A The Wind -ben klasszikus vadnyugaton játszódó történetet tár elénk Emmi Tammi kezdő rendező filmje. A helyszín a 19. század végi nyugati határ, amely elhagyatott síkságokból áll, a megszelídítetlen vidék magányát csak ritkán töri meg egy-egy tanya. Ebben a közegben él főszereplőnk, Lizzy (Caitlin Gerard, Insidious: The Last Key), gyakorlatilag egyedül, hiszen férje gyakran napokig távol van, az egyetlen lehetősége a társaságra pedig csak a szomszédai lehetnek, akik nem éppen kőhajításnyira laknak.

A The Wind egy az Örökséghez (és így a Rosemary gyermekéhez…) hasonló koncepción alapszik: főszereplőnk elméjének elborulását követjük végig, és nem tudjuk eldönteni, mi valós, és mi csupán az ő képzeletének terméke. Erőssége elsősorban kísérteties, hátborzongató atmoszférájában rejlik, ahogyan bemutatja ezt a lassú pszichés leépülést. Az extrém körülmények és a magány, amelyek elé a vadnyugati élet állítja ezt a tradícionális feleségszerepben élő nőt, olyan képzeteket idéznek elő benne, hogy a szűnni nem akaró szélfújás valójában démoni, természetfeletti tevékenységre utal. Bár a film alapvetően feminista megközelítéssel áll főszereplőjének történetéhez, nem csupán e politikus nézetekre alapozza a karaktert, annál mélyebben tekint lelkébe: nemrégiben elveszített újszülöttjének gyásza is elősegíti pszichikai törését.

A film nem lineáris felépítésű, de nem igazán sikerült kihasználnia az ebben rejlő lehetőségeket. A kezdő képsorokban a mindeddig ugyan tapasztalatlan, de tehetségesnek mutatkozó író-rendező páros Teresa Sutherland és Emma Tammi az egész mű talán legerősebb jeleneteit alkották meg, csupán azért, hogy teljesen indokolatlanul csavarjanak egyet a történet kronológiáján – és ezzel a nézőt is megfosztják a későbbi katarzistól. A rengeteg flashback ezúttal nem a történetmesélést segíti, hanem éppen hogy összezavar, és nehezen követhetővé teszi az eseményeket.

A történet nem bonyolult, és elég világosan érthető anélkül is, hogy a didaktikusság vádjával kellene illetnem, de hiába az érdekes – ha nem is egyedi – alapötlet, ha a kivitelezés során nem sikerül jól elmesélni azt. A film nem ingerli túl a nézőt, minimális feszültséget generál egészen az utolsó húsz percben elért tetőpontjáig, ahol is a korábbi pszicho-horrort sutba dobva a paranormálissal próbálnak ránk ijeszteni.

Mindennek ellenére meg kell jegyeznem, hogy a The Wind bár horrorként nem működik jól, a vadnyugati korról alkotott képet tekintve kifejezetten érdekes és élvezetes darab – és talán ez legfőbb oka, hogy az egészen kiváló The VVitch-hez hasonlítják. Progresszív csavarként értelmezve mint feminista western a 2019-es év említésre méltó filmjei között a helye. Lizzy újra és újra elmondja férjének, hogy mennyire fél a démoni fenyegetéstől, és mint az várható, a férfi egyszerűen lehülyézi, női hisztériának titulálva félelmét. A The Wind mindezzel sikeresen teremt érzelmi kapcsolatot a nézővel és vált ki empátiát belőle: akarjuk, hogy Lizzy túléljen, és egy kicsit talán a férj, Isaac bűnhődését se bánnánk. Természetesen a lehetőség mindvégig jelen marad, hogy Lizzy valóban megőrült, ez adja a történet savát-borsát.

A The Wind-et kiváló színészi játék és látványvilág jellemzi – ebből is leginkább a maszkos munkát érdemes kiemelni, mert ilyen igényességet nem vár az ember egy független film esetében. A karakterek viszik el hátukon a művet, mert a film ijesztő jelenetei alapvetően nem túl hatásosak, és nem túl eredetiek. Horrorként nem erős darab, de az alakításoknak köszönhetően érdemes megnézni. Szívesen látnék hasonló filmeket a jövőben is, amelyekben a horrort a feminizmus eszméjével vegyítik, de amennyiben Emma Tammi lesz a rendezője, sokat kell még fejlődnie, hogy igazán jót alkothasson.

Értékelés: 5/10

Blissenobiarella