Elcsépelt kijelentésnek hangozhat, hogy igaz történetből könnyű filmet készíteni, hiszen minden körülmény és részlet ismert, még komolyabban a forgatókönyvön sem kell dolgozni, legalábbis sok fantázia nem szükségeltetik hozzá. Pontosan ezért van az, hogy a sorozatgyilkosok munkásságáról annyira kevés értékelhető alkotás született, mert a száraz tények maximálisan egy jegyzőkönyvben működhetnek, a vásznon iszonyatosan unalmasak. Ezért rendhagyó módon Serial Chillers rovatunk mostani állomásán az American Horror Story-ról fogok elmélkedni. Ugyan kézenfekvő volna, ha John Wayne Gacy esetében a Freak Show-ról írnék, azonban ezt már megtették előttem, és abban a sorozatban nem is igazán domborodott ki a karakter lényege, csupán az ambivalens hozzáállásunkat igyekezték alátámasztani a bohócok felé. Ennél sokkal izgalmasabb a Hotel évada, hiszen ott kicsivel mélyebbre merültek a sorozatgyilkosok elméjébe, anélkül, hogy ezt sokan észrevették volna – emiatt bírálták is őket.

Az AHS: Hotel elsősorban időben ugrál, de a történet szempontjából egyetlen helyszín kerül középpontba, egy Los Angeles-i szálloda (Hotel Cortez néven a Hotel Cecil), ahol – a Murder House-hoz hasonlatos módon – napszaktól függetlenül furcsa és megmagyarázhatatlan gyilkosságok történnek. Mivel az esetekhez kapcsolódik valamiféle múltbéli esemény, így gyakran tapasztalhatjuk, hogy vissza-visszaugrunk az épületbe lépő személyek életének egy-egy fontos periódusához, melyről jelen cikkemben nem szeretnék bővebben említést tenni. A bevezetőmet is csak azért teszem, hogy éreztessem, teljesen irreleváns információ a pontos időpont abból az aspektusból szemlélve, hogy állandó mészárlások zajlanak odabent. Ez a hotel minden egyes fontos gyilkosság helyszínévé válik – ha már valós eseményeken alapszik -, úgymond vonzza azokat, akik a halálhoz közel állnak. Így érkezünk meg ahhoz az epizódhoz, mely egy maroknyi kéjgyilkos összejövetelére koncentrál.

Egy vacsorára hivatalosak a nézők és az évad központi figurája is, aki a Tízparancsolat gyilkosságok elkövetőjére vadászik. Már az elnevezése is igazán izgalmas, hiszen nem csak a nyolcvanas-kilencvenes évek thrillerjeiben életre kelő sorozatgyilkosok médiahajhász szalagcímeire emlékeztet bennünket ez, hanem vallási alapokra helyezi a mozgatórugót is. Márpedig nem egy valós emberölés ideológiai hátterében állt valamiféle vélt vagy talán igaz teológiai/sátánista motiváció. Annyira azért nem mennék messzire, hogy Stieg Larsson Millennium trilógiáját is idekössem, de mindenképpen érdekesnek találtam ezt az izgalmas párhuzamot is, mely szintén azt hivatott kihangsúlyozni, hogy maga az emberi élet kioltására törekvő ösztön ősi, miként az első vallási intézmények. De nem kell itt megállnunk, hiszen az előtt is léteztek eszmék, amelyekhez kapcsolhatóak voltak a gyilkosságok, legyen szó területfoglalásról, vagy egyszerűen arról, hogy a szomszéd feleségének kerekebb a feneke és ezért kell. Pont.

Nagyon lényeges eleme a Hotel sorozatának az a mozzanat, melyről a kritikusok megfeledkeztek, miszerint valóban kéjgyilkosokról és kéjgyilkosságokról beszélhetünk, nem átlagos sorozatgyilkosságokról. Sokan bírálták ugyanis a jelenetek eltúlzott szexualitását, közelebbről a biszexuális és a homoszexuális vonalakat, mondván, öncélúan alkalmazták azokat. De ha megtekintjük a főbb karaktereinket, a sorozat kéjgyilkosok vacsorájának (Devil’s Night) résztvevőit, már másként fogjuk értelmezni a látottakat. Aileen Wuormos (Lily Rabe – The Veil, AHS), John Wayne Gacy (John Carroll Lynch – Channel Zero, Zodiákus, Carnivále), Jeffrey Dahmer (Seth Gabel – Kés/Alatt, Salem), Richard Ramirez (Anthony Ruivivar – Scream sorozat, Banshee) és a Zodiákus. Kettőjükről már írtunk is, Gacy ebben a hónapban került terítékre, a Rém című film főszereplőjéről majd Annie kolleginám fog bővebben beszélni nektek, az egyetlen enigmára pedig majd jövőre fogunk sort keríteni. Elemezzük hát ezt az öt központi résztvevőt, hozzájuk emelve a Báthory Erzsébet legendájából táplálkozó grófnőt, valamint az általánosan vámpírokhoz kapcsolódó, ugyancsak szexuális töltetű jelenséget. Ha ezeket összeadjuk, ráeszmélhetünk arra, hogy bizony funkciója van annak, hogy az áldozatok néha azonos neműek az elkövetőkkel. Vagy azért, mert valamiféle szexuális irigység, düh, illetve elfojtott vágy áll a háttérben, vagy egyszerűen úgy jött ki a lépés.

Márpedig, ha a valós életben is előfordulnak ilyen devianciák, illetve a motivációk hátterében szexuális vágy áll, ahogyan a gyilkosságok elkövetésekor Bundy és Chikatilo is orgazmust éltek át, akkor bizony a jeleneteknek nem csak hogy létjogosultsága van, hanem egyenesen a valóság elferdítése lett volna, ha kihagyják a grafikus ábrázolásukat. Fontos információ, ezért meg kell barátkoznunk a tudattal, hogy ami egyik ember számára kéjes ejakulációt okoz, a másik számára végzetes kimenetelű is lehet. Részben ide kapcsolódnak a BDSM típusú kapcsolatok, szeánszok és vágyak is, de azoknál kettős kontroll van, míg a gyilkosságok esetében egyetlen istenkomplexusos egyén játszadozik és uralkodik, a többi szereplő teljesen lényegtelen, és nem is számítanak.

“Nézz le rám, egy őrültet fogsz látni.
Nézz fel rám, az uradat fogod látni.
Nézz a szemembe, és meglátod önmagad.”
/Charles Manson/

„Érzed, ahogy az utolsó lélegzet elhagyja testüket.
A szemükbe nézel.
Ebben a helyzetben az ember Istennek érzi magát.”
/Ted Bundy/

A szaporodáshoz szorosan kapcsolódó szexuális aktus és vágy gyakran állati ösztönként van aposztrofálva, pedig egyszerűen a fajfenntartás alappillére, és ezért minden élőlény törekszik rá, hogy örökítse a génállományát is. Mivel ez a cselekmény sok esetben élvezetes is, izgalommal, és valamilyen típusú orgazmussal is jár, így nem meglepő, hogy az emberek, és más állati fajok akkor is megteszik, ha nem az utódnemzés célja lebeg a szemeik előtt. Biológiai és pszichológiai, szociológiai szempontból is érdekes volna ezt a kérdéskört megvizsgálni, de nem egy ismeretterjesztő cikkre készültem, hanem arra szeretnék rámutatni, hogy a szexualitás funkcionalitása nem szabad, hogy tabunak számítson.

Különböző pozitív vagy negatív élmények hatására a tinédzser korú embereknél mégis kialakul valamiféle viszony az aktushoz és a hozzá kapcsolódó érzelmekhez és tapasztalatokhoz. Ettől függően lehetünk gátlásosak, vagy éppen deviánsnak mondhatóak. Mindezek természetesen viszonylagosak, hiszen az adott társadalmi elvárások döntik el, hogy mi számít átlagosnak és mi perverziónak. Chikatilo esetében tisztában vagyunk vele, hogy a kielégüléssel problémái adódtak, impotenciája pedig olyan feszültséget generált benne, amely a vélt vagy valós gunyoros tekintetek és megjegyzéseket a későbbiekben gyilkosságokkal kompenzálta. Azokban az esetekben ugyanis ő irányított, áldozatai élete a kezében volt, ez pedig nem csak felizgatta, de hozzá is segítette a szexuális gyönyörhöz. És ne feledkezzünk meg róla, hogy nem csak nőket gyilkolt, hanem fiúkat is, tehát maga a cselekmény töltötte el örömmel, nem a hölgyek genitáliájára koncentrált (természetesen a csonkítások arra engedtek következtetni, hogy heteroszexualitását mindenképpen ki szerette volna hangsúlyozni). Ted Bundynál nem találtunk ilyen gyerekkori élményt, ennek ellenére domináns jelleme elsősorban akkor tört a felszínre, ha annak utat adott, és igencsak élvezte a nők kínzását és kivégzését. John Wayne Gacy pedig talán apja hatására, talán a társadalom elvárása miatt, de igyekezett titokban tartani homoszexuális vágyait, melyeket erős szadista és domináns jellemvonásokkal kombinálta.

 

Tehát a kéjgyilkosok egyik motivációja a szexuális kielégülés, mely látens vágyakhoz vagy elfojtott dühhöz is kapcsolódhat. Ami azt jelenti, hogy az ágyba csábított partnerünkről sohasem tudhatjuk, milyen devianciával rendelkezik, és milyen vége lesz az izgalmasnak tűnő kalandunknak. Pláne, ha tabukat feszegetünk, titokban cselekszünk, vagy engedünk a pillanatnyi fellángolás hevességének. De ez nem egy szűzies életfelfogásra nevelő cikk, csupán a veszélyekre igyekszik felhívni a figyelmet, ahogyan a sorozatgyilkosokról szóló filmek is arra mutatnak rá, a szomszédban is lakhatnak ragadozók – a Summer of 84 című alkotást ezúton is szíves figyelmetekbe ajánlom.

A másik mozzanatról sem feledkezünk meg, de csak röviden emelném ki, hogy a vallásból fakadó elferdült motivációk is gyakran kapcsolódhatnak a gyilkosságokhoz, akkor is, ha szexuális jellegűek az elkövetések. A Tízparancsolat gyilkos és Richard Ramirez esetében is ilyesmit figyelhetünk meg, de Stieg Larsson művét sem véletlenül hoztam fel, hiszen a szexuális vágyak adott normától való eltérésének megbüntetése is ugyanúgy kéjgyilkosságnak számíthatnának – természetesen nem azok, de a Zodiákus valamiképpen mindig is kilógott a sorból.

A Hotel zseniálisan körüljárja az alap kérdéskört, amellett, hogy szépen magába szippantja a megteremtett univerzumok szereplőit, valós és legendás személyeket is megidéz, hogy közvetíthesse nyers üzenetét. Bármennyire is tiltakozunk ellene, a kéjgyilkosságok nem korlátozhatóak csupán homoszexuálisokra vagy heteroszexualitásra, a mozgatórugó mindenkiben él, és bárkinél kialakulhatnak devianciák, ha engedünk a csábításnak, és elvesztjük a kontrollt. Az aktus, az izgalom és az orgazmus fegyverek és eszközök a megfelelő kezekben, amellett, hogy kielégüléssel ajándékozzák meg a résztvevő feleket. Függetlenül attól, hogy hányan és milyen neműek vannak jelen az aktuális eseménynél, az aktus többféleképpen megvalósulhat, hiszen mindenki mást élvez és engedélyez a másiknak. A kéjérzethez egyéb stimulációk is társulhatnak, hiszen a “pain is so close to pleasure” Queen-idézet sem véletlenül általános érvényű. A fájdalom bizonyos fokig alkalmazva ugyanis hasonló élvezetet okozhat valaki számára, mint a többi izgatásforma. Ez pedig továbbvisz bennünket arra a vonalra, melyről bővebben a RIN: Daughter of Mnemosyne és Árvai-Illés Emese: Veronikája elemzése során értekeztem. Azaz a szex lényege minden esetben a gének keveredése, az öröklődés, egy olyan aktus, mely során a másik személy teljességgel a részünkké válik. Nem véletlen a kifejezés, hogy “magáévá tesz”, melynek végső formája a bekebelezés, a kannibalizmus – Jeffrey Dahmer sem mondhatta volna szebben.

Remélem ezzel az elmélkedésemmel sikeresen rámutattam arra, hogy az AHS: Hotel egyáltalán nem öncélúan mutogatta nekünk az orgiáit, ahogyan egy horrorfilm esetében sem csupán a rendező maszturbációját láthatjuk, hanem valamit ki akar fejezni a groteszk ábrázolásmódjával, a véres jelenetekkel, a kifröccsenő agyvelővel is. Ugyanígy a szexualitás minden formája szerepet tölt be a vásznon, és azok a társadalmi elvárástól eltérések, melyeket megfigyelhetünk, egyáltalán nem propaganda-céllal jelennek meg, hanem mert a valós élet részei akkor is, ha nem mindenki kíváncsi ezekre.

Értékelés: 8,5/10

Smaragd Sárkány