A Serial Chillers rovat ezúttal a brit kriminalisztika egyik leghírhedtebb esetével foglalkozik, a mocsári- vagy lápi gyilkosságoknak fordítható, de általánosan Moors-gyilkosságokként hivatkozott bűnüggyel, melynek elkövetői Ian Brady és Myra Hindley voltak. A kriminológiában külön kategóriát képviselnek a párok, különösen a szerelmespárok által elkövetett gaztettek melyeknél jellemzően a domináns fél befolyása veszi rá a gyengébbik szereplőt, hogy részt vegyen azokban. Kivételes esetek azok, amelyekben a páros mind a két tagja azonos mértékben elvetemült. Hogy melyik igaz Brady-re és barátnőjére, Hindley-re, máig kérdés.

1965. október 7.-én a hyde-i rendőrőrsre egy zaklatott fiatalember, a 17 éves David Smith és ifjú felesége Maureen Hindley telefonáltak be, majd személyesen is megjelentek, hogy kihallgathassák őket. A rendőrség ekkor még nem sejtette, hogy az általuk előadott história az évszázad egyik legkiemelkedőbb bűnügyének kezdetét jelenti.

Smith szerint sógornője, Myra Hindley előző este meglátogatta őket az anyósával megosztott otthonukban, majd mivel már későre járt, azt kérte, hogy a férfi kísérje őt haza. David természetesen vele ment, és amikor megérkeztek Myra otthonához, beinvitálta őt magukhoz. Néhány kisüveges bort akart odaadni neki, amiket barátja, Ian Brady tett félre neki. A konyhában átadta őket Davidnek, majd magára hagyta. Ahogy a boros címkéket olvasgatta, a fiú egyszer csak átható sikolyt hallott, majd Myra az ő nevét kiabálta. A szobába sietett, ahol Ian Brady-t látta meg, kezében egy testtel, amire először azt hitte, hogy egy életnagyságú bábu – de amikor a földre esett, ráeszmélt, hogy valójában egy fiatal férfit lát. Arccal a földön feküdt, és Ian jobb kezében egy baltával állt fölötte. Amikor nyögni, morogni kezdett, Ian kétszer is lesújtott a fejére, míg csak abba nem hagyta.

Ian ekkor egy takarót tekert a férfi feje köré, majd nyakára egy kábelt tekert, miközben végig hangosan szidalmazta, újra és újra ismételve a szavakat. Amikor az áldozat végleg elhallgatott, Ian felnézett Myrára, és megjegyezte:

„Ez volt eddig a legmocskosabb.”

Myra készített egy csésze teát mindenkinek, és szeretőjével az áldozat – mint később kiderült, a 17 éves Edward Evans – arckifejezésén viccelődtek. Nevetve meséltek Davidnek egy másik alkalomról, amikor Myra összetalálkozott egy rendőrrel, miközben épp egy áldozatot ástak el a saddleworth-i mocsárban. Ian már korábban is beszélt arról Davidnek, hogy ölt már embert, de a fiú azt hitte, hogy mindez csak nagyzoló fantáziálás. Most rájött, hogy minden szó igaz volt, és szörnyen megijedt, féltette a saját életét is; ezért úgy döntött, hogy megpróbál nyugodt maradni és csak sodródni az eseményekkel. Segített a takarításban, és az emeletre cipelni a holttestet. Egészen a hajnali órákig eltartott, mire el tudott jönni a lakásból azzal az ígérettel, hogy reggel majd segít megszabadulni a hullától.

Amikor hazaért, gyötrő rosszullét kapta el, mindent elmondott a feleségének, Maureennak, és együtt hívták a rendőrséget.

Miután végighallhatták ezt a bizarr történetet, a rendőrség azonnal kivonult Myra Hindley lakására. Ellenállásra számítva, erősítésként még két tucat rendőrt rendeltek ki a környékre a biztonság kedvéért, de hamar kiderült, hogy feleslegesen óvatoskodtak. Myra bár vonakodva, de átadta az emeleti szoba kulcsát – az egyetlenét, amelyet zárva tartottak -, ahol megtalálták a szürke takaróba csomagolt holttestet, és a David Smith által leírt gyilkos fegyvert, a baltát is.

Ian Brady-t azonnal letartóztatták. Vallomásában azt mondta, hogy ő, David Smith és az áldozat vitatkoztak, összeverekedtek, a baltát pedig a pillanat hevében, felindulásból használta, hogy önmagát és Davidet megvédje.  Azt állította, hogy Evans homoszexuális volt, és ez okozta a vitát is – de elképzelhető, hogy csak be akarta feketíteni az áldozatot, hiszen a homoszexualitást ekkoriban még üldözendő bűncselekménynek tartották az országban. Myrának semmilyen szerepet nem tulajdonított, állítása szerint a takarításban sem vett részt.

Myrát is kikérdezték, aki alátámasztotta a Brady vallomásában hallottakat, hozzátéve, hogy mennyire kikészült a megpróbáltatásoktól, amelyeket ki kellett állnia. Őt csak négy nap múlva tartóztatták le, amikor a kocsijában találtak egy háromoldalas dokumentumot, amely a tervezett gyilkosság lépésről lépésre való részleteit tartalmazta.

 

A nyomozásra valószínűleg itt pontot is lehetett volna tenni, ha Smith nem mondta volna el a rendőrségnek, hogy Brady azt állította, hogy más holttesteket is eltüntetett már a saddleworth-i mocsárban. Több jel is mutatott arra, hogy ez igaz lehet, többek között egy tizenkét éves lány, Pat Hodge vallomása arról, hogy gyakran ment Hindley-vel és Brady-vel a mocsarakhoz piknikezni, és hogy lakásukban megannyi fotót találtak, amelyek a láp különböző helyszínein készültek.

 

 

Miután behatárolták, hogy a mocsár mely részeit látogatta a páros, ásni kezdtek. Abban reménykedtek, hogy az elmúlt két évben eltűnt gyerekek, akiknek ügyei nagy hírverést kaptak, talán előkerülhetnek. Sejtésük beigazolódott, amikor október 10.-én megtalálták a tízéves Lesley Ann Downey holttestét, aki előző év decemberében tűnt el nyomtalanul. Tizenegy nappal az első felfedezést követően került elő a 12 éves John Killbride, akit akkor már majdnem két éve kerestek.

Bár egy ilyen bűnözőpáros lebuktatása ma is hírhedtté válna, 1965-ban teljesen elképzelhetetlen volt, amit véghez vittek. A brit történelem folyamán ez volt az első olyan ügy, amelyben egy gyilkos pár női tagja is aktív részese volt a bűnök elkövetésének; melyek ezúttal a legrosszabb fajtából valók voltak: gyerekek ellen elkövetett szexuális bűncselekmények és gyilkosságok. A közvélemény értetlenül állt a tény előtt, hogy egy nő is részt vett ezekben a borzalmakban, és Myra Hindley szerepe miatt voltak talán ezek a bűncselekmények még ördögiebbek és egyenesen megbocsáthatatlanok.

Myra Hindley

Mi vezethette ezt a párt ilyen mély romlottságba? Ha egy olyan személyről hallunk, aki felnőttként perverz örömét leli gyermekek szexuális bántalmazásában és meggyilkolásában, legtöbben gyerekkorában keresnénk félresiklásának okát. Ian Brady történetében megannyi jel utal felnőttkori zavarodottságának okaira, de Myra esetében nem ilyen egyértelmű a helyzet, bár neki sem volt könnyű élete.

1942. július 23.-án született Manchesterben. Mivel édesapja Bob Hindley ejtőernyősként szolgált a második világháború alatt, életének első éveiben anyja, Hettie egyedül nevelte. A nagymamánál laktak, aki vigyázott unokájára, míg Hettie dolgozott. Az apa hazatértekor külön háztartásba költöztek, de továbbra is közel Hettie anyjához. Bobnak nem ment könnyen a civil életbe való visszaszokás, sok időt töltött a helyi kocsmában, és alkoholista lett. Szegényes körülmények között éltek, egy igen rossz állapotú házban, és helyzetük tovább romlott, amikor a pár második gyermeke, Maureen is megszületett 1946 augusztusában. Ekkor a szülők túl soknak találták a munkahelyi kötelezettségeik mellett a két gyermekről való gondoskodást is, ezért Myrát végleg nagyanyjához költöztették.

Ideális megoldásnak tűnt: az idős asszony végre nem volt magányos, a Bobra és Hettie-re nehezedő nyomás is enyhült, Myra pedig szüntelenül élvezhette nagymamája kitüntető figyelmét és kényeztetésétét. Árnyoldala volt, hogy így Myra sosem kerülhetett igazán közel az apjához, és ez olyan űrt hagyott benne, amelyet sosem sikerült betölteni. Apja kemény ember volt, és lányát is arra nevelte, mindig torolja meg az őt ért sérelmeket. Otthon ő volt az erőszak elszenvedője, ha ő volt erőszakos másokkal, dicséretet kapott.

Myra ötévesen kezdett iskolába járni, ahol érett és érzékeny kislánynak tartották, mégsem volt jó az előmenetele, mert nagyanyja a legapróbb ürügyekre hivatkozva is szerette otthon tartani maga mellett. Sok hiányzása miatt nem is járhatott a helyi középiskolába, másik intézményt kellett látogatnia. Középiskolás korában is folytatódtak hiányzásai, de ennek ellenére igen jó tanuló volt. Tehetséges író és költő volt, szeretett sportolni, és nagyon jól úszott. Személyisége és megjelenése nem volt igazán nőies, és társai „tepsiseggűnek” (square arse) csúfolták széles csípője miatt, és nagy orra miatt is gyakran került céltáblájukra.

Érettségének és érzékeny természetének köszönhetően népszerű bébiszitter volt kamaszéveiben. A szülők és a gyerekek egyaránt nagyon elégedettek voltak vele és szerették; jól bánt a gyerekekkel, nagylelkűen és szeretettel fordult hozzájuk.

Tizenöt éves korában barátkozott össze egy két évvel fiatalabb, Michael Higgins nevű fiúval. Myra nagyon szerette őt, öccseként védelmezte és gondozta a fiút, közeli barátságot kötöttek. Amikor Michael belefulladt egy víztározóba, amiben a gyerekek gyakran úsztak, Myra vigasztalhatatlan volt. Gyászát csak súlyosbította, hogy hibásnak érezte magát kis barátja halálában, mert ő hívta el aznap úszni, és megmentenie sem sikerült. Hisztérikussá, depresszióssá vált hetekre, folyton sírt. Feketében járt és minden este gyertyát gyújtott a templomban Michaelért. Gyűjtést szervezett a szomszédságban egy koszorúra, és áttért barátja egyházába, a római katolikus hitre. Még a fiú szülei is úgy vélték, hogy a lány borzasztóan túlreagálja fiuk halálát, és figyelmeztették, hogy meg kell próbálnia túllépni a tragédián, és visszanyerni az irányítást saját élete felett. Myra erre nem volt képes, és nem sokkal később végleg lemorzsolódott az iskolából.

Gyakornoki állásban helyezkedett el egy villamosmérnöki cégnél, és élte az átlagos tinédzserek életét. Táncolni járt, rock’n’roll-t hallgatott, fiúkkal ismerkedett. Ebben az időben vált fontossá számára a külseje, szőkíteni kezdte a haját és sötét sminket hordott, hogy idősebbnek tűnjön a koránál.

Tizenhetedik születésnapján eljegyezte magát aktuális barátjával, Ronnie Sinclairrel. Myra egy ideig élvezte az átlagos, hétköznapi életet, de ez az eljegyzés elgondolkodtatta a jövőjéről. Úgy képzelte, a házasság után vesznek egy kis házat, gyerekeket szül, majd élete végéig küzdhet a megélhetéséért egy olyan férj mellett, aki minden pénzüket a kocsmában hagyja majd – hiszen otthon is ez a példa állt előtte. Myra tudta, hogy ez nem neki való, ezért hamarosan felbontotta az eljegyzést.

Valami izgalmasabbra vágyott. Jelentkezett a katonasághoz és a haditengerészethez is, de sosem hívták be. Gondolkodott rajta, hogy Amerikába költözik, de ezt sem váltotta be. Londonba költözött, ahol olyan állást keresett, ahol lehetőleg nem fogja halálra unni magát. Két évet töltött így el, mire 1961 januárjában megismerkedett a végzetével: Ian Brady-vel.

Ian Brady

Brady 4 évvel volt idősebb, mint Myra, 1938. január 2.-án született Glasgow egyik legrosszabb nyomornegyedében. Anyja, Margaret Stewart pincérnőként dolgozott és bár egyedül nevelte fiát, mindig Mrs. Stewartként mutatkozott be, mert tudta, hogy házasságon kívül született gyerekkel komoly hátrányok érnék a korabeli előítéletek miatt. Sosem tárta fel a titkot, hogy ki volt Ian apja, csupán annyit árult el, hogy az illető újságíróként dolgozott egy glasgowi hírlapnál, és a fiú születése előtt pár hónappal meghalt.

Mivel senki nem támogatta, tovább kellett dolgoznia részmunkaidőben a gyereknevelés mellett is. Bébiszitterre gyakran nem volt pénze, ezért ilyenkor Iant egyedül hagyta otthon, de hamar rájött, hogy ez így nem mehet tovább, nem tudja egyedül ellátni a gyermekét. Hirdetést adott fel, amelyben nevelőszülőt keresett fiának, hogy megadja neki mindazt a törődést, amire ő képtelen.

A hirdetésre egy Mary és John Sloane nevű házaspár jelentkezett, akiknek négy saját gyerekük volt. Gondoskodó és megbízható pár képét mutatták, így Iant négyhónapos korában nem hivatalosan örökbe fogadták. Margaret minden vasárnap meglátogatta fiát és ajándékokat hozott neki, de sosem árulta el az igazságot arról, hogy ő a valódi anyja. Idővel látogatásai ritkábbá váltak, majd végleg megszűntek Ian tizenkét éves korában, amikor a nő új férjével, Patrick Brady-vel Manchesterbe költözött.

Anyjával való nem tisztázott kapcsolata, és a Sloane családdal való megállapodás természete miatt Ian sosem érezhette úgy, hogy igazán tartozik valahová. Sloanék igyekeztek szerető, nyugodt környezetet teremteni a fiú számára annak ellenére, hogy maguk is nagy szegénységben éltek, de Ianre mintha nem lettek volna hatással erőfeszítéseik. Egész gyerekkorában magányos volt, nehezen kezelhető és dühös. Gyakran kapott szélsőséges dührohamokat, melyek során fejét a falba vagy a padlóhoz verte.

Az általános iskolában tanárai okos fiúnak tartották, de sosem dolgozott elég keményen ahhoz, hogy eredményeket mutathasson fel. A többi gyerek ódzkodott és tartott tőle, különcnek, titkolózónak, kívülállónak tartották. Sportolni sem szeretett, a többi fiú nyámnyilának, lányosnak tartotta.

Kilencéves volt, amikor egy alkalommal a család kirándulni, piknikezni ment a Loch Lomond mocsárhoz. Az ebéd után a családtagok a fűben fekve ejtőztek, és csak amikor felkeltek, vették észre, hogy Ian nincs velük. 500 méterre találtak rá, egy meredek domb csúcsán. Egy órán át állt ott és hiába szólongatták, nem figyelt semmire. Végül két testvére felmászott utána, de elküldte őket: menjenek csak haza nélküle, egyedül akar lenni. Természetesen nem hagyták ott, és a hazafelé tartó buszon egy egészen megújult Iant ismert meg a család. Beszédes volt és jókedvű, talán először életében. Ott, a dombon egyedül töltött idő olyan mélyreható élmény volt Ian számára, amire még felnőttkorában is emlékezett. Egyedül volt egy hatalmas, végeláthatatlan terület csúcsán: az egész láp csak az övé volt, hozzá tartozott. Ez az érzés erővel töltötte fel, a semmi közepén úgy érezhette, ő volt a mindenség ura.

Tizenegy évesen felvételt nyert a Shawlands Academy nevű, kimagasló intelligenciájú gyerekekkel foglalkozó iskolába, de érdemeit sosem bizonyította, mert lusta volt, nem foglalkozott semmivel és helytelenül kezdett viselkedni. Dohányzott, az iskolai kötelességeivel nem foglalkozott és hamarosan a rendőrséggel is összetűzésbe került. Ekkoriban kezdett kibontakozni rajongása a II. világháború, a náci eszmék iránt, ami abban is megnyilvánult, hogy ha társaival „katonásat” játszottak, mindig a németek oldalára állt.

Tizenhárom és tizenhat éves kora között több alkalommal is elfogták betörések és lopások ügyében, valamint egy barátnője is jelentette, amikor féltékenységi rohamában megfenyegette őt egy rugós késsel. A harmadik alkalommal a bíróság nem szabott ki rá szabadságvesztést, ehelyett próbaidőre küldték és Manchesterbe költöztették Margarethez és mostohaapjához, Patrick Brady-hez. Anyját ekkor már négy éve nem látta, Patrickkel pedig még sosem találkozott korábban. Idegenekkel kellett együtt élnie egy idegen országban, ahol vaskos skót akcentusa miatt is kilógott a sorból, elszigeteltebb lett, mint valaha. Hogy közelebb kerüljön új családjához, felvette a Brady nevet, és bár mostohaapjával nem jött ki túl jól, elvállalta a munkát, amit ő talált neki a közeli piacon. Kívülálló maradt, de olvasmányaiban megtalálta a kötődést és az izgalmat, amire vágyott: mindamellett, hogy lelkesen tanult németül, kedvencei közé tartoztak a Mein Kampf, Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése, Sade márki könyvei és egyéb szadista irodalmi művek.

Egy év múlva piaci munkáját bűnöző életre cserélte, amiért ezúttal javítóintézetben letöltendő szabadságvesztésre ítélték. Mivel azonban kapacitáshiány miatt hónapokat kellett volna várni büntetésének megkezdésére, végül felnőtt börtönbe került 17 évesen, ahol gyorsan fel kellett nőnie és megkeményednie a túlélés érdekében. Ez jó tapasztalatot jelentett számára a későbbiekben, amikor visszahelyezték a fiatalkorúak közé. A javítóintézetben töltött évek alatt Brady megannyi ponton vétett a biztonsági szabályok ellen (például szeszt főzött), ezért egy szigorúbb intézménybe került, ahol végül könyvelést kezdett tanulni, megalapozandó későbbi bűnözői karrierjét.

1957-es szabadulásakor csendesebb és magának valóbb volt, mint valaha. Hónapokig húzódó munkanélküliség és ilyen-olyan munkák elvállalását követően 1959 végén, továbbra is „a nagy lehetőségre” várva könyvelőként kezdett dolgozni a Millwards Merchandisingnál, ahová egy év múlva jött egy új titkárnő…

 

Végzetes vonzalom

Myra számára az Iannel való találkozás szerelem volt első látásra. Míg a legtöbben mogorvának tartották a férfit, az ő szemében titokzatosnak, nagyviláginak és különösen intelligensnek tűnt. Különbözött minden korábbi férfitól, akit ismert, korábbi vőlegényével összehasonlítva pedig az naiv, ostoba és unalmas volt. Minden este írt a naplójába Brady iránt érzett vonzalmáról, ami elég sokáig plátóinak bizonyult. Több, mint egy év telt el, mire sikerült felkeltenie szíve választottjának figyelmét.

A céges karácsonyi bulin Brady randevúra hívta a nőt, ahol már az első alkalommal elkezdte bevezetni titkos világába, és egy a nürnbergi perről szóló filmet néztek meg. Ahogy teltek a hetek és egyre többször találkoztak, Hitler beszédeinek felvételeit is megmutatta új barátnőjének, és kedvenc könyveit is elolvastatta vele: a Mein Kampfot, a Bűn és bűnhődést és Sade márki írásait is. Myra Hindley lelkes volt, hiszen évekig várt valami izgalomra maga is, amit most végre megtalált. Tapasztalatlansága és kiéhezettsége együtt azonban azt eredményezte, hogy nem volt képes különbséget tenni új élményeiben az egészségesek és a veszélyesek között. Brady volt az első igazi szerelme, rajongott érte, és itta szavait. Mindenben meg akart felelni neki, német divat szerint kezdett öltözködni, legtöbbször hosszú csizmát hordott miniszoknyával. Megengedte a férfinak, hogy pornográf fotókat készítsen róla, és kettejükről szexuális aktus közben. Ian nézetei most, hogy hallgatóságot nyertek, még szélsőségesebbé és paranoiásabbakká váltak. Amikor felvilágosította Myrát arról, hogy szerinte nincs isten, a nő többé nem járt templomba; amikor pedig a gyilkosságról, mint élvezetről beszélt, nem kérdőjelezte meg. Személyisége teljesen feloldódott a férfiéban, többé nem voltak önálló gondolatai, ami hamar feltűnt családja, barátai és munkatársai számára. Munkahelyén faragatlan volt és goromba, kihívó ruhákat viselt, amit korábban nem tett. Nem járt többé szórakozni a barátaival, titkolózó lett és antiszociális.

1963 elején Brady tesztelni akarta, mennyi bízhat meg barátnőjében, ezért beavatta, hogy bankrablást tervez végrehajtani, és Myrának szánja a sofőr szerepét. Myra készségesnek mutatkozott és elkezdett autósiskolába járni és lőni tanulni, valamint vásárolt is két pisztolyt. A bankrablást sosem valósították meg, de Myra sikerrel teljesítette „a vizsgát”.

A páros nagyon szerette fotózni egymást, fegyverekkel és Myra kutyájával rengeteg kép született róluk. Brady szeretett a természetben lenni, kirándulásaik pedig remek alkalmat teremtettek arra, hogy egyedül legyenek és sok ilyen fotót készítsenek. Myra sok évvel később árulta csak el, hogy a férfi gyakran verte őt, fojtogatta és többször megerőszakolta, teste folyton sérülésekkel volt tele. Brady azonban manipulációs tehetségével teljesen kimosta az agyát, és imádta a férfit.

A bankrablás ötletének elvetését követően Brady elkezdett „a tökéletes gyilkosság” elkövetésén gondolkodni, amire inspirációt a Leopold és Loeb nevű páros tettein alapuló Compulsion című filmből, illetve Hitchcock 1948-as remekművéből, A kötélből nyert.

1963. július 12.-én este szedték első közös áldozatukat, aki a 16 éves Pauline Reade volt.

Nyom nélkül

Pauline Reade szórakozni ment eltűnésének estéjén. Eredetileg három barátnőjével ment volna, de azok az utolsó pillanatban lemondták, mert szüleik nem engedték el őket; Pauline mégis úgy döntött, nem hagyja ki a táncestet. Este nyolc órakor legszebb rózsaszín ruhájában távozott otthonról, erre a tanúk barátnői voltak, akik kíváncsiak voltak, el mer-e menni egyedül is a lány. Követték, majd megelőzve őt egy rövidebb útvonalon a klub előtt várták, hogy megérkezzen, de Pauline sosem jött meg.

Miután éjfélre még nem volt otthon, szülei is keresni kezdték. Másnap reggel értesítették a hatóságokat, hogy egész éjszaka nem találták a lányukat. A rendőrség is kutatni kezdett utána, azonban minden eredmény nélkül. Pauline nyom nélkül eltűnt.

A második áldozat 1963. november 11.-én tűnt el. A tizenkét éves John Kilbride és barátja, John Ryan moziba mentek aznap délután, majd a film után a piacra, hogy megpróbáljanak némi zsebpénzre szert tenni. Ryan volt az utolsó, aki látta őt, amikor elbúcsúzott tőle. Miután a fiú vacsorára sem ért haza, John szülei hívták a rendőrséget. Másodjára is nagyszabású keresőakciót indítottak, és ezúttal sem jutottak semmire.

 

További hat hónappal később egy újabb gyerek tűnt el. A tizenkét éves Keith Bennett minden kedd estét a nagymamájánál töltött, és ettől az 1964. június 16.-ai kedd sem különbözött. Mivel a nagymama csupán másfél kilométerre lakott tőlük, egyedül mehetett át hozzá. Aznap azonban nem érkezett meg, de az idős asszony nem aggódott, azt hitte csupán kihagyják azt a hetet. A kisfiú eltűnésére csak másnap reggel derült fény, amikor találkozott lányával. Minden újra megismétlődött: a rendőrség kereste, azonban ismét csak egy nyom nélkül eltűnt gyerekről szóltak a hírek.

December 26.-án tűnt el a negyedik gyerek, a tízéves Lesley Ann Downey egy közeli karácsonyi vásárból, ahová barátaival ment el. Zsebpénzüket gyorsan elköltötték, így nem is maradtak sokáig a gyerekek, Lesley Ann azonban még nem akart hazamenni. Egy osztálytársa látta őt egyedül fél 6 körül, de szülei csak vacsoraidőben kezdték hiányolni a kislányt. A rendőrség több ezer embert kérdezett ki, de senki nem tudta, mi történhetett vele.

 

Még tíz hónap kellett hozzá, hogy David Smith vallomásának köszönhetően a gyilkosokat elfogják.

A bizonyítékok

A rendőrség hiába talált rá Lesley Ann Downey holttestére egy sekély sírban, Brady-hez és Hindley-hez csupán közvetett bizonyítékok kötötték, elítélésükhöz többre volt szükség, amit a ház alaposabb átkutatásának köszönhetően meg is kaptak.

Egy imakönyvbe dugva találták meg a Manchester központi pályaudvarán található csomagmegőrzőbe szóló jegyet, ami két bőröndöt rejtett. Ezek olyan pornográf fényképeket tartalmaztak Lesley Ann Downey-ról, amelyek jól beazonosíthatóan Myra hálószobájában készültek. Volt itt továbbá egy hangfelvétel is, amin egy kislány hallható, amint sír és az életéért könyörög, míg egy férfi és egy női hang fenyegeti. A rendőrség azonosította, hogy a felvételen hallható felnőttek Ian Brady és Myra Hindley voltak, de a kislányban nem lehettek biztosak, míg Ann Downey-val végig nem hallgattatták a szalagot. Tragikus módon az asszonynak muszáj volt végighallgatnia a kislánya életének utolsói perceiben átélt borzalmakat, hogy biztosak lehessenek benne: ő hallható a felvételen.

Az egyértelműen rájuk mutató bizonyítékok ellenére Brady és Hindley tagadta, hogy ők ölték volna meg Lesley Ann-t. Ahogyan fiatal férfi áldozatuk, a tizenhét éves Edward Evans esetében is, David Smith-re próbálták kenni a dolgot, mondván, hogy David hozta a lakásra a lányt, a képek elkészítésének céljából. A felvételen hallható hangok csupán a szerepjáték részei voltak, hogy a képek minél jobban sikerüljenek. Amennyire ők tudják, a lány sértetlenül távozott a lakásból David Smith társaságában, így bizonyára ő lehetett a tettes.

Végül a John Killbride halálával kapcsolatba hozható bizonyítékokra alapozva tudták megvádolni őket: megtalálták a fiú nevét Brady jegyzetfüzetében az ő kézírásával, és egy fotót, amin Myra a mocsárosban ott áll, ahová a kisfiút eltemették. Azt is felderítették, hogy fiú eltűnésének napján autót béreltek, amit nagyon sárosan vittek vissza. A pár gyakran vásárolt azon a piacon, ahol a kisfiút utoljára látták.

Minden igyekezetük ellenére a másik két eltűnt gyerek holttestét nem találták meg a rendőrök, így végül három áldozatuk ügyében vádolták meg őket: Edward Evans, Lesley Ann Downey és John Killbride. Tárgyalásuk során mindketten mindvégig szívtelenül és hidegen viselkedtek, nem mutattak megbánást, és ártatlannak vallották magukat.  Így is bűnösnek találták őket, Ian Brady-t három gyilkosságban, Myra Hindley-t két gyilkosságban, és azzal kapcsolatban, hogy védte Ian-t, pedig ismerte bűneit. A halálbüntetést mindketten megúszták, ugyanis éppen elfogatásuk előtt egy hónappal törölte el az Egyesült Királyság ezt a büntetési formát.

Örökké rabságban

Brady befolyása Myrán még évekig folytatódott a börtönön belül is. Folyamatos levelezést tartottak fent egymással, és egy idő után engedélyt kértek arra is, hogy összeházasodhassanak. A szakadék azonban szép lassan szélesedett köztük, elsősorban bebörtönzésükre adott különböző reakcióik miatt. Brady már börtönviselt volt, így ő könnyedén beleszokott az új helyzetbe és gyorsan alkalmazkodott. Myra azonban nem tudta elfogadni, hogy bezárva kell töltenie az életét: már az elején elindította a fellebbezési eljárást, melyben egy munkáspárti politikus, a szociális reformjairól ismert Lord Longford segítette. Kérvényét elutasították, és amikor rájött, hogy sosem szabadulhat vagy láthatja újra szerelmét, teljesen összetört és minden kapcsolatot megszakított vele.

Lord Longford, vagyis hétköznapibb nevén Frank Pakenham magas tisztségeket betöltő politikus volt, azon kevesek egyike, akik a XX. században is még nemesi származásúként vettek részt a közéletben. Már az 1930-as évektől fogva, több, mint 70 éven keresztül, egészen 95 éves korában bekövetkezett haláláig látogatott börtönöket, és működött közre a rabok rehabilitációjában. Éllovasa volt a halálbüntetés eltörlésének és a brit büntetésvégrehajtási rendszer megreformálásának. Többek között az ő nevéhez fűződik az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek szabadlábra-helyezési rendszerének kialakítása a halálbüntetés eltörlését követően.

Hét évvel később, amikor már több, mint tíz éve raboskodott, Myra Hindley benyújtott egy húszezer szóra rúgó dokumentumot, amelyben azt bizonygatta, hogy ő maga is áldozata Ian Brady manipulációinak. Fenntartotta állítását, hogy Brady és Smith voltak, akik gyilkoltak, elismerte azonban, hogy neki is szerepe volt abban, hogy végrehajthatták őket, hiszen ő tudta a gyerekeket magával csalni. Az írás a belügyminiszterig jutott el a szabadlábra-helyezési engedély megadása érdekében, de elodázták a döntést további három évre. Ezalatt Brady is megszólalt: ő nem kérte szabadlábra helyezését, mert állítása szerint

“elfogadta a bűnök súlyát, amiket ő és Myra együtt követtek, és amelyekért egyikük sem érzett megbánást”.

A férfi mentális állapota rohamos romlásnak indult. Látomások gyötörték, hallucinációi voltak és hangokat hallott. Meg volt róla győződve, hogy a belügyminiszter az életére tör. A börtönben egyébként megismerkedett, és jó barátságba került Graham Younggal, akivel osztoztak náci fanatizmusukban.

1982-ben újabb három évre elhalasztották Myra meghallgatását, majd végül 1985-ben elutasították. Egy évvel később Keith Bennett édesanyja levelet írt, amelyben könyörgött Hindley-nek, árulja el, mi történt a fiával, és ez új taktikát szült a nő fejében. Újabb, állítása szerint mindenre kiterjedő vallomást tett, amiben már elismerte, hogy szerepe volt mind az öt gyilkosságban, de továbbra is tagadta, hogy bármelyiket ő követte volna el. Brady újabb vallomása sem váratott magára sokáig, de a férfi továbbra sem mutatott semmiféle megbánást. Ezek az új információk megerősítették, hogy az egyelőre nem talált holttestek – Pauline Reade és Keith Bennett – is ott vannak a mocsárban, de sem Ian sem Myra nem tudta pontosan behatárolni, hol kellene keresni őket. Az újabb nyomozás során végül 1987. július 1-jén megtalálták Pauline-t, akit rózsaszín ruhája alapján azonosítottak.

Pauline halálával kapcsolatosan a pár vallomása eltérő. Miután a mocsárhoz csalták a lányt, Myra állítása szerint ő az autóban várt, mialatt Brady megerőszakolta Pauline-t és elvágta a torkát; ő csak abban segédkezett, hogy eltemessék. Brady szerint azonban Myra is aktív részese volt a gyilkosságnak, megverte és szexuálisan is bántalmazta áldozatukat.

Keith Bennettre sosem találtak rá. Hindley vallomása szerint a kisfiút is megerőszakolta Brady majd megfojtotta, és a saddleworth-i mocsárban temették el.

Lesley Ann Downey gyilkosságáról is azt vallotta, hogy ő a fürdőszobában tartózkodott, mialatt Brady megerőszakolta és megfojtotta. Brady szerint Myra volt az, aki puszta kézzel fojtogatta a kislányt, ami az előkerült hangfelvételhez is jobban passzolna, hiszen azon mindkettejük hangja hallható. Myra a szerint a hangfelvétel azon részében, amit a fojtogatás hangjaiként azonosítottak, valójában az hallatszik, ahogy vizet eresztett a fürdőkádba.

Myra Hindley védőügyvédje abban reménykedett, hogy újabb tíz év letöltése után védence visszanyerheti szabadságát elsősorban őszintének tűnő megbánása miatt; ezért kérvényezték szabadládra-helyezését. A belügyminiszter azonban világossá tette: ez a nő élete végéig egyike marad annak a huszonhárom rabnak, akik az országban tényleges életfogytiglani büntetésüket töltik, köztük Ian Brady-vel, Peter Sutcliffe-fel és Dennis Nilsennel.

1997-ben mégis újra foglalkozott ügyével a legfelsőbb bíróság. Lord Longford tovább támogatta Myra ügyét, mindhiába. Az sem maradt kimondatlanul, hogy a jövőben sincs túl sok esély szabadon bocsátására, azon egyszerű oknál fogva, hogy egyetlen leendő belügyminiszter sem tenné kockára a karrierjét a kedvéért. Valószínűleg, ha Myra türelmesebb lett volna, és kivárja a kiszabott 30 évet, amely után részt vehetett volna a megszokott szabadon bocsátási tárgyaláson, több eredményt érhetett volna el, hiszen addigra jócskán csökkent volna az iránta való gyűlölet a közvéleményben. A nő mintarab volt, a ’70-es évek óta megtért a katolicizmushoz, és őszintén bánta, hogy Brady hálójába keveredett. Pszichológusai állították, hogy már nem jelent fenyegetést a társadalomra nézve. Folyamatos próbálkozásai csupán arra voltak jók, hogy újra és újra emlékeztették az országot az általa elkövetett bűnökre. Szőkített hajával és sötét sminkjével olyan gyakran szerepelt a címlapokon, hogy arca, amelyet a gonoszsággal azonosítottak, örökre beégett a britek emlékezetébe.

Epilógus

Az ezredforduló következtével, több mint 30 évnyi raboskodás után is hallatott magáról a páros. Myra 1999-ben kórházba került, sztrók gyanújával, ahonnan egy kevésbé szigorú börtönbe szállították át. Keith Bennett édesanyja levelet írt neki, amiben könyörgött, árulja el, mi történt a fiával, mielőtt túl késő lesz.

Myra egy levelében azt kívánta, bárcsak felakasztották volna. Így meggyónhatott volna halála előtt, és őt, valamint az áldozatok szüleit sem gyötörték volna ennyi éven át az általa elkövetett bűnök. Arról is beszélt, hogy Ian Brady annyira erős személyiség, olyan ellenállhatatlan karizmával rendelkezik, hogy bármire képes rávenni másokat.

A nő 2002-ben halt meg, egy korábbi szívrohamot követően összeomlott a tüdeje. Évek óta koszorúér-betegségben szenvedett, de szenvedélyes dohányos volt élete végéig – állítása szerint azért szívta a legerősebb dohányt, mert így akarta előbbre hozni saját halálát. Eltemettetése is körülményes volt, ugyanis sokáig nem találtak olyan temetkezési vállalkozót, aki vállalta volna elhamvasztását.

 

 

Brady 1999 óta éhségsztrájkot folytatott, mondván, hogy inkább megöli magát, minthogy a börtönben rohadjon el. Döntése, hogy halálra éheztesse magát komoly sajtóvisszhangot kapott, és körülményes jogi vitákat szült. Kényszertáplálása a gyomrába vezetett csövön keresztül valósult meg, ami végül jogszerű intézkedésnek bizonyult és egészen 2017-ben bekövetkezett haláláig folytatódott.

Brady-t csak jó fél évvel halála után temették el, különleges körülmények között. Bíróság határozott arról, hogy a szertartáson egyetlen gyászoló sem vehetett részt, semmilyen zene nem szólhatott, és virágok sem lehettek. A 79 évet élt sorozatgyilkos hamvait a tengerbe szórták.

See No Evil: The Moors Murders (2006)

Ez a kétrészes mini sorozat, amely az ITV1 gondozásában készült volt az első dramatizált feldolgozása az eseményeknek. Ian Brady szerepében Sean Harris-t (Borzongás – Hajsza a metróban, Mission Impossible) láthatjuk, Myra Hindley-t pedig Maxine Peake (A mindenség elmélete) játssza.  A film Maureen Hindley (Joanne Froggatt – Hazug) szemszögéből mutatja be az eseményeket, a páros elítélése utáni ötödik évig követve azokat. A gyilkosságokat Edward Evans-é kivételével nem mutatják be, a film vége pedig Myra megtérésére van kihegyezve.

A film elkészítéséhez az áldozatok családtagjainak áldását is kikérték, akik beleegyeztek, maga Brady azonban kifejezte tiltakozását ellene – de az senkit nem érdekelt. Mindez egy igen érzékeny adaptációját eredményezte a történetnek, ami nélkülöz mindenféle szenzációhajhászást. A főszerepekben látható színészek briliáns alakítást nyújtanak. A történet borzalmasságát sikeresen mutatja be ez a mű úgy is, hogy magukat a véres részleteket kihagyja – bár talán egy valamivel dokumentaristább megközelítés még eredményesebb lenne.

Értékelés: 7/10

 

Longford (2006)

A See No Evil bejelentésével egy időben egy másik csatorna, a Channel4 is elkészítette a maga Moors-gyilkossági sztoriját, ami a Longford címet kapta. Ez ellen az áldozatok hozzátartozói szót emeltek, és kifogásolták, hogy még egy film készüljön – ami csak fokozza szenvedésüket. A film Myra Hindley és Lord Longford kapcsolatára fókuszál, a nő szerepében Samantha Mortont (Különvélemény) míg a férfiéban Jim Broadbentet (Moulin Rouge!, New-York bandái) láthatjuk. Ian Brady szerepében a Gollamot és az új A majmok bolygója-filmek Caesarját játszó Andy Serkistől futkoshat a hátunkon a hideg.

A cselekmény középpontjában a Longford által vezetett kampány áll, a Myra Hindley szabadon bocsátásáért vívott küzdelem. Longford meg volt róla győződve, hogy a nő Brady manipulációjának áldozata, és sokkal nagyobb büntetést kapott, mint amit megérdemelt volna. A lord több ízben meglátogatja Brady-t is, aki figyelmezteti rá, hogy Myra tönkre fogja őt tenni, mert egyáltalán nem javult meg, csak éppen azt diktálják érdekei, hogy ezt mutassa a külvilág felé.

Brady jóslata valóra válik, amikor a ’80-as évek közepén a pár által tett bulvár-vallomásaik során Hindley is elismeri bűnösségét – ami Longford reputációjának is rengeteget árt; a férfi azonban így sem fordul el tőle teljesen.

A Longford egy kiváló, magas érzékenységű dráma, kiváló színészi alakításokkal. Azonban aki a bűnügyhöz csak igen lazán kapcsolódik, hiszen főszereplője a lord, és a gyilkosok börtönéveiben játszódik a cselekmény. Sokkal inkább Longford reformjainak, humanitáriusságának állít emléket, így elsősorban azok fogják élvezetesnek találni, akiknek van némi előismeretük a Moors-gyilkosságokról, melyhez reményeink szerint ez a cikk is hozzájárulhatott.

Értékelés: 8/10

 

Blissenobiarella