Finnország egy békés szeglete a világnak, bűnügyi hírekben ritkán hangzik el a neve. 1960-ban azonban történt valami, ami addig soha. Az eset annyira megrázta az északi ország közvéleményét, hogy az emberekben végérvényesen megingott biztonságba vetett hitük. Hogy miről is van szó? Adjon választ e kérdésre a bodom-tavi gyilkosság sokkoló és máig megoldatlan, igaz története.

1960. június 4-én, négy fiatal, Maila Irmeli Björklund (15), Anja Tuulikki Mäki (15), Seppo Antero Boisman (18), és Nils Wilhelm Gustafsson (18), kempingezni indultak az Espoo város határában található Bodom-tóhoz. Az idő szép volt, sátrazásra kifejezetten alkalmas, a hangulat pedig vidám, mi baj lehet? A délután és az este folyamán még minden rendben volt, hajnalra viszont a négyfős társaság három tagja életét vesztette, az egyetlen túlélő, Gustaffson, pedig súlyos sérüléseket szenvedett.

 

A brutálisan megvert, összeszurkált és félig meztelen holttestekre egy helyi, ács, Risto Sirén figyelt fel, aki értesítette a rendőrséget, bár később kiderült, hogy azon a reggelen néhány madárlesen lévő fiú is járt arra, akik láttak ugyan egy szőke hajú férfit távozni, de nem mertek közel menni a megrongált sátorhoz. A vizsgálatok alapján fény derült arra, hogy a támadás kívülről érkezhetett, az áldozatok sebesülései pedig arra engedtek következtetni, hogy az elkövető kést és valamilyen beazonosíthatatlan tompa tárgyat használt, ezek az eszközök azonban soha nem kerültek elő. Eltűntek továbbá az áldozatok pénztárcái, néhány ruhadarabjuk, ugyanakkor különös, hogy a fiatalok bár motorral érkeztek, csak az indítókulcsoknak veszett nyoma, a járművek ugyanott álltak, ahová előző nap leparkolták őket. Gustafsson cipőit 500 méterre a sátortól találták meg.

 

A gyilkosság első számú gyanúsítottja Karl Valdemar Gyllström volt, aki a tó partján egy kioszkot üzemeltetett és kifejezetten ellenségesen viselkedett a nála vásárló túrázókkal. Egyes értesülések szerint gyakran ordibált velük, kövekkel dobálta az üzlete előtt játszó gyerekeket, egyszer pedig még egy sátrat is szétrombolt dühében. Az emberölést ittas állapotban többször beismerte, ám egy elmeorvosi vizsgálat során kiderült, a férfi pszichésen nem áll a helyzet magaslatán, így ejtették az ellene szóló vádakat. Az otthonában végzett házkutatás során sem találtak semmit, ami bűnösségére utalt volna. Gyllström egyébként 1969-ben maga is belefulladt a Bodom-tóba. Bár felesége a mészárlás éjszakájára alibit igazolt neki (állítása szerint együtt voltak odahaza), később, a férfi halála után ezt visszavonta, mondván, rettegett tőle, hogy megöli, ha el meri mondani, hogy az estét valahol máshol töltötte…

A hatóságok látókörébe került egy német származású úr is, név szerint Hans Assmann. Furcsa híresztelések keltek szárnyra róla, voltak, akik azt állították, hogy egykori náci tiszt, aki egy koncentrációs tábor felügyeletét látta el a második világháborúban, mások szerint pedig KGB-ügynökként tevékenykedett. A különösen zárkózott, visszafogottan élő férfit azért hozták összefüggésbe a bűnesettel, mert mert két nappal a tragédia után, június 6-án Helsinkben kórházba került, ruháján piros foltok voltak, körmei alatt fekete piszok és meglehetősen zavartan viselkedett. Ám alibivel ő is rendelkezett (kérdés, mennyire lehet hinni benne…): az öldöklés napján még Németországban tartózkodott.

 

Ezután több, mint négy évtized hallgatás következett, 2004-ben viszont váratlan fordulatot vettek a dolgok. Amint elkezdték alkalmazni a DNS vizsgálatokat a bűnüldözésben is, számos lezáratlan ügyet újra elővettek, így jöhetett a képbe Nils Gustafsson cipője, amelynek eddig nem tulajdonítottak túl nagy jelentősséget. A laborosok a cipőn csupán három társának véréből találtak mintákat, a sajátjából nem. Bár Gustafsson a kezdetektől egy piros-fekete ruhás férfit nevezett meg támadójuknak, és legalább ezerszer ismételte el ugyanazt a történetet különböző hallgatóságok előtt, nem tudta megúszni a letartóztatást. Egy esztendőt töltött rácsos ablakok mögött, mialatt az esetet tovább tárgyalták. A szakértők két lehetséges forgatókönyvet állapítottak meg. Az egyik feltevés az volt, hogy aznap éjjel a társaság tagjai rendesen berúgtak és a részegség hevében Gustafsson összeverekedett Boismann-nal, aki eltörte az arccsontját és állkapcsát is, valamint késsel többször megszúrta, s Gustafsson erre válaszul ölt meg mindenkit maga körül. A másik teória szerint a fiú, miután végzett barátaival, saját magának okozta sérüléseit, hogy így elterelje magáról a gyanút, és a hatóságok őt is áldozatnak tekintsék. Később mindkét lehetőséget elvetették, előbbit azért, mert egy tizennyolc éves fiú nem tudta volna egyedül végrehajtani a tettet, utóbbit pedig azért, mert a természetes életbenmaradási ösztön meggátolja, hogy egy ember szándékosan ilyen mértékben súlyosan megsebesítse saját magát. Egyéb bizonyítékok híján 2005-ben a bodom-tavi mészárlás egyetlen túlélője szabadon távozhatott, az ügyet pedig soha nem oldották meg.

 

A nyomozás során a rendőrök elkövettek egy óriási hibát: nem zárták le a helyszínt, így az arra tévedő kíváncsiskodók szabadon járkálhattak ki és be, és kedvük szerint magukkal is vihettek olyan tárgyakat, amelyek döntő bizonyítékként szolgálhattak volna. A helyzet pedig az azóta eltelt évtizedekben csak rosszabb lett: a Bodom-tó ugyanis egy zenekarnak hála közkedvelt zarándokhellyé lett. A világ minden részéről érkeznek bevállalós katasztrófaturisták, akik azon versenyeznek, kibírnak-e egy vagy több hátborzongató éjszakát ott, ahol az egykori gyilkosság történt.

Szeretnék néhány sort szentelni a fent már említett zenekarnak, amely a tóval kapcsolatos iszonyathoz köthető, legismertebb előadóművészeti tevékenység. Ez nem más, mint az 1993-ban megalakult, de azóta már fel is oszlott finn, egészen pontosan espoo-i zenekar, a Children Of Bodom. A metal zene különböző sítlusait variálva óriási népszerűségre és rajongótáborra tettek szert odahaza és nemzetközi színtéren egyaránt. Korai dalszövegeik szinte kivétel nélkül kapcsolódtak valahogyan a tragédiához, később természetesen ez a paletta szélesedett, de a sötét és agresszív hangulat mindvégig megmaradt.

A tó és annak brutális legendája a filmkészítőket sem hagyta hidegen. Elsőként 2014-ben egy magyar produkció látott napvilágot, amely két diákról szól, akik azért zarándokoltak el a rosszhírű tóhoz, hogy szakdolgozatukhoz anyagot gyűjtsenek, s kutatásuk közben mindenféle ijesztő dolgokba botlanak. Az erről készült cikket itt olvashatjátok. 2016-ban finnek is leforgatták horrorsztorijukat, az ő verziójuk magát az 1960-as eseménysorozatot örökíti meg. Mindkét mozi a Bodom címet kapta.

 

Norka