A Serial Chillers márciusban különleges történettel foglalkozik. Lizzie Borden neve az amerikai kultúra részévé vált. A 19. század végén, a gyilkos leány, aki brutális módon kivégezte saját szüleit szimbólumává lett az ördögien gonosz női gyilkosoknak – pedig még abban sem lehetünk biztosak, hogy a gyilkosságokat valóban ő követte el. Történetét több formában és sok alkalommal feldolgozták már, de mint ahogyan az a Serial Chillers rovatban lassan már megszokott, ritka az igazán minőségi munka köztük. Mai alanyunk, a 2018-as Lizzie a szabályt erősítő kivétel.

Az eddig készült és általunk bemutatott Lizzie Borden történetét feldolgozó filmek nem igazán vállalják fel a szimpátiát vele. Bár volt közte olyan mű is, amely jótékony homályban hagyta, hogy az ártatlannak tűnő (és a bíróság előtt annak is talált) nő valóban elkövette-e a gyilkosságokat, általánosságban véve elfogadottabb egy kegyetlen, haszonleső szülőgyilkosként láttatni őt.

A 2018-as Lizzie szakít ezzel a hagyománnyal, és kísérletet tesz arra, hogy úgy mutassa be a korabeli beszámolókból ismert hátteret, hogy Lizzie Bordent egy megérthető figuraként láttassa, akivel a néző azonosulni és együtt érezni is képes.

Mindazt, amit az ügyről tudni lehet, a forgatókönyv ügyesen építette be a cselekménybe. Láthatjuk, ahogyan a gyilkosságok előtti napokban Lizzie megkísérel mérget vásárolni a helyi boltban. Láthatjuk a családi feszültségeket, a vendégségbe érkező nagybácsit (a szerepben Denis O’Hare); és az esetet, amely talán az utolsó csepp volt Lizzie poharában: ahogyan édesapja levágja szeretett galambjait – azzal indokolva, hogy bűnözőket vonzanak a házhoz a madarak. A film első percétől fogva erős feszültség hatja át a Borden-házat, és ezt a feszültséget a rendező kiválóan fokozza.

A Lizzie nyomasztó film, az arra érzékeny néző lelkét megtépázza Chloë Sevigny játéka, akinek kiismerhetetlen mimikája Lizzie-t egyszerre mutatja kővé dermedt szívű jégkirálynőnek, és végtelenül csalódott, szomorú nőnek, aki ebben a családban „bennragadva” nem lehet az, aki lenni szeretne. A színésznő talán eddigi legszebb alakításához kiválóan asszisztál Kristen Stewart, akiről itt és most szeretném kijelenteni, hogy végleg és sikeresen maga mögött hagyta az Alkonyat-féle butácska tinilány imidzset. Bár a cselédlány, Bridget („Maggie”) szerepében sem a fiók legélesebb kését kell vászonra vinnie, de a szerep elképesztően jól áll neki, és még az „ír vagyok, kilóg a kapanyél a számból” akcentust is egészen jól hozta, bár azt nem tisztem megítélni, hogy hitelesen-e.

Rátérhetünk arra a témára, amely miatt a legtöbb kattintást fogja kapni ez a cikk. Igen, a Lizzie megpendíti a leszbikus szálat, ezúttal Lizzie és Bridget vonzalmán keresztül. Bár a korabeli pletykák Lizzie-t hírbe hozták leszbikus párkapcsolatokban, de a cseléddel sosem –igen merész elképzelés is volna, hogy az úrhölgy és a cseléd ilyen viszonyba kerülhessen a 19. század végén. A film azonban ezt is jól felépíti: bemutatja, hogy Lizzie Borden szembemenve a korabeli elvárásokkal emberszámba veszi a cselédet, valódi keresztnevén szólítja a megszokott Maggie helyett, olvasni tanítja, és a barátjaként tekint rá. (A valóságban éppen ellenkezőleg volt: Andrew és Abby Borden Bridgetnek szólították a cselédet, a két lány, Emma és Lizzie azonban korábbi szolgálójuk nevét aggatták az ír lányra is, így ebben a nem is annyira jelentéktelen dologban a film szembemegy a valódi történettel.) Ügyesen – bár kimondatlanul – játszik el a film azzal a gondolattal, hogy a két nő pontosan tudja, hogy kapcsolatuk minden szempontból halálra van ítélve, és nem tudhatja meg senki, mégis a kegyetlenséggel áthatott házban örülnek, hogy legalább titokban némi vigaszt tudnak nyújtani egymásnak.

Az apa, Andrew Borden kifejezetten önző, rosszindulatú karakterként van bemutatva ebben a filmben, aki visszaél hatalmával nem csak a városban, de szűkebb környezetében, a rajta kívül kizárólag nők által lakott otthonában is. Felesége – a Borden-lányok mostohája -, szintén hidegszívű, túlbuzgó vallásosságában élő nőként jelenik meg. Az események gyönyörűen vannak felépítve, és a néző érzi, hogy a pattanásig feszült helyzetnek csak egy megoldása lehet.

Annak ellenére, hogy a film a kritikákat illetően nem teljesített túl jól (jelenleg 5,8 ponton áll IMDB-n, és még ennél is rosszabbul a Rotten Tomatoes-on), számomra az utóbbi idők legnagyobb filmélményét nyújtotta. Szinte túlcsorduló érzékenységgel, tűpontos karakterekkel, jól felépített sztorivázzal és megkapó színészi játékkal kiegészülve mutatja be a dramatizált történetet, amely egyszerre hat a néző szívére és agyára is. Ezen kívül a látvány is igen jól sikerült, a Lizzie kifejezetten szépen fényképezett film. A cselekmény legjava a puritán berendezésű Borden-házban zajlik, így a néző szeme elé táruló látvány igen egyszerű és nyomasztó, de ezzel, és a szűk látószögek alkalmazásával is azt éri el a rendező, hogy minden idegszálunkkal a Lizzie lelkében zajló folyamatokra összepontosítsunk.

Hiába a kiszámíthatóság, és hogy ismerjük a történet végkifejletét, számomra a Lizzie gyilkossági jelenetei képesek voltak meglepetést okozni és fordulatot magukban hordozni. A forgatókönyv-író, a jóformán ismeretlen Bryce Kass minden apró részletre odafigyelt, és mesteri művet alkottak a fiatal rendezővel Craig William Macneill-lel kézen fogva. Azt is érdemes szem előtt tartani, hogy magukról a gyilkosságokról a mai napig nem nyert bizonyítást (és valószínűleg már nem is fog), hogy hogyan zajlottak le.

De ki tudja? Akár történhetett így is.

 

Kinek ajánljuk: A Lizzie nem horrorfilm, hanem egy igen erős, feszültséggel teli dráma. Akik szeretnének elmélyedni egy szörnyű családi történetben, és – igen, most először a hónapban le merem írni – akit érdekel Lizzie Borden legendája, nem fog csalódni ebben a filmben. (azért tartsuk szem előtt azt a bizonyos kitételt, hogy a cselekmény ezúttal is fiktív)

Értékelés: 10/10

Blissenobiarella