Horvátországba az emberek általában nyaralni mennek, leszámítva a helyi lakosokat persze. Volt azonban a történelemnek néhány olyan sötét évtizede, amikor bizonyos személyek számára szó sem volt semmiféle nyaralásról. Az Adriai-tengeren, egészen pontosan a Kvarner-öbölben létezik ugyanis egy sziget, amely börtönként, vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy munka- és átnevelőtáborként működött. Következzen Goli otok véres és kegyetlen története!

Már maga a neve sem túl bizalomgerjesztő: Goli otok annyit tesz, mint Csupasz sziget, utalván arra, hogy ott az égvilágon semmi nincs. Sem egy árnyékot adó fa, csak némi hitvány aljnövényzet a déli oldalon, sem fogyasztásra alkalmas édesvíz, és még kikötni is nehézkes a partjainál a rossz talajviszonyok miatt. Nyáron a hőmérséklet 35-40 Celsius-fok között mozog, télen pedig száraz és fagyos a levegő, köszönhetően a bóra nevű széláramlatnak. Az első világháború idején orosz hadifoglyok “élvezhették” a hely “vendégszeretetét”, akiket az Osztrák-Magyar Monarchia zászlaja alatt hurcoltak ide.

 

A második világháború után néhány esztendővel, amikor a keleti és nyugati nagyhatalmak felosztották egymás között Európát, Goli otok Jugoszlávia büntetés-végrehajtási intézménye lett. A sziget területe mindössze 4,7 négyzetkilométer. 1949-től folyamatosan szállították ide a rendszer vélt vagy valós ellenségeit: politikai elítélteket, főleg antikommunistákat és nacionalistákat, miután Tito és Sztálin “szakítottak”, a sztálinistákat, a koncentrációs táborokból hazakerült zsidókat, akiket az állam kémkedéssel vádolt, délvidéki magyarokat, de szép számmal akadtak itt bűnözők, az egyszerű tolvajoktól kezdve a gyilkosokig. Később koszovói albánok és bosnyákok is gazdagították a létszámot. Pontos feljegyzés nincsen arra vonatkozólag, hogy működése alatt összesen hányan raboskodtak itt, egyes források nagyjából 32000-et írnak. Hivatalosan csak 400-an vesztették itt életüket, de félő, hogy a valóságban sokkal többen. Gyakran alkalmazták azt a módszert, hogy az embereket bírósági meghallgatás és ítélet nélkül szállították a táborba, s előfordult, hogy ehhez elég volt egy elszólás vagy egy rosszul sikerült vicc. Goli otokon csak férfiak éltek, a női részleg Sveti Gur szigetén helyezkedett el, néhány kilométerrel arrébb. A hölgyek abból a szempontból szerencsésebbek voltak, hogy az ő táborhelyük egy részét erdő borította, amely valamelyest enyhített a kánikulán, bár abban korántsem vagyok biztos, hogy az őrök kesztyűs kézzel bántak velük.

 

,,Mi építjük a szigetet, a sziget épít minket!”

 

Térjünk is rá arra, milyen volt az élet ezen a helyen. A foglyok büntetésének egy része nehéz fizikai munkából állt. Mivel a szigeten a sziklákon kívül nincs más, ezért a kőtörés bizonyult a legkézenfekvőbbnek. Télen gyakori volt, hogy a jéghideg tengerbe állították őket, hogy onnan homokot hordjanak egyik pontból a másikba. Goli otokra nagy mennyiségű nyers fémet szállítottak, s abból hajó- és traktor alkatrészetek gyártottak. Az elítéltek fákat is ültettek, árnyék híján saját testükkel kellett eltakarniuk az égető napsugarakat a palánták elől, ezeket a fákat később bútorgyártásra használtak fel, s a bútorokat az USA-ba és Mexikóba exportálták. Minden épületet az itt raboskodók húztak fel, általában puszta kézzel, hiszen felszerelésük alig volt az építkezéshez. Az ivóvízhiányt úgy oldották meg, hogy esővíztárolót építettek, ám a forró nyári hónapokban ez a tároló kiapadt, így az elítélteknek állandó szomjúsággal kellett küzdeniük.

 

 

Az újoncokat először meztelenre vetkőztették és megszégyenítették a többiek előtt, ez afféle “beavatási szertartásnak” számított. Azután következett a verés: újak és régiek egyaránt részesültek belőle, sőt, gyakran az őrök parancsba adták, hogy egymást verjék, hogy ne alakulhasson ki szolidaritás vagy bajtársi kapcsolat közöttük – mindenki mindenkinek az ellensége volt. Ha valakit ennél is kegyetlenebbül meg akartak büntetni, nagyjából egy héten keresztül nem hagyták aludni, és ez, mint tudjuk, rettenetes károkat tud okozni az emberi szervezetben. A válogatott kínzások közé tartozott még az is, hogy egyszerre 50 rabot zártak össze egy apró helyiségben. A szigeten nem volt sem orvos, sem gyógyszer, a hely a járványok melegágya lett, olyanoké, mint a diftéria és a kolera. Voltak olyanok is, akiket nemes egyszerűséggel lehajítottak a sziklákról a mélybe.

Annak ellenére, hogy a rabokat egymás ellen uszították, néha mégis összefogtak és felkelést szerveztek, mely során az őrökre támadtak. Ezeknek mindig véres megtorlás lett a következménye. A kifejezetten kezelhetetlennek ítélteket földbe vájt üregekben tartottak, hosszú időn át elszigetelve a többiektől, vagy olyan faládákban, amikben sem felállni, sem kinyújtózni nem tudtak. A testi fenyítés mellett természetesen alapos ideológiai “képzésben” (vagy inkább átképzésben) is részesítették a lakókat, ezen módszerek kidolgozásában számos pszichológus vett részt.

 

 

Hosszú ideig tabu volt mindaz, ami a szigeten zajlott. 1979-ben egy bizonyos Antonije Isaković regényt írt a börtönről, amely a Tren (Pillanat) címet kapta. A könyvben az író rabságának borzalmait leplezi le. Kiadni is csak 1980-ban lehetett Josip Broz Tito halála után. A könyv a mai napig bestseller. Hatására a horvát irodalomban számos további mű is megjelent, ami pedig a filmművészetet illeti, három dokumentumfilm állít örök emléket a szörnyűségeknek.

 

 

Az intézmény 1989-ig volt üzemben. Az épületek állapota azóta csak romlik, sem az állam, sem civilek nem foglalkoznak az állagmegóvással, ennek ellenére turisták gyakran látogatnak ide szervezett hajóutak keretein belül. Az egykori fogvatartottak – akik még életben vannak – különböző szervezeteket hoztak létre, amelyeken keresztül tartják egymással a kapcsolatot. Az évtizedeken át zajló brutalitásért és a megannyi élet kioltásáért azonban a mai napig nem vontak felelősségre senkit.

 

Norka