Nehezen tudnék megnevezni még egy olyan franchise-t, amelyhez akkora mértékű érdektelenséggel kevert csalódottságot társíthatok, mint a Purge. A 2013-ban szép reményekkel indult elképzelés mára egyre nevetségesebb elemekkel operáló művekkel bővült, így vajmi kevés jóval kecsegtetett a tavalyi évben piacra dobott, ugyanezen koncepcióval dolgozó sorozat. 

Ahogyan azt már több cikkben is olvashattátok, az alapvetően remek ötlettel előálló Purge első része egy igen nagy kapufás lövésre sikeredett, hiszen egy rengeteg potenciállal rendelkező alapra sikerült egy meglehetősen gyengécske tucatfilmet építeni, azonban akkor még nem sejtettük, milyen mélységeket fog megélni a jobb sorsra is érdemes franchise. Az unalmas második fejezetet követte egy gyalázatos harmadik, amely olyan színvonalat produkált, mintha a film készítői józan eszüket már teljesen elveszített, Trump-bábukat égető social justice warriorok lettek volna, akik a mű keretein belül szerették volna a világ és a társadalom arcába ordítani fájdalmukat. A mélyrepülésnek azonban még nem volt itt vége, 2018-ban a negyedik rész tette fel arra a bizonyos i-re a pontot, hiszen az előzményfilmnek szánt The First Purge sikeresen prezentálta önmaga paródiáját, a gond mindössze az volt, hogy mindezt komolynak szánták.

Ennek köszönhetően finoman fogalmazva sem tápláltam túl sok reményt, amikor nekiláttam a tízrészes The Purge sorozat megtekintésének, sőt egyáltalán az is kétséges volt, hogy vajon végig fogom tudni nézni a szériát. Azonban az első rész során felcsillant a remény, hogy akár jónak is nevezhető fordulatot vesz a Purge-univerzum alakulásának sorsa. A cselekmény több – egészen pontosan három –  fő szálon fut, így a már ismert 12 óra eseményeit mutatja be különböző szempontokból.

Miguel Guerrero, egy tengerészgyalogos elkeseredetten próbálja előkeríteni húgát, Penelopet, aki egy olyan szektához csatlakozott, amelynek tagjai közül évente kiválasztanak párat, akik önként és dalolva adják életüket az azt elvenni szándékozó – és ezért megfelelő összeget kifizető – embereknek. Jane Barbour, egy multivállalat alkalmazottja személyes bosszújára szeretné felhasználni a Megtisztulás Éjszakája által kínált lehetőséget, míg Jenna és Rick Betancourt az üzleti siker reményében szeretnének bekerülni az elitbe, egy gyanús névvel kecsegtető Purge Party keretein belül.

Első ránézésre is sejthetjük, hogy a sorozat alkotója, James DeMonaco szeretett volna valami életszagú történettel előállni, vagyis olyan szituációkat bemutatni, amik valóban előfordulhatnának egy ilyesfajta scenárió esetében. Teszi mindezt több-kevesebb sikerrel, hiszen az így felvezetett elképzelés jóval realisztikusabb – és ezáltal élvezhetőbb – mint az előző négy részben felvonultatott nonszensz együttvéve. Olyan életutakat mutat be, amelyekkel ha azonosulni nem is tud a néző, de a részben életközeli atmoszféra segítségével egy kicsit el tud merülni a fiktív sztoriban. Sajnálatos módon ez a fajta kiegyensúlyozottság és hangulat nem marad meg mind a tíz részen keresztül, valahol a sorozat közepe tájékán kissé felborul az egyensúly; itt-ott előkerülnek azok az elemek (feminista-kommandó, és a szadista – szigorúan fehér – üzletemberek klubja), amik miatt a Purge-filmek röhejessé váltak, azonban korántsem olyan mértékben, mint a már említett negatív példák esetében.

Mindent összegezve, a The Purge-sorozat jóval túlteljesíti a filmek színvonalát, és képes lehet szórakoztató perceket garantálni a néző számára. A pozitívnak mondható fogadtatásnak köszönhetően pedig hamarosan indul a második évad, amely esélyt nyújthat a franchise igencsak kétes megítélésén változtatni, mi legalábbis bízunk benne, hogy így lesz.

Kinek ajánljuk: Azoknak, akik egy könnyedebb akció-thriller sorozatra vágynak, és/vagy akiket érdekel a The Purge világa.

Értékelés: 5/10

(Absvrd)