A The Horus Heresy regénysorozatot bemutatni szándékozó szériánk folytatódik, miután a nyitó trilógiát magunk mögött hagytuk. A színtér tehát alapvetően adott, ám ahhoz, hogy megértsük a konfliktus valódi természetét, még számos köteten kell átrágnunk magunkat, melyek hol a már korábban elkezdett cselekményszálakat viszik tovább, hol pedig egy addig teljesen új vagy látszólag elhanyagolt epizódját derítik fel a teljes egésznek. Később azt is látni fogjuk majd, mennyire összefüggenek egymással az egyes – látszólag – különálló regények, még akkor is, ha azok történetesen más és más írók keze munkáját dicsérik. Igyekeztem utánajárni annak, hogy a projektben részt vevő szerzők mégis milyen módon dolgoztak/dolgoznak össze, hogy a sokszor szövevényes cselekmény végig logikus és visszakövethető legyen, ennek azonban – legnagyobb sajnálatomra – egyelőre nem találtam írásos nyomát.

James Swallow – The Flight of the Eisenstein (2007) (Az Eisenstein útja)

Nyitó trilógiáról beszéltem korábban, ám részben meg kell követnem magam. Ha a cselekmény folytatólagos voltát vesszük egy trilógia alapjának, akkor James Swallow regénye bizony tetralógiává egészíti ki azokat a bizonyos sorozat-indító regényeket. A The Flight of the Eisenstein főhőse ugyanis az a Nathaniel Garro – a Halálőrség századosa -, aki az előző kötetben szabad utat engedett Saul Tarvisnak, hogy megvigye Hórusz árulásának hírét az Isstvan III felszínére. Garro története ettől egy csöppet korábbról indul. Történt ugyanis, hogy az Isstvan rendszerbe való érkezés után Garro egy harcban megsebesült. Lábadozása közben rábízzák az Eisenstein nevű fregatt irányítását. A Halálőrség tisztában van azzal, hogy Garro túlságosan lojális a Császárhoz ahhoz, hogy fellázadjon ellene, ezért úgy tervezik, hogy a szintén az Eisenstein fedélzetén tartózkodó Grugor százados emberei a megfelelő időpontban majd elteszik láb alól őt és hű katonáit. A jól kiagyalt tervbe azonban hiba csúszik, hiszen miután Garro hírét veszi az árulásnak az Isstvan III felszíne felé menekülő Tarvistól, az Eisenstein-nal a hiperűrbe ugranak azzal a céllal, hogy megvigyék a hírt a Terrára. A hajó azonban megsérül és a hiperűrben tanyázó rettenetektől védő Geller-mező generátorok is felmondják a szolgálatot. Garro-nak és embereinek meg kell küzdeniük Nurgle ragály-gárdistáival és közben reménykedniük abban, hogy sérült hajójukkal fel tudják kelteni valami arra járó, lehetőleg a Császárhoz lojális légió figyelmét.

James Swallow a Warhammer 40k világán kívül számos népszerű science-fiction univerzumhoz kötődő alkotással büszkélkedhet. Például a Star Trek, a Doctor Who és Stargate szériák is gazdagodtak írásaival. A W40k világán belül elsősorban a Vérangyalok (Blood Angels) légiója ragadta meg leginkább képzelőerejét, legtöbb írása körülöttük forog (nem véletlen, hogy ő jegyzi a Horus Heresy sorozat 21. kötetét Fear to Tread címmel, mely a Vérangyalok – úgymond – bemutatkozóregénye). Kikacsintása a Halálőrség légiója felé nem teljesen önzetlen cselekedet, főhőse Garro ugyanis később saját jogán is regényt kap (a sorozat 42. állomása), melyek korábban novella formájában megírt történeteit gyűjti egybe az Inkvizíció megalapítójáról.

A The Flight of the Eisenstein lényegében végig egy űrhajó zárt belső terében játszódik, cselekménye lineáris és egy nézőpontú. Ilyen formán kontrasztot képez a három korábbi regény jóval tágabb univerzumával. James Swallow regénye egyáltalán nincs rosszul megírva – félreértés ne essék -, de jelentősége pusztán abban áll, hogy a regénysorozat egészét tekintve áthidaljon egy fontos kérdést: hogyan jutott el Hórusz árulásának híre a Terrára? A Császárt istenként tisztelő kultusz is ebből a korból eredezik (Lectitio Divinitatus), az Eisenstein egyik utasa – Euphrati Keeler – az akkor még csupán szektaként működő szervezet egyik első szentje lesz később. Furcsa módon a korai regények közül egyedül a Flight of the Eisenstein tesz említést részletesebben is a szekta létéről, melynek hite később – mint tudjuk – államvallássá válik.

Értékelés: 7/10

Graham McNeill – Fulgrim (2007)

Graham McNeill munkájával találkoztunk már korábban és nagy magabiztossággal állíthatom, hogy a Fulgrim-mel messze túltett előző regényén. Írása nagyívű, számos szemszögből igyekszik bemutatni a Császár Gyermekinek primarcháját, Fulgrim-et, illetve az ő fokozatos áttérését a káosz oldalára, nevezetesen Slaanesh szolgálatára. Fulgrim egy igazi piperkőc – később számos más regény mellékszereplőjeként bőven tanúbizonyságát teszi majd ennek – és mint ilyen, alapvetően nem túl szimpatikus figura. Mégis rossz látni, hogy a Császár egyik alapvetően közel tökéletesre tervezett gyermekének lelkét hogyan képes a káosz kiforgatni magából, még alapvetően jó tulajdonságait is ellene fordítani.

Miután létszámban sosem versenyezhettek a Holdfarkasokkal vagy az Ultramarine-okkal, a Császár Gyermekei mindig képességeik tökélyre vitelére fektették inkább a hangsúlyt. Primarchájuk Fulgrim, amellett, hogy önmagában testesíti meg a tökéletességre törekvést, buzgó támogatója a művészeteknek. Hadjáratai során is számos művész, úgynevezett emlékező kíséri útján, akik között nem egy, Birodalom-szerte elismert szerző is található. Egy idegen faj – a learan – ellen folytatott hadjárat során Fulgrim és emberei egy furcsa szekta nyomaira bukkannak. Miután a xenók által imádott istenség oltáráról a primarcha magához vesz egy kardot, a Császár Gyermekei és követőik lelkében lassú változás indul meg. A magas művészet helyét a dekadencia, a testi adottságok tökéletesítését Fabius apotékárius őrült kísérletei veszik át, ahogy a Fulgrim lelkébe befészkelő démon jelenléte lassan felemészti a légiót és követőiket. A regény végül az Isstvan V felszínén, a még sokszor hivatkozott Ledobási Ponti Mészárlásban (Dropsite Massacre) csúcsosodik ki, mikor sor kerül az első testvérgyilkosságra is.

Ha nagyon szigorúan vesszük, jól lehet a Fulgrim messzebbre és régebbre nyúlik vissza, mint az előző regények, története mégis egyenes folytatása a nyitó trilógia eseményeinek. Ez a félig-meddig lineáris történetmesélési trend később változni fog és számos más regény kanyarodik majd még vissza a Ledobási Ponti Mészárlás eseményeire, függetlenül attól, hogy történetének fősodra előbb vagy utóbb játszódik az Isstvan V felszínén történteknél. Fabius apotékárius és Lucius kardmester ismét szerepet kapnak, ahogy a Császár Gyermekeinek más prominens vezetői is, akiknek nevét már itt érdemes megjegyezni (Julius Kaesoron, Eidolon). Összességében a Fulgrim egy rendkívül élvezetes olvasmány, mely McNeill-re nem mindig jellemző koherenciával vezet végig minket Fulgrim sötétségbe és őrületbe vezető útján. Nem csak egy jó regény, de egyben igen fontos is az összkép szempontjából. Elég, ha csak annyit jegyzek meg ezzel kapcsolatban, hogy a Dropsite Massacre-ről – mely az egész Hórusz-féle lázadásnak az egyik leginkább ikonikus eseménye lesz még jó ideig – ennél részletesebb beszámolót nemigen fogunk kapni.

Értékelés: 9/10

Mitchel Scanlon – Descent of Angels (2007) (Angyalok eljövetele)

Éppen egy pár sorral feljebb említettem, hogy az eddig tapasztalt jobbára lineáris történetmesélés egyáltalán nem jellemző a sorozatra. Ez annyira igaz a The Descent of Angels-re, hogy a Horus Heresy sorozat hatodik kötete egyáltalán meg sem említi Hórusz lázadását, mivel annál jóval – akár két teljes évszázaddal is – korábban játszódik. Az Angyalok eljövetele ugyanis Lion El’Jonson-nak, a Sötét Angyalok primarchájának történetét meséli el, miután bizonyos események még kisgyermekként a távoli Caliban világára vetik. Calibant sűrű erdőségek borítják és az erdők mélyén rettenetes szörnyetegek lesnek gyanútlan áldozataikra. Az egy afféle techno-feudális társadalmat lovagi rendek védik a fel-felbukkanó szörnyetegek jelentette fenyegetéssel szemben. A felcseperedő Lion El’Jonson és pártfogója Luther nem kisebb célt tűznek ki maguk elé, minthogy a lovagi rendek egyesítésével megtisztítsák Caliban erdeit a szörnyektől. Miközben Lion El’Jonson saját világának felszabadításán ügyködik, apja – a Birodalom Császára – módszeresen tűvé teszi a galaxist elveszett gyermekei után. Így egy nap elérkezik a pillanat, amikor az Első Légió felderítői leereszkednek Caliban erdős felszínére, hogy primarchájukat a Sötét Angyalok vezetőjévé tegyék.

Mitchel Scanlon dacára hajlott korának (1950-ben született) mindössze alig néhány írással büszkélkedhet. Ezek közül három játszódik a W40k világában. Jelen regényében két calibani fiú, Nemiel és Zahariel szemszögéből követhetjük az eseményeket, melyek – úgy a regény feléig, háromnegyedéig – éppen csak nyomokban tartalmaznak bármit, ami akár csak rokonítható lenne a Warhammer világgal. Leginkább egy gyengén megírt, sablonos fantasy sztorira vagy gyermekmesére hajaz, hős lovagokkal, gonosz szörnyekkel, legkisebb királyfival. A Császár megérkezésével valamelyest javul a színvonal, de még a regény utolsó egyharmada sem képes az átlagos fölé emelkedni. Nyugodtan ki merem jelenteni, hogy Scanlon regénye a sorozat eddigi leggyengébb része (úgy 30 regényből, amennyit eddig magamévá tettem), ami különösen szomorú annak fényében, hogy Caliban Oroszlánja milyen fontos szerepet játszik majd a későbbiekben. Talán nem véletlen, hogy Mitchel Scanlon neve nem bukkan fel többet a Horus Heresy sorozat szerzői listáján. Az Angyalok eljövetele viszont végre szakít az első öt kötet a lázadás közvetlen kitörésére koncentráló történetével és ezzel megalapozza a már korábban sokszor emlegetett mozaik vagy kirakós-szerű sorozat szintű történetmesélést, mely igazán különlegessé teszi a Horus Heresy-t.

Értékelés: 3/10

Gabblack

Sorozatunk folyatódik, a korábbi epizód itt olvasható:
The Horus Heresy – 1. rész