Egy pár évvel ezelőtt elolvastam John Wyndham összes magyarul megjelent regényét. A Szemünk fényei, melyből az Elátkozottak faluja című adaptáció született, már olvasva is az egyik leggyengébb volt, hát még mikor ezt a filmet is megnéztem. De ez is kiváló példát szolgáltat arra, hogy olykor érdemes érettebb fejjel is elővenni ezeket a műveket. Bár a kedvencemmé nem vált, egészen más véleményt alakítottam ki róla.

Szemünk fényei (The Midwich Cuckoos)

John Wyndham a fiatalabb generációk számára sajnos már viszonylag ismeretlen, de legalábbis eltűnő-félben lévő sci-fi szerző. 1919 és 1969 között, haláláig alkotott a közismert, nagy sikerű, ám legendásan szerény életet élő író.
Írásaiban visszatérő kérdések foglalkoztatták. Az emberiség evolúciójának következő lépcsőfoka a Szemünk fényein kívül az Újjászületés központi témáját is adta, ahogyan az idegen invázió is ismerős lehet talán leghíresebb művéből, A triffidek napjából. E regényben ezt a két kérdést gyúrja össze eggyé, amikor a cselekmény szerint az angliai kisvárosban, Midwich-ben rejtélyes jelenségek veszik kezdetüket.

Egy teljes napon át Midwich-be nem lehet sem be- sem kijutni. Ennek oka, hogy egy élesen elhatárolható vonalat átlépve az emberek öntudatlanul esnek össze. Mérges gázok, vegyi fegyverek nem jöhetnek szóba. Kivonul a hadsereg és más megfelelő hatóságok, de a misztikus „Szünnap” ahogy jött, úgy is múlik el, egyik pillanatról a másikra. A midwich-i emberek visszatérnek szürke, eseménytelen, vidékies mindennapjaikhoz, amikor is pár hét múltán fény derül rá: a település össze szülőképes asszonya (és leánya) teherbe esett. Magyarázat nincs, de egyértelműen a Szünnaphoz köthetőek az események.

A várandósság ideje természetesen nem zökkenő- és stresszmentes ilyen körülmények között, de a hatóságok aktív közre-, és a lakosság együttműködésének köszönhetően sikerül a midwich-i gyerekeket teljes titokban tartani a külvilág elől. Az orvosi előrejelzések nem csaltak, és teljesen egészséges babák jönnek világra. Egy különös van csak az újszülöttekben: ragyogó, aranyszín szemük.

Ahogy telnek az évek, egyhamar világossá válik, hogy semmi másban sem felelnek meg az átlagos gyermekről alkotott képzeteknek. A Gyerekek kollektív tudattal rendelkeznek (fiúk és lányok külön-külön), elképesztő gyorsasággal tanulnak, és különös befolyásolási képességük van. Ez utóbbi bár mindenkit megijeszt, de egyelőre nem alkot erőszakos módot, így komolyabb aggodalomra nem ad okot.

Mi történik azonban, ha a Gyerekek felnőnek? Egy idegen faj ők, akik szükségszerűen uralkodni hivatottak az emberiségen. Lehetséges a békés együttélés? Ők az evolúció következő foka, melyhez az emberiség nem érhet fel, így a gyengébbnek pusztulás a sorsa? A regényből az sem derül ki igazán, idegen invázióról beszélhetünk-e, mert bár egy utalás van a történet elején egy csészealj megjelenéséről, de a Gyerekek származására és céljára nem derül fény. Pontosabban a történet során egyetlen céljuk van: életben maradni.

Wyndham történetének egyik főszereplője Zellaby professzor, akin keresztül rengeteget moralizál a regény. Társadalmi kérdésként kezeli a Gyerekek megjelenését, de talán ő az egyetlen, aki nem félelemmel, hanem empátiával fordul feléjük. Filozófiai mélységekbe merülünk az olvasmánnyal, amikor arról van szó, hogy faji szinten állt elő egy megoldandó probléma, és vajon mit kell, és mit lehet megtennünk a fennmaradásért.
A regény alaptézise a maga korában sem volt igazán eredeti. A midwichi kakukkfiókák mégis egyedülálló gazdagsággal, mondanivalóval és mélységgel bír a science-fiction inváziótörténetei között.
Elsősorban azoknak ajánlanám, akik kedvelik a science-fiction atyjának is tartott H. G. Wells műveit, aki hasonló problémafelvetésekkel dolgozott, és hasonló, moralizáló megoldásokat nyújtott történeteiben.
A Szemünk fényei (The Midwich Cuckoos) 1957-ben jelent meg először, és már 1960-ban elkészült belőle egy színmű és egy filmadaptáció is. Utóbbi remake-je lesz jelen cikkünk témája.

Village of the Damned (1995) (Elátkozottak faluja)

A film rendezője az a John Carpenter, akinek olyan klasszikusokat köszönhetünk, mint A Halloween (1978), A dolog (1982) vagy épp a Vámpírok (1998). Minden rendezőnek lehetnek gyengébb darabjai is, Carpenter filmográfiájában kétségkívül Az elátkozottak faluja az egyik ilyen.

Bár már az 1960-as adaptáció is variált a karaktereket illetően, ahogyan az lenni szokott, a ’95-ös verzió még kevésbé hű az alapanyaghoz. Elköszönünk Zellaby professzortól és Wetscott ezredestől, valamint eredeti főszereplőnktől is, Richard Gayford-tól, akinek elmesélésében a történetet megismerhettük. Ő egy midwich-i átlagos lakos volt, aki a szerencse folytán feleségével együtt távol tartózkodott a Szünnap alatt, így nem voltak érintettek – és a történet folyamán el is költöztek a faluból.

Megkapjuk helyettük főszereplőként Dr. Alan Chaffee-t (Christopher Reeve), aki a település orvosa és (az ég irgalmazzon) Dr. Susan Vernert (Kirstie Alley), aki járványügyi szakértő a „Nemzeti Tudományos Alapítványnál”, avagy a „szövetségi doktornő”. Mialatt Christopher Reeve végigszerencsétlenkedi nekünk ezt a másfél órát, Kirstie Alley viszi a prímet, akinek pusztán tudományos érdeklődését a gyerekek iránt a tőle megszokott ripacskodással, hajdobálással mutatja be számunkra. Egy kicsit azért meglengetik a gonosz, álnok tudós karakterét nála, amit a fekete ballonkabát, a napszemüveg és az is jelez, hogy non-stop cigi lóg a szájából. Hiába, ha egy antiszínészt választunk a szerepre, külsőségekkel kell pótolnunk, amit nem tud eljátszani magától.

Felnőtt főszereplőinkkel szemben szeretném megdicsérni a gyerekszínészeket. Náluk az alakítások is rendben vannak, illetve szerintem a jelmezeik is egészen jól sikerültek. Alapjaiban a történetüket is meghagyták, csupán annyi a különbség a könyvhöz képest, hogy egyik-másikukat név szerint kiemelve, és nekik külön történetet adva gazdagítottak a karaktereken, illetve hozták őket közelebb a nézőkhöz. Ezt sem tudom a film hibájaként felróni, mert ezzel együtt is megmaradt titokzatosságuk, a kis David története pedig egészen jól sikerült.

Vallomással tartozom: egyik kedvenc témám a könyvek és filmadaptációik közti különbségek kivesézése, és nagyon ritka az az eset, amikor a filmet tartom élvezetesebbnek, vagy jótékonynak tartom a bárminemű változtatásokat az eredeti alapanyaghoz képest. Ebben az esetben el kell ismernem, hogy Wyndham némiképp túlírt és unalmas regényéből egy mindenképpen nagyobb sodrású filmet sikerült eszkábálni. A cselekményen sokat változtattak, aminek a történet szerintem érzékeny pontjai is áldozatául estek, de nem annyit, hogy más legyen a történet kifutása vagy mondanivalója (annak ellenére, hogy a befejezés is más).

A Carpenterre jellemző minimalista zene ennek a filmnek is védjegyévé válhatna, akárcsak a többi nevéhez fűzhető alkotásban, itt is roppant hangulatot kölcsönöz, és sokat hozzáad élvezeti értékéhez.
A filmet elsősorban azoknak ajánlanám, akik a könyvet nem olvasták, illetve azoknak – már ha léteznek ilyen elborult ízlésű emberek a világon -, akik valamiért kedvelik Kirstie Allie-t. Értékelésemben legalább -2 pont neki tudható be. (három plusz a könyvnek, és egy a zenének)

Értékelés: 5/10

Blissenobiarella