Júniusban szerkesztőségünk a Serial Chillers rovatban Ed Gein történetével foglalkozik. A Plainfield-i mészáros számos rendezőt, írót és zenészt megihletett már, gondoljunk csak Robert Bloch világhírű regényére, a Psycho-ra és a belőle készült, ugyancsak világhírű Hitckcock filmre, A texasi láncfűrészes mészárlás Bőrpofájára, vagy személyes kedvencemre, a Slayer zenekar Dead Skin Mask című dalára. 1974-ben Jeff Gillen is megrendezte a maga Ed Gein adaptációját, amit Deranged: Confessions of a Necrophile (magyarul Tébolyult) névre keresztelt. Az alábbiakban róla fogok mesélni!

A kezdő jelenetben – mintha csak egy könyv előszavát olvasnánk – egy bizonyos Tom Simms nevű újságíró (Leslie Carlson) áll és beszél a közönséghez, ezáltal kicsit dokumentumfilm-jellege lesz az alkotásnak. Elmondja, évekkel ezelőtt fedezte fel ezt a kivételes(en borzalmas) történetet, és felhívja a figyelmet arra is, hogy gyengébb idegzetűek inkább ne nézzenek ide! Ezra Cobb (Roberts Blossom) sztorija következik, a gyilkosé, a sírrablóé, feltételezett nekrofilé, a Woodside-i mészárosé. Simms egyébként időről időre, különböző helyeken felbukkan és mint egy narrátor, újabb és újabb megjegyzéseket fűz hozzá a cselekményhez, eme ismétlődést különben kifejezetten ötletesnek találtam!

Mindjárt az elején megtudhatjuk, hogy főszereplőnk mélyen vallásos édesanyja, Amanda Cobb (Cosette Lee) haldoklik. Meghagyja fiának, ha ő meghal, hívja fel Maureen Selby-t (Marian Waldman), ugyanis ő az egyetlen asszony, akiben megbízik, majd hosszasan ecseteli a világ összes többi nőjéről meglehetősen cifra véleményét, bibliai idézeteket kántál, végül pedig elrettentésképpen felsorol néhány nemi betegséget, teszi mindezt azzal a nem titkolt szándékkal, hogy kicsiny fiának egy életre elvegye a kedvét a csajozástól…

Aztán anyuka meghal, Ezra pedig képtelen feldolgozni: azon túl, hogy a sírját rendellenesen gyakran látogatja, otthon, a nő szobájában egy kis szentélyt készít a hátrahagyott holmikból (ruhák, fényképek, a Bibliája, etc.), minden éjjel róla álmodik, még leveleket is ír neki, beszél hozzá, s a mama válaszol: folyton arról panaszkodik, mennyire rossz kint, a temetőben… A külvilág persze ebből semmit nem vesz észre, szomszédai szemével nézve Ezra kissé gyerekes, kissé különc, de képes ellátni napi feladatait a farmon, illetve ismerősei előszeretettel hívják át magukhoz, ha akad egy kis munka a ház körül. A magány és az elkeseredettség annyira kikezdi a férfi idegrendszerét, hogy nem bírja tovább: elkocsizik a temetőbe, exhumálja édesanyja egykori testét, és hazaviszi otthonába. (Visszafelé belefut egy rendőri igazoltatásba, de a biztosúr nem vesz észre az egészből semmit, pár perc múlva elereszti.)

Otthon az ismét boldog fiú ágyba fekteti a mamáját, majd elhatározza, hogy kipreparálja a testet. Mivel egy évet töltött a föld alatt, ez a vállalkozás nem is olyan könnyű, mint amilyennek elképzelte. Ahhoz, hogy az asszony úgy nézzen ki, mint „lánykorában”, friss emberi húsra és bőrre van szükség. Innentől válik igazán érdekessé a sztori! Amikor egyszer az egyik szomszédos családnál vacsorázik, értesül róla, hogy a környékbeli tanárnő, Ms. Johnson meghalt és azon a délutánon volt a temetése. Ráharap a lehetőségre, amint alkalma adódik rá, kihantolja a nénit, hogy a mamájának új arcot és testet készítsen „tartozékaiból”. Később másokat is hazavisz a sírkertből, ugyanis nem csak a mama külsejét szeretné „rendbe hozni”, hanem „társaságot” is szeretne keríteni a megboldogultnak.

Egy idő után a férfit már nem csak a holtak, de az élők is elkezdik érdekelni. Ügyetlen nősülési szándékkal felkeresi Maureen Selby-t, de a találkozás nagyon rosszul sikerül: a vége az lesz, hogy a menyasszony-jelölt is elhalálozik. Ezra rákap a dolog ízére, és nagy elánnal veti bele magát az ismerkedésbe (és gyilkolásba). (Természetesen közben anyuka mindig ott duruzsol – vagy inkább kiabál – pokoli dolgokat a fülébe.) Útjába kerül egy felszolgálónő, bizonyos Mary Ransom (Micki Moore), illetve a helyi vadászboltban dolgozó, fiatal és ártatlan Sally Mae (Pat Orr) is, akit egyébként csak másodszorra sikerül megölnie. A tunya és ráérős kisvárosi rendőrség is csak az ő eltűnése után kezdi meg a nyomozást, végül persze sikerrel járnak: meglesz az áldozat és az elkövető is. A záró jelenetben ismét a narrátort hallhatjuk, elmeséli, néhány nappal később a helybéliek porig égették a Cobb házat.

Érdekességképpen hadd említsem meg, hogy a Deranged ugyanabban az évben jött ki, mint a Texasi láncfűrészes mészárlás, mégis kisebb hírnévre tett szert. Hogyan volt lehetséges ez? A válasz a két film stílusbeli különbségeiben keresendő. Míg a Deranged kifejezetten visszafogott, illetve egy tipikus „csendes pszichopata” főszereplővel operál, addig a Texasi láncfűrészes mészárlás látványos, akciódús, egy dühöngő őrülttel az élen. Mivel a közönségnek elemi igénye van, volt és lesz is a rettegésre, nem kérdéses, melyik alkotás felé billent inkább a mérleg serpenyője.

Az utóbbi időben több, 70-es években készült filmről írtam és hajlamos voltam amiatt kritizálni őket, hogy vontatottak, unalmasak, vérszegények. A Deranged egy üdítő kivétel volt, szinte odaszögezte tekintetemet a monitorra, megnézése után pedig még napokig elő-elő jöttek jelenetek, tehát mindenképpen elmondható, hogy hatást gyakorolt rám. Amikre jobban odafigyelhettek volna, azok a díszletek, például a vért sima, piros festékkel oldották meg, és az így ne már!

9/10

Kinek ajánljuk: Akit érdekel az Ed Gein sztori, mert bár bizonyos pontokon eltér a valóságtól, ez a film mégis egy igen remek adaptáció!

Norka