A Serial Chillers eheti cikkében Gordon Northcott esetét vesézzük ki; erről a hidegvérű gyilkosról még nem igen esett szó rovatunkban, pedig sajnálatos módon több brutális gyilkosság köthető a nevéhez, története pedig igen nagy port kavart a 20-as évek Amerikájában. A hozzá fűződő gyilkosságsorozat nem csak azért roppant felkavaró, mert több élet kioltása szárad a lelkén, hanem, mert áldozatai egytől egyig gyerekek voltak. Rémtetteit a média főleg a „Wineville-i tyúkketrec-gyilkosságok” néven említi.

Gordon Stewart Northcott

Gordon 1906-ban született Kanadában, onnan költözött Kaliforniába a családjával a 20-as években. Szülei tehetősek voltak, így hát semmi akadálya nem volt annak, hogy fiuk egy csirkefarmot üzemeltethessen Wineville-ben, ahogy azt eltervezte. Annak érdekében, hogy a munka gördülékenyebben menjen, odahozatta Kanadából unokaöccsét, Sanford-ot is, aki akkor csupán egy tizenéves fiú volt és nem is sejtette, hogy a nagybátyja valójában gyerekmolesztáló és egy hidegvérű gyilkos.

Számát sem tudni azoknak a gyerekeknek, akiket elrabolt, molesztált és végül meggyilkolt, ezek közül az ügyek közül azonban csupán három gyilkosságot sikerült bizonyítékokkal alátámasztani. Nagy valószínűséggel legalább húsz eset köthető hozzá, ehhez képest ténylegesen három rendbeli gyilkosságért ítélték el, ami igen csekély szám ahhoz képest, amekkora mértékű fájdalom és szenvedés övezi a Wineville-i ranchot. Northcott unokaöccsét kényszerítette arra, hogy segédkezzen az elrablásokkal, később pedig a gyilkosságokban és a maradványok eltüntetésében is részt vett. Vallomása szerint nagybátyja azzal fenyegette, hogy, ha megtagadja mindezt, vagy elmondja bárkinek, őt is minden további nélkül kiiktatja, így hát nem csoda, hogy az akkor még nagyjából tizenöt éves Sanford rettegésben élt és inkább elfogadta sorsát, mintsem ellenálljon. A gyerekeket miután csellel az autójukba csalták, napokig, vagy akár hetekig a csirkeólakban tartották, sorozatos erőszaknak és kínzásnak tették ki őket, némelyik megmenekült, legtöbbjüket azonban brutálisan (az esetek jelentős hányadában egy baltával) meggyilkolták. Ezeket a rémtetteket 1926 és 1928 között követték el, amiket csak még borzasztóbbá és meghökkentőbbé tesz az, hogy bűntársuk volt Gordon édesanyja, Sarah Louise Northcott is. Gordon későbbi őrizetbevétele után azzal próbálta megmagyarázni elfajzott viselkedését és személyiségét, hogy gyerekként őt magát is molesztálták és rendszeresen megalázták; édesapja csupán tízéves korában megrontotta, anyja pedig kamaszkoráig lányruhákba öltöztette, továbbá az a teória is felmerült, hogy Sarah Louise nem Gordon vér szerinti édesanyja és a férfi igazából az apja és idősebb nővére közötti vérfertőző kapcsolat eredményeként látta meg a napvilágot. Sosem derült fény arra, hogy mennyi igazság rejlik ebben a háttérsztoriban, de az biztos, hogy az, amit ez a család képviselt, nem volt az egészséges fejlődés melegágya. Az ominózus Walter Collins-esetért végül nem Gordon Stewart Northcott-ot, hanem anyját, Sarah Louise-t ítélték el, az asszony vallomása szerint ő végzett a fiúval, mert ha szabadon engedték volna, Walter bizonyosan azonosította volna őket és mindent elmesél a rendőrségnek.

Jobban belemélyedve a történtekbe azonban a napnál is világosabb, hogy akkoriban a Los Angeles-i rendőrség egyáltalán nem állt a helyzet magaslatán, sőt, valószínűleg sokkal inkompetensebb módon látták el a feladatukat, mint amennyire azt az emberek gondolták volna. A Northcott-féle rémtettekhez kapcsolódó Collins-ügy ékes példája annak, hogy mekkora kárt tud okozni egy ilyen szinten hozzá nem értő, de annál nagyobb hatalommal rendelkező szervezet, mint a LAPD (Los Angeles Police Department). Ezzel az üggyel a korabeli média is rengeteget foglalkozott, ami jelen esetben segítségül is szolgált a kétségbeesett anyának, aki csak szerette volna megtalálni a fiát; az igazi fiát.

1928-ban Christine Collins jelentette fia, Walter Collins eltűnését. A rendőrség kizárólag huszonnégy óra elteltével volt hajlandó foglalkozni a bejelentéssel, hiszen, tapasztalataik szerint „a srácok gyakran elcsavarognak, legtöbbször egy nap után megkerülnek, ha elunták a dolgot”. A rendőrség a kötelező idő elteltével elkezdte keresni a fiút, sikerrel azonban nagyon sokáig nem jártak, Christine pedig egyre jobban megtört, de nem adta fel a reményt. Öt hónap elteltével a rendőrök megkeresték és a legnagyobb örömhírrel szolgálhattak; megvan Walter. Kisvártatva vonattal odautaztattak egy kisfiút az elkeseredett édesanyának, a történetben csupán annyi nem stimmelt, hogy a megtalált srác egyáltalán nem Walter Collins volt, habár ő maga is ezt állította. Christine nyilvánvalóan kijelentette, hogy a fiú nem hozzá tartozik, nem tudja, kicsoda, a rendőrség ennek ellenére meggyőzte, hogy bizonyára összezavarodott és a fiú is sokat változott az elmúlt hónapok során, ráadásul mindkettejüket hatalmas megrázkódtatások értek, így megérné hazavinni őt és adni neki egy esélyt. Maga a feltételezés is bicskanyitogatóan bizarrul hangzik, Christine azonban, habár biztos volt dolgában, hazavitte a gyermeket, utána pedig tanúkkal és fogászati lelettel bizonyította, hogy a hozzá visszajuttatott srác nem az ő Waltere, akármit is állít magáról. Az egyértelmű és meggyőző bizonyítékok ellenére a rendőrségnek mégis sikerült eltusolni a dolgokat és orvosi igazolást kiállíttatni Christine labilis elmeállapotáról, ezzel pszichiátriai osztályra juttatni a szerencsétlen asszonyt, aki sosem volt hajlandó engedni igazából, akárhogy is zsarolták őt. Akkoriban ez egyáltalán nem volt szokatlan, sőt, rutin eljárásnak volt mondható, hogy nem túl stabil háttérrel rendelkező asszonyokat juttattak zárt osztályra kizárólag azért, mert valamilyen módon a rendőrség útjában álltak. Miután fény derült a Wineville-i mészárlásokra és Sanford Clark saját bevallása szerint Walter Collins-t is ott tartották fogva, valamint az „ál-Walter” is bevallotta, hogy valójában Arthur Hutchens-nek hívják, a rendőrség már nem tudta tovább palástolni a tényt, miszerint abszolút alkalmatlanok az eredeti feladatuk ellátására, Christine Collins-t kiengedték, vele együtt pedig sok más nőt, akiknek szintén semmi keresnivalójuk nem volt ott. Northcott-ot halálra ítélték és két év fegyház után azt végre is hajtották. Halála előtt pár nappal odahívatta Christine-t, a nő pedig meglátogatta annak reményében, hogy megtud valamit, ami eddig nem derült ki, de Northcott semmi érdemleges információval nem szolgált.

A Collins család tragédiája és Gordon Stewart Northcott gyilkosságsorozata nem meglepő módon olyan nagy visszhangot keltett világszerte, hogy többeket megihletett a filmiparban is. Mai cikkünk egy igen említésre méltó darabot mutat be, amely pontosan ezen az igaz történeten alapul.

Changeling (Elcserélt életek) (2008)

A magyarul Elcserélt életek néven futó filmdráma pontosan a Northcott-féle gyilkosságokat övező rémtettek történetét veszi alapul, azon belül is Christine Collins soha véget nem érő keresését a fia után. Walter-t 1928-ban elrabolták, és, habár sokáig azt állították, hogy megkerült, valójában sosem térhetett haza. Lássuk, Clint Eastwood milyen módon vitte vászonra ezt a nem mindennapi sztorit.

Christine (Angelina Jolie) egy fiatal, egyedülálló anya, és, habár stabil egzisztenciális háttérrel rendelkezik, néha előfordulhat, hogy nehézségeket okoz egyedül felnevelni fiát és közben a munkájában is jól teljesíteni. Egy nap váratlanul behívják munkahelyére helyettesítés okán, ezért kénytelen egyedül hagyni az akkor kilencéves fiát jó pár órára, de mivel Walter (Gattlin Griffith) nem az az elcsavargó, bajkeverő típus, édesanyja megbízik benne és viszonylag nyugodt szívvel hagyja őt otthon. Hazatérvén hamar észreveszi, hogy a fiú eltűnt és nem kerül meg a környék alapos átfésülése után sem. Természetesen értesíti a rendőrséget, ők viszont kizárólag huszonnégy óra elteltével hajlandók foglalkozni az eltűnésekkel, legyen az felnőtt, vagy gyermek. Öt eseménytelen, kemény hónap után Christine-t felkeresi a rendőrség, azon belül is J.J. Jones százados (Jeffrey Donovan) érkezik az örömhírrel; megtalálták a kis Walter-t. Christine szinte önkívületben várja gyermekét a vonatállomáson, ám hideg zuhanyként éri a felismerés: a kisfiú, akit visszahoztak Los Angeles-be, nem az övé.

Miután közli a nyilvánvalót a századossal, az minden meglepődöttség nélkül próbálja a nő kétségeit eloszlatni, meggyőzi arról, hogy csak zavarodott és idővel minden rendben lesz, vigye csak haza a gyermeket és majd meglátják, mintha csak egy autó próbaköréről lenne szó. Christine otthon csak még szilárdabban megbizonyosodik arról, hogy akármit is állít magáról a hazahozott srác, ő nem Walter Collins. Habár hasonlít rá, jó pár centivel alacsonyabb nála és további esszenciális különbség van közöttük, ami nyilvánvalóan egy anya figyelmét nem kerüli el. A rendőrség mesterkedése és gyanús viselkedése ellenére a kétségbeesett édesanya nem adja fel a harcot, tanúkat keres, akik bizonyíthatják igazát, a maroknyi szövetséges egyik tagja pedig nem más, mint Briegleb tiszteletes (John Malkovich). Éppen úgy, ahogy a valóságban is megtörtént, Christine Collins a rendkívül korrupt, mocskos és alkalmatlan Los Angeles-i rendőrség áldozatává válik és zárt osztályra kényszerül azért, mert nem hajlandó beletörődni abba, hogy nem nyomoznak tovább fia eltűnése után, ehelyett azt állítják róla, hogy így próbál kibújni szülői felelősségei alól. A bizonyítékok felfedése után szabadon engedik és az újabb rémálom veszi kezdetét; részesévé válik Gordon Stewart Northcott (Jason Butler Harner) tárgyalásának, aki nem hajlandó elárulni, hogy mit tett, vagy mit nem tett Walter-rel. A bíró végül kötél általi halálra ítéli, amit két évvel később végre is hajtanak. Bármi mást is tudott a férfi, azt magával vitte a sírba.

Az igaz történettel ellentétben itt nincs szó Northcott anyjáról és annak bűnrészességéről, nem vallja be senki, hogy meggyilkolta volna a Collins fiút és Christine sosem kap teljesen tiszta képet arról, hogy mi is történt igazából. Habár ezekkel a kihagyásokkal és változtatásokkal nem pontosan azt a cselekményt kapjuk, amire számíthattunk, amennyiben előtte már ismertük a sztorit, mégsem hibaként mutatkoznak ezek a különbségek és nem marad hiányérzet a nézőben. Angelina Jolie és Jason Butler Harner kivételes alakítása már önmagában is elviszi a hátán a filmet, de érzésem szerint minden más apró részlet is kifejezetten a helyén van, jobban nem is sikerült volna vászonra vinni egy ilyen sokkoló, sok szálon futó, erőteljes történetet.

Kinek ajánljuk: bárkinek, akit alapvetően érdekelnek a megtörtént eseteken alapuló filmek, továbbá nem kifejezetten horrort vár jelen esetben, hanem megelégszik egy tökéletesen megkomponált drámával is.

Értékelés: 10/10

(grey tabby)