A Serial Chillers e hónapban – így Halloween közeledtével – olyan gyilkosokat választott témájául, akik vámpírnak képzelték magukat, vagy legalábbis akként tűntek fel a világban. Átfogó cikkünkben a vámpírok legendáját igyekszünk körbejárni, de a Serial Chillershez méltóan megmaradunk a realitás talaján, így szó esik majd a témakör pszichiátriai vonatkozásairól is.

Vámpírok a folklórban

A vámpírok olyan legendás lények, melyeknek nincs konkrétan meghatározható eredete, a szó jelentése, és megjelenési formáik is igen sokrétűek. Legáltalánosabb értelemben azt nevezzük vámpírnak, amely életerejét más élőlények szipolyozásával szerezheti csak meg. Leggyakrabban vért szívnak, de ma már közkeletűen használatos az “energiavámpír” kifejezés is.
A vámpírlények a világ szinte valamennyi kultúrájában megjelennek valamilyen formában. Még ha a vérivás szokásán át is lépünk, amelyre igen sok ókori istenség ragadtatta magát, a fennmaradásukhoz emberáldozatot követelőket is ide sorolhatjuk. Ősi, az emberiséggel egykorú hiedelem a vérszívó szörnyetegek létezése, és a holtak újjáéledése.

Az általunk klasszikusan vámpírként ismert entitások eredete a 18. századi Kelet-Európából és a Balkánról származtatható. A szó is a szláv upyrból vagy vampirból származtatható, ami döfést jelent. Ennél közelebbit nehéz megállapítani, a szó etimológiája nem tisztázott, de egyes elméletek képbe hozzák a török megfelelőjét is a boszorkány szónak.

A vámpírt magát nehéz definiálni még akkor is, ha szűkítettük a kört. A folklórban ismeretes vámpíralakok is sokfélék, de ami közös volt bennük, általában megjelenésüket érintette: sötét alakok, általában szájukból szivárgó vérrel ábrázolva. A klasszikus vámpírfogak csak a későbbiekben váltak a róluk kialakított kép részévé. Az sem volt kezdetben egységes a történetekben, hogy feltámadt holtakként, vagy más szörnyetegekként tekintettek rájuk.
Első módszertant sem nélkülöző leírás a vámpírokról a vatikáni könyvtárostól, Leo Allatiustól származik 1645-ből, De Graecorum hodie quorundam opinationibus (Modern hiedelmekről a görögök körében) című művében; a vámpírhisztéria egyik legjobban dokumentált esete pedig Peter Blagojevićről szólt, 1725-ből.

A későbbi években árnyalódott a kép, és megannyi hiedelem kezdte övezni ezeket a lényeket. Kínában az vált élőholttá, akinek holttestét átlépte valamilyen állat, máshol a temetési szertartásba épültek be olyan elemek, amelyekkel a halott túlvilági nyugalmát akarták biztosítani. Hasonlóan az ókori görögök szokásához, ahol egy pénzérmét helyeztek az elhunyt szájába, Kharónnak, az Alvilág révészének szánva fizetségül, hogy a lelket átsegítse a Sztüx folyón a túlvilágba.
Más szokások is elterjedtek, amelyek már azt célozták, hogy ha a testet nem sikerült megvédeni attól, hogy vámpírrá változzék, hogyan védhetjük meg a világot tőle. Szokássá vált a holttestek térdkalácsának átmetszése, hogy ne tudjanak felkelni sírjukból, illetve a beléjük szúrt karó is ezt a célt szolgálta – más, kevésbé brutálisan hangzó megoldások voltak, hogy a sír körül mákot, kölest, homokot szórtak szét: a vámpírok egyik máig hírhedt tulajdonsága ugyanis az arithmománia, vagyis a számolási kényszer, így a rengeteg apró maggal a sírhoz köthették egy időre a fenevadat. Ez a hiedelem is egyébként oly’ széles körben elterjedt volt, hogy Indiától Dél-Amerikáig találunk példákat népmesékben róla.

Ha minden óvintézkedés csődöt mondott volna, de továbbra is meg kell védenünk magunkat a vámpírtól, jó néhány módszer a rendelkezésünkre áll, amelyek segíthetnek felismerni azt. A vámpír sírját felismerhetjük egyrészt a földben megjelenő repedésekről, vagy a temetőbe egy fekete (van, ahol ellenkezőleg, éppen fehér szükséges) lovat vagy egy szűz fiút kell vinnünk, aki a keresett sír felett megbotlik. A sír felnyitásakor árulkodó jel lehet a holttest szokatlanul egészséges kinézete, az, hogy az enyészet nem fog rajta. Vámpír jelenlétére lehet gyanakodni, ha a környéken gyakoriak a tehén-, és birkahalálozások. A folklór hiedelmeiben kopogó szellemekre jellemző paranormális tevékenységeket (mozgó berendezési tárgyak, stb.) is a vámpíroknak tulajdonítottak, akik elsősorban éjszakai lények, és ha napfény éri őket, akár el is pusztulhatnak.

Elriasztásukra, távol tartásukra is voltak praktikák: a klasszikusan ismert fokhagyma mellett a vadrózsát és a galagonyát, valamint a mustármagot is hatásosnak tartották a vámpírok ellen. Ezek mellett a kereszténységhez köthető tárgyak is taszítják e pokolbéli lényeket, így a feszület, a rózsafüzér és a szentelt víz. A vámpírok a középkori ember szerint nem képesek megszentelt földön, vagyis templomokban tartózkodni. Tükröket is előszeretettel használtak felismerésükre, de ez már nem volt annyira általános. Az ajtóra helyezett tükör nem engedte, hogy a vámpír belépjen a házba, mert kiderült, hogy mivel nincs lelke, tükörképe sem keletkezik (egyes kultúrákban árnyéka sem). További, csak bizonyos kultúrákban megjelenő tulajdonságuk, hogy nem léphetnek be a házba, míg az ott lakó ezt meg nem engedi nekik.

 

A vámpír elpusztításának módja egységes: karót kell belé szúrni. Az, hogy a karónak milyen fából kell készülnie, illetve hogy pontosan melyik testrészbe kell szúrni, azonban területenként változó. Újratemetéséhez gyakran, különösen német területen levágták a fejet, és a lábak közé helyezték – ezzel is elősegítsék a lélek távozását a testből. Számos ilyen sírt tártak fel a régészek többek között Olaszországban és Bulgáriában és Magyarországon is. Romániában a 19. századig élt a szokás, hogy csupán elővigyázatossági okokból a temetésen belelőttek egyet a koporsóba.

A 18. század folyamán valóságos tömeghisztéria alakult ki a vámpírok körül, falusi környezetben előfordult, hogy egymás után tárták fel a sírokat a babonás emberek.
Hasonló félelem övezi a denevéreket, amiket időtlen idők óta társítanak a vámpírokkal. Vérszopó denevérek csak Közép- és Dél-Amerikában honosak, ott a 16. században fedezték fel őket, és már egy 1734-es szótár „vampire bats”-ként emlegeti őket – nem tisztázott, hogy a denevér kapta-e nevét a vámpírokról, vagy viszont. Ezek a kistermetű emlősök nem szoktak emberekre támadni, Európában pedig sosem élt hasonló jószág, de a denevéreket a vérszopás nélkül is könnyedén társította az éjszaka előkerülő élőholtakkal az emberi fantázia.

 

Vámpírok az irodalomban

A vámpírokhoz fűződő viszonyunk és az alakok maguk is sokat változtak az elmúlt 200-300 évben. Ma ismert alakjukat, az elegáns, arisztokratikus külsőt és viselkedést elsősorban a vámpírmítosz atyjának is tekintett A vámpír című kisregény szolgáltatta John Polidori tollából; mely ugyanazon az irodalomban világhírűvé vált 1816-os éjszakán született, mint amin Mary Shelley megalkotta a Frankensteint. A vámpír Lord Ruthvenjétől kissé eltérő, sokkal kevésbé vonzó alak a mintegy 80 évvel később megszületett Drakula. Bram Stoker Vámbéry Ármin kiváló magyar szaktekintélytől, Ázsia-kutatótól hallott először Vlad Draculea Tepes, havasföldi fejedelem történetéről; akiről mintegy hétévnyi könyvtári kutatást követően elnevezte az irodalomtörténet leghíresebb vámpíralakját.

A huszadik századba érkezve a vámpírok az irodalomban a gonosz megtestesüléséből átalakultak tragikus hősökké. Ezt a receptet követi a máig egyik legnépszerűbb regénysorozat, Anne Rice Vámpírkrónikái, melyeket 1976 és 2003 között adtak ki és mintegy 15 regényt foglal magába (melyek közül az Interjú a vámpírralt és A kárhozottak királynőjét meg is filmesítették, előbbit óriási, utóbbit szerényebb sikerrel).

A huszonegyedik században különösen felkapott téma lett a szórakoztató irodalomban vámpírokról írni. Elsősorban az ún. young adult irodalom térnyerésével olyan sorozatok váltak népszerűvé, mint az Anita Blake, vámpírvadász Laurell K. Hamiltontól, amely már igen nagy hangsúlyt fektet az erotikára is; illetve Kim Harrison Hollows sorozata, melynek még csak egy része jelent meg magyarul, és szintén egy szexi vámpírvadász a főszereplőnője. Mindezeknek sikerét azonban beárnyékolta 2005-ben egy új jelenség, Stephanie Meyer Alkonyat-sorozata, amely a vámpírok egy egészen új válfaját ismertette meg a közönséggel. Meyer hősei a vérszíváson és az örök életen kívül gyakorlatilag minden egyéb vámpír-jellemzőjüket hátrahagyták; bírják a napfényt és a fokhagymát, és a feszületek sem okoznak semmilyen gondot számukra – tragikus hősök minden tekintetben, akik szenvednek állapotuktól. Egyáltalán nem félelmetesek, embereket aligha bántanak, helyette állatokra vadásznak (vegetáriánusnak nevezik magukat), a történet fókusza pedig sokkal inkább a romantikán van.

Egy ódon kastély helyett a helyszín (többnyire) egy középiskola, az egyik ide járó tizenéves lány bonyolódik a szintén tizenévesnek látszó, de valójában 109 éves vámpír sráccal halálosan komolyan vehető szerelmi viszonyba. A regény kezdetben kutyát sem érdekelt, 15 könyvkiadóból 14 visszadobta, az az egy (a Little, Brown and Company) viszont kiadta az első könyvet, az Alkonyatot, és milyen jól tette, mert rövidesen hatalmas siker lett belőle. 2006-ban megjelent a második rész, Újhold címmel, ezt követte a 2007-es Napfogyatkozás, a sort pedig a 2008-as Hajnalhasadással zárta. Mind a négy regényt megfilmesítették, ezek szintén jó pénzt hoztak a konyhára. Richelle Mead még tovább távolodott a klasszikus vámpíreszményektől Vámpírakadémia című könyvsorozatában, amelyben már jó és rossz vámpírokat is megkülönböztethetünk egymástól, illetve a fél-lények is megjelennek benne.

 

Vámpírok a filmekben

A vámpírok a klasszikus horrorfilmek talán legjobb alapanyagát szolgáltatják, hiszen egészen a szörnyűséges középkori elképzelésektől a modern romantikus lovagokig jól szerepeltethetőek, így megszámlálhatatlan műben találkozhatunk velük. Csak Drakuláról annyi film készült, hogy a filmművészet egészét tekintve egyedül Sherlock Holmes veheti fel vele a versenyt a megjelenések számát tekintve. Az első film, amely a Drakulán alapult az 1922-es, néma darab, a német expresszionizmus kimagasló műve, a Nosferatu volt; amellyel megteremtették az egyik legikonikusabb vámpírábrázolást is.

Az 1930-as években ezt követték a Universal filmjei Lugosi Bélával a főszerepben. Lugosi mindössze kétszer játszotta el a vérszomjas grófot (és további két filmben játszott vámpírt), mégis ő lett a szereppel leginkább azonosított színész valaha – amelyre ő maga is igen büszke volt, Drakula jelmezben temettette el magát.

Az ötvenes években, Lugosi halálát követően sem hagyott alább a Drakula-filmek gyártási láza, amelyekben Christopher Lee lett a nézők kedvence; aki több alkalommal játszotta el a szerepet, – összesen kilencszer – mint előtte és azóta bárki más.

A ’70-es évektől fogva némileg kiszélesedett a filmek terén is a vámpírok értelmezése. Így születhettek meg olyan filmek, mint a Blacula (1972), vagy a ’79-es Salem’s Lot, illetve a Nosferatu-remake ugyanebből az évből. A hetvenes évek horrorjában gyakori szereplők a női vámpírok is már.

A későbbiekben, főként a ’90-es évekre sem veszített lendületéből a téma. Az 1992-es Bram Stoker’s Dracula a maga idejében a legnagyobb bevételt elérő vámpírfilm lett. Az évtized második felében a hangsúly áthelyeződött a vámpírvadászokra (csakúgy, mint az irodalomban is), így született meg két újabb ikonikus alak: a Marvel Comics Penge-filmjei, melyekben Wesley Snipes alakította a főszereplőt, illetve tévés platformon 1997-től a Buffy, a vámpírok réme.

A Buffy a maga 145 epizódjával a nappalik mindennapos vendégévé tette a vámpírokat.
Talán nem tévedek, ha azt gyanítom, sokunk gyerek- illetve tinédzserkori fix programja volt a TV előtt áhítattal nézni az aktuális kedvenc misztikus sorozat részeit. Ezek közé az ikonikus műsorok közé tartozott a Buffy, a vámpírok réme című remekmű, amely ismét egy szinttel közelebb hozta hozzánk az amúgy is sokat emlegetett témát, a vámpírokat. Az első epizód 1997-ben debütált, ekkor a horror műfaj egyébként is még bőven az aranykorát élte, mondhatni abszolút belefért egy ilyen kis “könnyed” sorozat egy csapat tizenévesről, akik titokban az éjszaka szörnyű teremtményeivel küzdenek. Mi sem természetesebb annál, mint hogy a főszereplő gyönyörű, de veszélyes vadászt az akkor nagyon népszerű Sarah Michelle Gellar alakította, akit egyébként azokban az években számos hasonló színvonalú filmben láthattunk (lásd: Tudom, mit tettél tavaly nyáron, Scooby Doo – A nagy csapat, Sikoly 2, Kegyetlen játékok, stb.). A sorozat cselekménye igazából nem a legkörmönfontabb sztori, amit valaha képernyőre vittek, ennek ellenére sikerült hét évadot kisajtolni belőle, ráadásul az Angel című spin-off produkció is megszülethetett neki köszönhetően. Az alapötletet egy 1992-es azonos című film szolgáltatta, ami akkoriban még nem is számított nagy dobásnak, nem igazán mélyítette el a vámpírok iránti érdeklődést, legalábbis nem annyira, mint a belőle készült sorozat. Adott egy fiatal lány, aki kiválasztott, a nagybetűs Vadász. Buffy nem csak a vámpíroktól tisztogatja városkáját, hanem számos más démont is eltakarít az útból barátai és természetfeletti ereje segítségével.

Ahogy már korábban említettük, ekkor a hangsúly már nem igazán a Drakula képére formált elegáns vámpírokon volt, sokkal inkább középpontba kerültek az úgynevezett vadászok, a köréjük épített történet pedig már egész máshogyan alakult. Megismerhettük a rossz útra tért jó vámpírt és a jó útra tért rossz vámpírt is, ezzel együtt valószínűleg szimpatikusabb karakterek lettek a nézőközönség számára, de legalábbis egy egészen más kép rajzolódott ki róluk, mert sokkal több emberi tulajdonsággal ruházták fel őket. A Buffy, a vámpírok réme egy ugródeszka volt a további hasonló produkciók számára, elég csak az Alkonyat saga-ra, vagy a Vámpírnaplókra gondolni, habár a célközönség ebben az esetben már nem ugyanaz, mint a klasszikus Drakula formulánál.
Amellett, hogy Joss Whedon Buffy-ja egy új terítéken tálalta az éjszaka teremtményeit, rengeteg fiatal, feltörekvő tehetségnek adott lehetőséget arra, hogy kitörjön, hogy csak pár nevet említsünk; Alyson Hannigan, David Boreanaz, Seth Green és Eliza Dushku. Annak ellenére, hogy Buffy története nagyjából húsz évvel ezelőtt élte a fénykorát, a mai napig megmaradt a köztudatban, hiszen időről-időre felbukkan a boltokban egy-egy póló vagy hasonló divatcikk a sorozat logójával és főszereplőjével ellátva. Akármilyen kontextusban is találkozunk vele, a vámpír-téma időtlen klasszikus marad.

A vámpírtörténetek nem szűnő népszerűségnek örvendenek az új évezredben is. Az utóbbi két évtizedben a prímet az Underworld és a Van Helsing vitték, természetesen a könyvek között már említett Alkonyattal kiegészülve. Az HBO 2008-tól kezdte adni nagysikerű, hat éven át futó sorozatát, a True Blood – Inni és élni hagynit, később pedig a Vámpírnaplók tudott nyolc éven keresztül a képernyőn maradni. Ezeknek a sorozatoknak népszerűsége nagyon sokat köszönhetett az erotikus tartalomnak, és annak, hogy hősei folyamatos veszélyben forogtak.

Nem hagyható ki felsorolásunkból az sem, hogy a vámpírok fokozatosan begyűrűztek a játékok, videójátékok világába is. Az 1991-ben megjelent Vampire: The Masquerade szerepjáték nagy hatással volt minden más fikciós műfaj vámpíreszményére is. Ebben jelentek meg olyan fogalmak, mint a vámpírklánok, a vámpírok terjeszkedése, belső hatalmi harcaik – amelyek például már a Penge-filmek is átvettek sok más kortárs mű mellett. A Vampire: The Masquerade olyan nagyfokú népszerűségnek örvendett és örvend a mai napig (például Rod Ferrel is igen kedvelte…), hogy videójátékos platformon elkészült 2000-ben a Redemption, 2004-ben a Bloodlines, még idénre ígérik a Coteries of New Yorkot, 2020-ra várható a Bloodlines 2., 2021-re pedig a Swansong megjelenése. A népszerű játékok közé sorolhatók még a Castlevania sorozat darabjai is, vagy akár a mobilos app, a Choices Bloodbound című darabja.

 

Vámpírok a modern időkben

A fikciós művek, az irodalom, a filmek és a játékok együtt követték a trendeket és tették a vámpírokat mára nyájas, karizmatikus alakokká, csábító gazemberekké. Hosszú volt az út az éjszakai lényektől idáig, de azért nem váltak teljesen ártalmatlanná. Máig is jelentenek vámpírtámadásokat szerte a világban, és vámpírvadász alakulatok is működnek.

Ne higgyük azonban, hogy csak komolytalan emberek foglalkoznak a témával, a University of Central Florida professzora 2006-ban kiszámolta, hogy ha az első vámpír 1600-ban jelent volna meg, és havonta egyszer táplálkozott volna – valakit azzal vámpírrá változtatva, aki ezután szintén havonta egyszer ismétli ezt -, akkor csupán két és fél évre lett volna szükség ahhoz, hogy az egész emberiség vámpírrá váljon.
A ’90-es évek mexikói chupacabra-hisztériája is egyfajta vámpírtól való félelem volt, de Európában is előfordultak hasonló esetek, elsősorban elszigetelt falvakban.

Vannak azonban olyanok is, akik nem félnek a vámpíroktól, hanem követni szeretnék őket, vámpírrá akarnak válni. A vámpírlét egy igen szűk szubkulturális jelenség, amelynek hívei hisznek a vámpírok létezésében és azokat mágikus képességekkel ruházzák fel. Spirituális rendszert teremtettek, mely erősen keveredik a neogoth-tal, és része a rendszeres vérivás, amelynek köszönhetően erőt és hatalmat tulajdonítanak maguknak a szubkultúra követői. Valószínűsíthető, hogy ilyen szubkultúrák léteznek a középkori idők óta. A mai vámpírok nem harapással jutnak hozzá a vérhez, a másik személy önkéntes felajánlását várják.

 

Vámpírok a valóságban

A régi idők emberei leggyakrabban akkor kiáltottak vámpírizmust, ha olyan holttestet pillantottak meg, amely nem az általuk elvárt képet nyújtotta az enyészetben. Egy holttest bomlásának folyamata nagyban függ a környezeti tényezőktől, mint a hőmérséklet, a talaj összetétele, amelybe eltemették, vagy éppen az éghajlat páratartalma. Mivel a középkori embernek ismeretei e témakörben egyébként is gyérebbek voltak, sok esetben éppen a bomlás bizonyos jeleit értelmezték úgy, hogy a test még életben van.
A holttest bomlása közben gázok szabadulnak fel, amelyek a törzsben halmozódnak fel, és a nyomás fokozódása vérzést okozhat az orrban és a szájüregben. E gázok okozzák azt is, hogy a test teltnek tűnik és pirospozsgásnak. Cikkünk elején szó esett a vámpírok szörnyszerű elképzeléseiről is, amelyet a bomlási folyamat egy későbbi fázisának tulajdoníthatunk: ekkor a test már annyira felduzzad, hogy a bőr sötétebbé válik, és a vérzés is fokozódik. A gázok távozni kezdenek a testből, amely morgó hangot idézhet elő. A halál után a bőr és az íny visszahúzódnak, nagyobb részt láthatóvá téve a fogakból és hajszálakból, így azt az illúziót keltve, hogy azok tovább nőnek.

1985-ben egy David Dolphin nevű biokémikus egy ritka rendellenességgel, a porfíriával hozta összefüggésbe a vámpírokkal kapcsolatos hiedelmeket – nem alaptalanul, hiszen a betegség népies elnevezése a Drakula-kór. Ez az öröklődő betegség a hem bioszintézisében okoz zavarokat, amely az egyik legfontosabb tényező a vérképzéshez. Legtipikusabb tünete a fényérzékenység, mely akár a bőr hólyagosodásával, kisebesedésével is járhat napfény hatására. Egyes esetekben az íny visszahúzódik, így vámpírszerű képet adva a szemfogaknak. Dolphin szerint e betegségnek korábbi kezelése lehetett a vérfogyasztás, aminek során a vér hemtartalma a gyomorban felszívódhatott és csökkenthette a betegség tüneteit. Dolphin állításait orvosilag cáfolták, de felvetése óriási médiavisszhangot váltott ki, és a modern folklór részévé vált.

Egy spanyol neurológus, Dr. Juan Gómez-Alonso a veszettséget vizsgálta a vámpírokkal kapcsolatban. Szerinte a fényérzékenység és a fokhagyma utálata a veszettség okozta hiperszenzitivitás jelei. A betegség az agy bizonyos részeire hatva felboríthatja a szenvedő alvási szokásait és hiperszexualitást is előidézhet. Népi hiedelmek azt is tartalmazzák, hogy aki megveszett, nem tudja elviselni saját tükörképét – egy vámpír esetében ez is igaz lehet, hiszen nincs neki. A veszettség leggyakoribb hordozói, a farkasok és a denevérek gyakran vannak társítva a vámpírokkal; illetve súlyos esetekben a beteg megharaphat másokat és szája véresen habzik.

A pszichopatológiában sem idegen fogalom a vámpírizmus. Több olyan gyilkossal, sorozatgyilkossal volt már dolga a pszichiátriának és a bűnüldözésnek, akik vámpír rituálékat hajtottak végre. Peter Kürtent és Richard Trenton Chase-t egyaránt vámpírnak titulálták, amiért mások vérének fogyasztása volt lételemük.
Rendkívül ritka szindrómáról van azonban szó, és csupán néhány eset ismeretes. A klinikai vámpírizmus ugyan létezik önálló fogalomként, azonban az ilyen betegeket általában más, magasabb „kategóriájú” betegséggel diagnosztizálják, például skizofréniával, parafíliás állapotokkal, disszociatív identitászavarral (többszemélyűséggel) – ahogyan az történt például Rod Ferrel esetében is, aki azt állította magáról, hogy egy 500 éves vámpír.

A klinikai vámpírizmus másik elnevezése a Renfield-szindróma, ami a Drakula egyik szereplőjéről kapta a nevét. A nem hivatalos elnevezés először 1992-ben jelent meg. Leírása szerint általában autovámpírizmussal kezdődik (vagyis a beteg személy először a saját vérét fogyasztja), majd fokozatosan tér át más élőlények vérére, és nagyfokú erotikus vonzódással jár a vérhez.

A legtöbb olyan elhíresült eset, mint amikhez hasonlókról mi is beszámoltunk a rovatban, nem derült égből villámcsapásként történt; hanem ezek a gyilkosok mind rendelkeztek már pszichiátriai előtörténettel, többen közülük pszichiátriai intézetbe is bekerültek, mielőtt „vámpírrá váltak”.

Említésre méltó történet még James P. Riváé, aki saját nagyanyját ölte meg egy aranyból készült tölténnyel, illetve késszúrásokkal. Letartóztatását követően az őt vizsgáló pszichiátereknek többféle történetet is előadott. Az egyik szerint már óvodáskora óta abban hitt, hogy nagyanyja egy vámpír, aki álmában az ő vérét csapolja; a másik szerint ő maga a vámpír, akinek szüksége volt az erőre, amit nagyanyja véréből nyerhetett, illetve vámpírmesterei kedvére akart tenni egy emberi lény kivégzésével. Arról is beszámolt, hogy hite szerint ha minden haragosát megöli, akkor jóképű lesz, lesz egy jó kocsija és nők fogják körülvenni. James P. Riva, aki ismert gyújtogató és állatkínzó volt gyerekkorában, jelenleg életfogytiglani börtönbüntetését tölti.

 

Németországban egy házaspár, Daniel és Manuela Ruda keltettek sajtószenzációt a 2000-es évek elején. A pár egy heavy metal magazin társkereső rovatában talált egymásra. Manuela a „sötétség hercegnőjeként” utalt magára, és életvitele okot is adott erre: temetőkbe járt, egy koporsóban aludt és online kapcsolatok útján szerzett vért ivott, fogait vámpíragyarakra cseréltette. Daniellel tökéletesen egymásra találtak, és 6. hó 6.-án házasságot kötöttek. Okkult színezetű szórakozásaik 2001-ben váltak brutálissá, amikor Daniel egyik munkatársát, a szelíd természetű Frank Hackertet meggyilkolták, pontosabban „feláldozták a Sátánnak”. A támadás kegyetlen volt, kalapáccsal végeztek vele, majd 66-szor  szíven szúrták, testébe pentagramot véstek, és ittak a véréből. Állításuk szerint mindezt a sátán parancsára tették. Tárgyalásukon bár beismerték, hogy végeztek a férfival, de a gyilkosságot tagadták, azzal magyarázva, hogy a sátán szólította őket a tettre, ők csak eszközök voltak hozzá. Lakásukon egy további mintegy 15 névből álló listát találtak jövőbeni áldozataikról. A médiaszenzációt viselkedésükkel csak fokozták, kifejezetten élvezték, hogy megbotránkoznak rajtuk az emberek, és pózoltak a fotósoknak. Az áldozat családja életfogytiglani börtönbüntetést követelt rájuk, de a bíró pszichiátriai intézetbe küldte őket kezelésre. Daniel 15, Manuela 13 évet kapott. A pszichiáterek nárcisztikus személyiségzavart diagnosztizáltak mindkettőjüknél. Danielről bár kezelőorvosai kijelentették, hogy már nem jelent fenyegetést, továbbra is bezárva marad, amiért nem hajlandó kezeléseken részt venni 2004 óta. Manuela a börtönévek alatt elvált tőle, alávetette magát a kezeléseknek, és idejét letöltve szabadult.

Egy ilyen gazdag forrásanyagú témájú írást befejezni igen nehéz, inkább csak abbahagyni lehet.
További olvasásra ajánljuk az alábbi linken található cikkeket:
https://www.prae.hu/prae/content/journals/Prae_32_Vampirizmus.pdf

 

 

Blissenobiarella & Norka, grey tabby