhorror” megjelenítésével A rém egyszerre tud szólni két közönséghez: a férfiaknak a nőktől való alapvető félelmét is kiaknázza, és a női főszereplő által a nők is közel érezhetik magukhoz a film cselekményét. Helytelennek tartom azonban azt, hogy Aileen mentális problémáiból a film nem jelenít meg semmit. Egy elhagyatott, szerencsétlen sorsú nőnek mutatja őt, akit magukkal sodornak az események, miközben egy súlyos pszichés problémákkal küzdő nő volt.

Selby, vagyis Tyria Moore ábrázolása is kifogásolható, ugyanis A rém mit sem törődik azzal az elképesztő árulással, amit a nő elkövetett. Az, hogy a vád koronatanúja lett, cserébe pedig semmiért nem kellett felelnie túl nagy ajándéknak tűnik a számára. A film védtelennek, elesettnek, kiforratlannak mutatja a karakterét, pedig a valós események nagyon is azt mutatják, hogy megvolt a magához való esze: elvégre a filmes jogok eladásának köszönhetően valószínűleg jó időre biztosította az anyagi biztonságát.

A filmet szerintem mindenki, aki egy kicsit behatóbban ismeri a történetet, hasonló kettős érzésekkel fogadta. El kell ismerni a játékfilmes minőségét, azonban egy igaz történetet feldolgozó film esetében sosem szabad szem elől téveszteni magukat a valódi eseményeket. Egy olyan kusza, és megannyi pontján bizonyítást igénylő történet esetében, mint a Wuornos-gyilkosságoké, nehéz vállalkozásba kezdenek a film alkotói. Bízom benne, hogy lesz még olyan, aki megpróbálkozik vele, és láthatunk majd még eltérően megvalósított, más szemszögből közelítő adaptációt is.

Értékelés: 7/10
Kinek ajánljuk: A történet kiforgatásával kapcsolatban megfogalmazott kételyeim ellenére a tagadhatatlan hollywoodi minőség miatt jó szívvel ajánlom bárkinek, aki érdekel egy érzékenységgel megáldott thriller. Charlize Theron alakítását nem érdemes kihagyni, igazán megérdemelt Oscar volt az övé.

 

Blissenobiarella és Norka