A Funny Games című darab vitathatatlanul korszakalkotó, nagy hatású alkotás, még ha oly’ megosztó is a filmbarátok berkeiben. Vagy talán épp ezért. Mára alapművé avanzsált, és egy ilyen fontos alkotás megérdemel egy kritikát a Cinegore oldalán is.

A rendező, a német-osztrák származású Michael Haneke neve fémjelzi igazán a Funny Games-t, hiszen annak írója is ő volt, teljes mértékben az ő gyermeke a tárgyalt film. Haneke az egyetemen filozófiát, pszichológiát is tanult a dráma mellett – és különös ismertetőjegye, hogy előszeretettel nyilatkozik és magyarázza meg filmjei mondanivalóját. A Funny Games kapcsán a Roy Grundmann szerkesztette könyvben, az A Companion to Michael Haneke 30. fejezetében, Violence and the Media (Az erőszak és a média) című esszéjében írt. Írásában azt fejtegeti, hogy vajon a média a társadalom tükörképeként csupán visszatükrözi mindazt az erőszakot, amely a világban fellelhető; vagy éppen ellenkezőleg, társadalomformáló hatásai miatt a médiában dolgozók felelnek az emberek erőszakosságának szintjéért a feléjük sugárzott képek által. Vajon melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás?

Haneke azért, hogy szemléltesse mindezt, elkészítette az utóbbi évtizedek egyik legerőszakosabb filmjét – bár ez így önmagában sarkos állítás, ugyanis a kamera magát az erőszakot ritkán mutatja, ez nem egy gore-film. Azért nevezem az egyik legerőszakosabb műnek, mert igazi, zsigeri félelemkeltéssel operál, olyan emberi kegyetlenséggel és értelmetlen, céltalan erőszakkal, amely a valaha volt egyik legnyomasztóbb darabbá teszi. A Funny Games nem más, mint a pszichothriller műfaj paródiája, és mint ilyen, nehezen kategorizálható alkotás. Egyedi, mással nem összehasonlítható film.

A történet pofonegyszerű, és még klisés is, úgyhogy essünk túl rajta gyorsan: klasszikus felsőközéposztálybéli osztrák család nyaralni indul. A kocsiban – mi sem természetesebb – komolyzene szól és a kis család tagjai komolyzenei kvízzel szórakoztatják egymást. Megérkezéskor elkezdenek kényelmesen berendezkedni a nyaraláshoz, és a ház asszonya (Susanne Lothar, A felolvasó) nekilát a főzésnek. Hamarosan bekopogtat a szomszédban vendégeskedő fiú, tojást szeretne kölcsönkérni. A hangsúlyozottan udvarias beszélgetés azonban hosszabbra nyúlik, mint gondolnánk, mert a fiú újra és újra elejti a tojásokat és újakat kér helyettük. Időközben megérkezik a barátja is, és a feszültté vált közegbe besétál az apuka (Ulrich Mühe, A mások élete) és a család kisfia is. Gyorsan veszik a lapot, hogy az asszonyt felbosszantotta a két fiú, úgyhogy távozásra szólítják fel őket, de ekkor előkerül egy golfütő, és kezdetét veszi a család nagyjából 24 órára rúgó kálváriája.

A két fiú ugyanis azzal a határozott céllal érkezett a házba, hogy megkínozza és kivégezze a családot, de nem ám „csak úgy”, hanem eljátszva velük furcsa játékaikat, az utolsó cseppig kiélvezve az adrenalint és a keserű félelmet. Hogy mi okuk van erre? Igazából semmi, és a Funny Games egy fő filozófiai vonulata éppen itt keresendő. Bár Paul (Arno Frisch) és Peter (Frank Giering) megadják a maguk válaszát rá, tudjuk, hogy ezek nem valódi okok: Ödipusz-komplexus, alkoholizmus, rossz származás, vagy csak egyszerűen mert egy elkényeztetett seggfej – alakjukat áthatja a 19. század költészetének fontos témája, a szplín. A két fiúban felismerhetjük a klasszikus „Stan és Pan”-felállást is, vagyis az egyikük, a vékony magas srác az ész, míg a másik, teltebb fiú a komikus alak, aki követi mindenben társát. Egymás híres tévés párosok nevein szólítják: Tom és Jerry, Beavis és Butthead… ezzel is érzékeltetve, hogy nem valódiak, a média által teremtett agresszorok csupán.

A film egyik fontos sajátossága, hogy áttöri az úgynevezett negyedik falat, vagyis a szereplők tudtunkra adják, hogy tisztában vannak vele: figyeljük őket. Valójában Paul az egyetlen, aki többször is megszólítja a nézőt, vagy éppen rákacsint, ezzel tudatva, hogy cinkosának tekinti. Több kritikus szerint éppen ebben áll a mű forradalmisága: valóban a „rosszak” cinkosává válunk, és óhatatlanul nekik drukkolunk; de ezzel nem értek egyet. Éppen hogy fájdalmat ébreszt, hogy tehetetlenül nézzük végig az eseményeket, de kétlem, hogy valaha is a rosszakért szorítva. Különösen ráerősít a reményvesztettség érzésére az a jelenet, amelyben hiába alakulnak rosszul a dolgok az agresszorra nézve, egy távirányítót előkapva egyszerűen visszapörgeti az eseményeket. Egyértelműen ezek a film legerősebb pillanatai.

A feszültség patikamérlegen van kimérve, és az adagolás mindig pontos – a film első fele egy igazi suspense remekmű. A thriller és a horror műfajának bizonyos szubzsánereiben ugyanis a feszültség éppen abból keletkezik, hogy a néző önmagával vív küzdelmet: várja, hogy megtörténjenek a borzalmak, ugyanakkor szeretné is, ha a szereplők valahogy megúsznák a dolgot. Hiába, hogy a film elején Paul közli velünk, hogy másnap reggelre mindenki halott lesz, ezzel csak még inkább felébreszti a reményt bennünk, hogy a műfaj sajátosságai szerint legalább egy szereplőnk megmenekül majd. A rendező az erőszak bekövetkeztekor mindig „elkapcsol”, és magát az erőszakot nem mutatja, ezzel is kifejezve erkölcsi szembenállását.

Haneke célja annak az érzésnek felébresztése a nézőben, hogy maga is felelős az erőszakért, azzal, hogy nézi – és ezzel visszautalnék a cikk elején fejtegetett esszéjére. Meg kell valljam, hogy hiába lett az 1997-es Funny Games egy a maga nemében igazán eredeti és valóban húsbavágó hatású kultfilm, Haneke céljai nem szimpatikusak számomra. Az erőszak és a hatásvadászat ellen nem erőszakkal és hatásvadászattal kell felvenni a harcot – már ha kell egyáltalán. A pszichothrillereket kiparodizálni érdemes-e, és ha igen, egy pszichothriller-e erre a legjobb eszköz? Haneke éppen azért nyilatkozott és beszélt oly sokat filmjéről, mert annak megjelenésétől fogva egyetlen alkotó sem tud hatással lenni műve sorsára, ő mégis megpróbálta – ugyanis az szembement szándékaival. Az erőszakos filmek egyik csimborasszójaként tartjuk számon ma is azt, amivel éppen ez ellen akart küzdeni. De céljai túlságosan sznob természetűnek bizonyultak még az európai közönség számára is, és elértették azt a művet, ami egyébként a világhírnevet hozta el Haneke számára. Nos, így jár a filmes, ha nézőit kísérleti patkányoknak tekinti.

Mondani, közölni akarását mi sem mutatja jobban, hogy tíz év elteltével nem elégedett meg az osztrák filmművészet kínálta piaccal, ezért ő maga készített egy amerikai remake-et saját filmjéhez. Nem akármilyen remake ez ráadásul, ugyanis shot-by-shot készült el, vagyis a két film snittről snittre teljesen megegyezik, éppen csak a színészek és a költségvetés változott meg, no meg a nyelv, amelyen a szereplők megszólalnak. Szemtelen vállalkozás ugyanazt a filmet újra leforgatni minden változtatás nélkül, mégis tagadhatatlanul működik; és az új castingnak köszönhetően talán még erősebb mű született. Naomi Watts (a remake királynő) és Tim Roth szenvedéseit végig nézni kétségkívül hatásos, hiszen korábban mindkettejüket erős szerepekben ismertük meg. Mégis bizarrnak tartom az eljárást, hogy a korábban felvetett műfaji kérdések mellé Haneke azt is bevette a képbe, hogy egy hollywoodi filmmel igyekszik kritizálni Hollywoodot.

Kinek ajánljuk: Mivel a műfaj alapjait megkérdőjelező, kultfilmről van szó, gyakorlatilag mindenkinek. Az erőszakra érzékenyen reagáló olvasóink mégis inkább kerüljék.

Értékelés: 8/10

Blissenobiarella

1997:   

2007: