Ahogy azt annak idején a Pathology-ról írt szösszenetem alkalmával megemlítettem, az orvosi témájú filmeket – múltam okán – talán egy kicsit más szemmel nézem, mint szerencsésebb felebarátaim, akiknek nem kellett hosszú szemesztereket lehúzni az orvosi egyetemen, hogy utána – rájövén, hogy ez nagyon nem neki való – átnyergeljen valami egészen másra. Különösen igaz ez olyan filmekre, amik kifejezetten orvosi egyetemeken játszódnak, bepillantást nyújtva az ilyen kampuszokon zajló életbe. Ezúttal egy évezred eleji német alkotás, az Anatomie került terítékre, mely első pillantásra nem sokban látszott különbözni fentebb említett rokonától – már ami a szinapszist illeti -, ám végül egészen más összképet mutatott, mind felépítése, mind mondanivalója tekintetében. 

Az újkori német filmgyártás – és egyébként ez az irodalomra is áll – vissza-visszatérő témája a náci múlttal való szembenézés. Nincs itt min csodálkozni, a náci Németország által elkövetett bűnök nem csak azok elszenvedőiben hagytak mély nyomokat, de a rémtettek kiagyalóit és végrehajtóit kinevelő társadalom örököseinek számára is örök leckét tartogatnak. Valahol sokkal egészségesebbnek látom szembenézni ezzel az örökséggel, újra és újra, mindig más oldalról megrágni, mint azt a nálunk is oly divatos hagyományt, hogy söpörjük csak a szőnyeg alá azt, ami kellemetlen a múltunkban és csak a szépre és jóra emlékezzünk. Német barátaink ezt azért csinálják, mert jól tudják, az a generáció, aki első kézből tapasztalhatta meg a náci birodalom rémtetteit, lassan elenyészik, a később születettek pedig jobb esetben egy vállrándítással intéznék el legkényelmesebben eleik terhes örökségét.

A tehetséges és régi orvos családból származó medika, Paula (Franka Potente – A lé meg a Lola, Bourne filmek) bekerül a világhírű Heidelbergi Egyetem anatómia tanszékének nyári kurzusára, ahova csupán az ország legkiválóbb diákjai nyerhetnek bebocsájtást. A Berlinből Heidelbergbe tartó vonaton Paula megismerkedik David-del, akinek súlyos, ritka szívbetegsége van, aminek következtében jóformán bármikor holtan eshet össze. Heidelbergbe érve Paula találkozik leendő szaktársaival, akiknek többségét látszólag jobban leköti a morbid tréfák kiagyalása és a fiúk/lányok hajkurászása, mint a tanulás. Paulát is ostrom alá veszi egy Caspar nevű srác, ám a lány eleinte igyekszik inkább tanulmányaira koncentrálni. Az egyik nap a boncteremben Paula megdöbbenve ismeri fel David-et a tepsiben kiterítve. Ismerve a fiú kortörténetét ez még nem is lenne olyan gyanús, ám mikor a lány megvizsgálja a fiú vérét, az egészen más állagúnak tűnik, mint arra számítani lehetett volna. Miután elküld egy mintát belőle egy berlini ismerősének kiderül, hogy David-nek nem sokkal a halála előtt egy Promidal nevű szert adtak be, melyet leginkább állatkitömők használnak a hús tartósítására. A nyomok egy, a második világháború óta megszűntnek hitt titkos rendhez – az Anti-Hippokratész Társasághoz – vezetnek, akik különböző, az orvosi hivatással és etikával távolról sem összeegyeztethető kísérleteikről (élve boncolás, titkos gyógyszerkísérletek) váltak hírhedtté. Paula nem is sejti, hogy kutakodása a rend figyelmét sem kerüli el, akik pedig nem igazán rajonganak az ötletért, hogy szervezetük létezésére fény derüljön.

Stefan Ruzowitzky – aki a nemzetközi porondon sem ismeretlen, legutóbb épp a Patient Zero-val csempészett egy hangyabögyörőnyi változatosságot (és néhány munkanélkülivé vált Game of Thrones szereplőt) a zombi zsáner unalomig ismert kliséi közé – által rendezett és társíróként jegyzett Anatomie első látásra akár egy Koponyák klón is lehetne (érdekes módon a két film ugyanabban az évben jelent meg, de az Anatomie pár hónappal korábban), ám van kettő, azaz inkább három dolog, ami plusz jelentéstartalommal, illetve értékkel ruházza fel a német alkotást.

Az első dolog teljesen technikai jellegű: a filmben használt, humán anatómiát bemutatni hivatott “preparátumok” teljesen eredetinek hatnak, akárcsak az ihletésül szolgáló Body Worlds kiállítás darabjai (nálunk Bodies kiállítás néven futott hasonló idén év elején). Ám a híres vándorkiállításon látható preparátumokkal ellentétben az Anatomie-ban látottak teljes egészében egy művészcsapat kreálmányai, a rendező döntése értelmében nem használhattak valódi emberi maradványokat a filmhez. A felhasznált szobrok annyira megnyerték a filmes stábbal dolgozó orvos-tanácsadók tetszését, hogy komolyan elgondolkodtak azok oktatási célra történő felhasználásának lehetőségén.

A második dolog, mely extra jelentéstartalommal ruházza fel az Anatomie-ban látottakat-hallottakat, az a film német mivoltából ered. Ahogy fentebb említettem, a német filmgyártás küldetésének érzi a náci múlttal való szembenézés fontosságának hangsúlyozását. Az elitista egyetemen megbújó, a nácik tetteit “túlkapásoknak” bagatellizáló és Josef Mengelét a “túl messzire ment” kifejezéssel aposztrofáló, egyébként meg az illegális gyógyszerkísérletekből tetemes hasznot húzó páholy a múlt szellemképe. Az igazi fenyegetést azonban az jelenti, ahogy a rend kiforgatott, képmutató erkölcse a fiatalok szemében értelmezésre kerül. Az Anatomie “főgonoszai” azok a fiatalok, akik a rend kifordított világán kívül semmi mást nem ismernek, így számukra egy szerelemféltésből elkövetett gyilkosság is elszámolható a tudomány számlájára. Paula, aki nagyapja révén vér szerint kötődik a páholyhoz – ám megtagadja annak értékeit – képviseli a követendő példát a jövő generációi számára.

A harmadik elem is szervesen kapcsolódik a film német mivoltához, illetve tágabban értelmezve, európai gyökereihez. A Heidelbergi Egyetem valahogy sokkal hazaibbnak hat, de ez az ismerősség érzés nem csak a kampusz, de a film többi színhelye esetében is áll: a vonat, a város, a kollégium, a park, a kis, zsúfolt kocsma mind-mind adnak egy kis hazai ízt a film hangulatához, ezáltal könnyebbé téve az eseményekbe való beleélésünket. A film autentikus voltán enyhe csorbát ejt az a tény, hogy a sokszor említett Promidal – mely igencsak központi szerepet tölt be az események alakításában – valójában nem létezik. Az egyszerre kábító/bénító hatású, a vért viszkózussá, a szöveteket meg preparálásra alkalmassá tévő szer az alkotók fantáziájának műve, ami egy picit enyhít a fiziológiás-sóoldatot varázslatos ellenszerként feltüntető forgatókönyvírói ostobaságon.

Az Anatomie távol áll attól, hogy egy igazán emlékezetes alkotásként maradjon meg bennünk, ám dacára annak, hogy a nagy fordulat eléggé kiszámíthatóra sikeredett – köszönhetően a viszonylag kevés nevesített szereplőnek -, néhány talán erősebb élveboncolós jelenet a horror rajongók számára is élvezetessé teheti ezt az orvosi témájú thrillert. Nem érdemes szó nélkül hagyni a film kiváló technikai megvalósítását és nem egykönnyen szőnyeg alá söpörhető mondanivalóját. Három évvel később – szintén Stefan Ruzowitzky rendezésében – elkészült a folytatás is, azonban ahhoz már nem volt bátorságom, hogy meg is nézzem. Nem éreztem úgy, hogy a témában lenne még egy filmre való muníció.

Értékelés: 6/10

Kinek ajánljuk: Az orvosos filmek szerelmeseinek, a német filmek szerelmeseinek és azoknak, akik nem bánják, ha egy thriller nem borzongat annyira.

Gabblack