Magyar vászonra magyar vámpírt – tartaná a mondás, ennek ellenére nemhogy vámpír, de magyar horror sem sűrűn fordul elő a hazai vásznakon. A Drakulics elvtárs a maga nemében így lehetne hiánypótló – ám nem horror és vámpírja sem a megszokott kelet-európai vérszívó, inkább csak hab a tortán a 70-es évek Magyarországának különös, szürreális világában.

Véradomány, füstölt kolbász, vámpír

1972-ben Brezsnyev különleges feladattal bízza meg Kádár Jánost – meg kell szereznie számára a halhatatlanság titkát egy vámpírtól, hogy ne csak a szocializmus eszméi, de annak legékesebb képviselői is halhatatlanná válhassanak. A forrásra kiszemeltjük is van, Fábián Béla (Nagy Zsolt), aki az 56-os forradalom után bejárta a világot, majd egy harapásnak köszönhetően krónikus fényérzékenységet, fokhagyma – és szenteltvíz allergiát, csillapíthatatlan vérszomjat szerzett, valamint egy nappal sem öregedett kora harmincas évei óta. Az országos véradománygyűjtés kampányával hazacsábított Fábián becserkészésével a titkosszolgálat Kun Lászlót (Nagy Ervin) és Magyar Máriát (Walters Lili) bízza meg, a feladat azonban nem csak nehezebbnek bizonyul a tervezettnél, de az élettársi kapcsolatot “ápoló” páros között is kiélezi az ellentétet.

Fábián ugyanis közel sem hagyományos vámpír. Kelet helyett rögtön Nyugatról jön, a régi idők élőholt maradványa helyett az új korszak, a rock and roll, a lázadás és szabadság megtestesítője tűzpiros Mustangjában száguldva, egy olyan közegben, amelyet a film kíméletlen, szatírikus ábrázolásában már rég talán csak egy vámpírvérrel vetekedő csoda tart még működésben, melyben a besúgók a szomszédban szalonnázgatva figyelik meg a nyakig bekamerázott gyanús elemeket, a kotnyeles házmester az ablak alá szerelt tükörből követi a lakók magánéletét, a munkahelyek sörrel és virslivel jutalmazott önkéntes jótékonykodásra kötelezhetik dolgozóikat, akinek pedig ez nem tetszik, az erőltetett mosollyal próbál bízni abban, hogy ez valóban a jómód, a boldogság, az életcél.

Denevérszárnyas szabadság

Ez a görbe tükör különösen Mária előtt válik egyre tisztábbá a történet előrehaladtával, aki mind magánéletében, mind munkájában a teljes alárendeltség áldozata, önálló döntési joga, tekintélye gyakorlatilag nincs, a sikeres küldetés jutalma pedig számára nem kevésbé tragikus és kiábrándító, mint a vámpír áldozatául esni. Bodzsár Márk rendező és stábja pedig elérték, hogy ez a fanyar, kispolgári múlt komikus-parodisztikus túlzásai ellenére annyira valóságszagú legyen, amennyire csak lehet – még az olyan apró részleteknek is külön figyelmet szenteltek, mint Kádár autójának márkája, a korabeli öltözékek, zenék. Külön elismerést érdemel a színészi játék is – Walters Lili nagyon jól alakítja az eleinte naiv, ám egyre kiábrándultabb és csalódottabb főhősnőt, Nagy Zsolt egy hihetetlenül karizmatikus, rokonszenves és szórakoztató vámpír, a titkosszolgálatot vezető Esvégh elvtárs szerepét túlzások nélkül Thuróczy Szabolcsra szabták, ám a személyes kedvencem Nagy Ervin volt, akiből az ismertebb filmes alakításai után bármennyire nem néztem ki a beszűkült látókörű, kolbászzabáló, pocakos, kétbalkezes titkosügynököt, valósággal lubickol a szerepben.

A Drakulics elvtárs nem horror, hanem kőkemény, cinikus szatíra egy korszakról, egy mentalitásról, melyben végső soron egy halhatatlan, vérszívó vámpír az a karakter, amellyel a legkönnyebb azonosulni – és összességében zseniális alkotás. Ez sajnos nem jelenti azt, hogy nincs hiányossága, amit a kissé összecsapottnak érződő befejezés mellett leginkább a tiszta hiányérzet fogalma ír le a legjobban. A stáblista legördülése közben is úgy éreztem, a film adhatott volna többet bármiből – akár a vámpírkodásból, akár Fábián múltjának részleteiből, akár Kun elvtárs féltékenykedéséből, akár a korszakparódiából, mert lényegében minden a helyén van, de talán pont emiatt bármiből elbírt volna egy kicsit többet. A hiányérzet sajnos rányomja a bélyegét az utóízre, ez pedig sajnálatos – a Drakulics elvtárs ugyanis így egy szórakoztató magyar vámpírfilm, amit nem sok választott el a kiválóságtól.

Kinek ajánljuk: A kortárs magyar filmipar kedvelőinek és elhivatott vámpírrajongóknak

Értékelés: 8/10

Szabó Zoltán “Zoo_Lee”

Másodvélemény

Bejelentése óta izgatottan vártam Bodzsár Márk legújabb filmjét, melyben végre valahára szerény hazánk megmutathatja, milyen is egy igazi magyar vámpír. A mű talán legnagyszerűbb húzása, hogy szinte a végéig fenntartja a kételyt a nézőben-vajon Fábián elvtárs valóban vérszívó, vagy ez az elmélet csupán egy hatalmas félreértés eredménye? Nagy Zsolt karaktere ugyanis merőben elüt az eddig megismert vámpíroktól, nem támadja meg áldozatait, hogy a nyakukból vért szívjon, egyszer sem engedi meg magának, hogy állati ösztönei előbújjanak. A film másik erénye, hogy kiélezi a vámpír mítosz egy-két gyenge pontját: többek között ez az az alkotás, melyből megtanulhatjuk, hogy a vérszívók egyik nagy gyengesége egy jó magyar vacsora, ami tele van fokhagymával, ezzel kissé ellehetetlenítve a társasági életüket hazánkban. Természetesen, ahogy várni lehetett, a film maga távol áll a horror műfajától: egy újabb, szokványos magyar vígjátékot sikerült összehozniuk a készítőknek, benne minden megszokott attributummal, a szextől kezdve a káromkodásokig, így azoknak, akiktől távol áll ez a fajta komédia, ez a film sem fog újat mutatni és nem fogják élvezni. A mű emellett szinte minden második másodpercben az orrunk alá tolja, hogy a ‘70-es években járunk, nem telik el jelenet utalások nélkül, amely a vége felé már inkább idegesítővé válik, mint szórakoztatóvá. Mindezek ellenére a Drakulics elvtárs egy élvezhető és érdekes filmre sikeredett, ha nem várunk tőle többet, mint ami: egy magyar vígjáték.

Értékelés: 7/10

Kele-man