Joe Hill és Gabriel Rodriguez több mint zseniális dark fantasy képregényét előbb a Fox, majd a Hulu kezdte el fejleszteni, aztán végül átkerült a Netflix-hez, hogy legnagyobb örömünkre egy tízrészes sorozat formájában kerüljön képernyőre. Hatalmas rajongója vagyok az eredetinek, így szinte tűkön ülve vártam az adaptációt, és mivel sejtettem, hogy a végeredmény egy bőven kényelmes (úgymond nézőbarát) kivonata lesz a sötét tónusú drámákban bővelkedő eredetinek, igazából nem is vagyok annyira csalódott.

A történet szerint a családfő meggyilkolása után a Locke-család megmaradt tagja – az özvegy Nina, és három tinédzser gyermeke Bode, Kinsey és Tyler – a Mathesonban lévő Kulcsházba költöznek, ahol anno édesapjuk is felnőtt. A fiatalok aztán annak rendje és módja szerint elkezdik felfedezni az örökségül kapott kúria varázslatosabbnál-varázslatosabb funkciókkal bíró kulcsait. Az egyiktől ki tudsz szállni a testedből, a másikkal teleportálhatsz, de olyan is akad, amivel kinyithatod a kobakod, és belenézhetsz, hogy mit rejt. Először csupán játéknak fogják fel a kulcsok létét, azonban a Bode által a kútból kiszabadított kegyetlen entitás rákényszeríti őket, hogy harcoljanak az életükért…

Nem tudom elég magasztos szavakkal illetni Joe Hill (A szív alakú doboz, Szarvak, NOS4A2, Spóra, Furcsa időjárás) és Gabriel Rodriguez 2008 és 2013 között futó dark fantasy képregényét, hogy kifejezzem annak zsenialitását, szóval csak annyit mondok, hogy mindenki számára kihagyhatatlan; fergeteges élményt okoz, aki veszi a fáradságot, és beszerezni. Főleg, hogy nemrégiben a Fumax kiadó vette a fáradságot, és magyarul is elhozta nekünk, három keménytáblás kötetben.

Na de térjünk is mindjárt át a sorozatra, mely azonban már közel sem lett hibátlan – akárcsak az adaptációk többsége, úgy általában. Maga az alapanyag, illetve annak lényegi pontjait, eseményei, szituációi visszaköszönnek, nem egyszer átalakítva, megbolygatva, leegyszerűsítve. Csakhogy a televízióbarát modern köntösben a képregényes fantasztikumot beburkoló dark jelző egyszerűen eltűnik. Helyette kapunk az eredeti formátum ismerete nélkül is teljesen élvezhető, könnyen érthető cselekményt, amit egyfajta YA-stílusjegyekben bővelkedő, kevésbé drámai keretben tálalnak. Ezáltal az ott láttatott komolynak szánt dolgok valahogy mégsem tűnnek majd annyira sötétnek és élesnek, mint kéne, cserébe könnyebb és lazább az átélésük.

Néhány karaktert kihagytak vagy megváltoztattak, és a fellelhető kulcsok listája sem pont ugyanaz, mint az eredeti képregényben. A CGI-vel igazából semmi problémám, bár tehettek volna bele jóval többet, hogy még látványosabb legyen, ha már adott egy kaliberű fantasztikus történet, de nyilván az anyagiak közbeszóltak. A szereplőkkel sem volt különösebb bajom, egyedül az alkoholista édesanyját játszó színésznő (Darby Stanchfield) zavart. Bármilyen szituációban is szerepelt, bambán szórakozott mosolyán kívül nem tudott mit kezdeni az arcjátékával, ami egy idő után marhára irritálóvá vált számomra.

Semmiképpen sem sikerült rosszra a Locke & Key Netflix-adaptációja, inkább csak amolyan közösségire gyúrták, egyszerűsítették, hogy simábban menjen az átdolgozás. Akik olvasták és imádják az alapanyagot (merthogy mást nem is lehet vele), azok valószínűleg kritikusan fognak hozzáállni, és morognak majd, amit teljesen meg tudok érteni. Mert egy sötét fantasztikus dráma helyett egy majdnem young adult történetet kapnak. Akik viszont csak a szériát nézik, azok egészen biztosan élvezni fogják. És megjegyzem, talán még egyszer a képregényt is be fogják szerezni…

Értékelés: 8/10

eyescream