Az 1999-ben startoló Mátrix trilógia nem kevesebbet ért el, mint hogy átvezette az akció-sci-fit a 21. századba. A többek között a mesterséges intelligencia természetével és lételméleti kérdésekkel foglalkozó film egyik fő varázsa a helyenként valóban lélegzetelállító technikai megvalósítás volt, mely alatt többek között az akciójelenetek talán sohasem látott megkoreografáltságát értjük. Az azóta eltelt esztendők nem vagy csak alig voltak képesek újat mutatni a műfajban: a nagy költségvetésű blockbuster-ek (Edge of Tomorrow, Planet of the Apes újrázások, hogy csak hirtelen kettőt említsek a legrosszabbakból) rendre elvéreztek a feleljünk-meg-minden-ízlésnek-és-korosztálynak hollywoodi ukáz oltárán. Igazán bevállalós, eredeti dolgokat leginkább a kis költségvetésű, független, kis túlzással sufni-produkcióktól kaphattunk, valamint a Netflix is felkarolta a kisüzemi sci-fi gyártást az utóbbi években, ha nem is mindenki osztatlan örömére. 2018 nyarán aztán jóformán teljesen sötét lóként került a – külföldi – mozikba Leigh Whannell író-rendező Upgrade című műve, amely nagyon gyorsan bebizonyította, hogy a 21. század második évtizedében is lehet élet a Netflixen és a garázsfilmezésen túl az akciófilmbe oltott science-fiction világában.
Leigh Whannell neve ismerősen csenghet a kortárs horrorfilmek világában ismerősként mozgók fülében, ugyanis a fenn említett úriember volt felelős többek között az első három Fűrész, a Halálos hallgatás, valamint az Insidious filmek forgatókönyvéért, személyesen dirigálta az Insidious harmadik részét, miközben jelentős szerepet is kapott az utóbbi franchise-ban az Elise Rainier-t (Lin Shaye) mindenhova elkísérő balfácán páros egyik tagjaként. Magyarán oszlopos tagja a köztudatban James Wan neve által ismertté vált horrorgyárnak, így talán nem is annyira meglepő, hogy a Blumhouse produkciós iroda felkarolta első ízig-vérig saját filmjét olyannyira, hogy a produceri teendőket részben maga a cégalapító, Jason Blum látta el. A Blumhouse közreműködése csupán egy dolog miatt érdemel meg egy pillanatra felszaladó fél pár szemöldöknél többet a figyelmünkből: az Upgrade műfaját tekintve eléggé messze áll a produkciós iroda leginkább újhullámos low-budget horrorokra specializálódott portfóliójától. Sejthető, hogy a jó munkakapcsolatnál kicsit több kellett a megállapodás tető alá hozatalához. Lehetséges, hogy a hollywoodi nagykutyák odaát megszimatoltak némi pénzszagot az ausztrál sci-fi-akció körül. Ha így történt, orruk ismét nem hagyta cserben őket, hiszen az Upgrade már csupán az USA-ban kitermelte a készítési költségének (mintegy 5 millió dollárra taksálják) több, mint a dupláját.
Az Upgrade – ha a sci-fi réteget lehámoznánk róla – egy hagyományos bosszú-történet lenne: a nem túl távoli jövőben, mikor már gyakorlatilag minden robotizált és az autóktól a legapróbb háztartási eszközökig mindent mesterséges intelligencia irányít a klasszikus sportautók bütykölésével foglalkozó Grey (Logan Marshall-Green) megbízást kap egy technológiai cég visszahúzódó – és igen gazdag – alapítójától, Eron Keen-től. A találkozóra magával viszi feleségét, Asha-t is. A hazafelé vezető úton az önvezető autójukat irányító AI megbolondul és a város egy elhagyatott környékén balesetet szenvednek. A roncsból kikászálódva aztán Grey és Asha egy csapat férfival találja szembe magát, akik miután kegyetlenül végeznek a lánnyal, Grey-t valamilyen fegyverrel mozgásképtelenné téve a helyszínen hagyják. Csupán a kórházban derül ki, hogy Grey-t sérülése nyaktól lefelé bénává tette és nagyon úgy tűnik, hogy hátra lévő életében ápolásra szorul. A depresszióval küzdő férfit egy nap Eron Keen keresi fel és egy ajánlattal áll elő: újra képessé tudja tenni Grey-t, hogy használja végtagjait, viszont ehhez kísérleti nyúllá kell válnia egy még klinikai körülmények között sem tesztelt, mesterséges intelligenciával működő kütyü tesztelésében. Stem – ahogy a készüléket nevezik – összeköttetést képes teremteni Grey agya és lebénult tagjai között. Grey némi húzódozás után elfogadja az alkut, nem is sejtve, hogy Stem sokkal többre képes, mint amit alkotója elárult róla olyannyira, hogy talán még a feleségét meggyilkoló ismeretlenek elleni bosszúhadjáratban is Grey segítségére lehet.
Ami első körben és mindenképpen kiemelendő az Upgrade kapcsán, az a vizuális megvalósítás. Ne gondoljunk semmi csilivilire, CGI őrületre, a varázs az apró részletekben van: a házak steril, intelligens kütyüjei a jól megszokott berendezési tárgyakkal, az úton haladó hipermodern, önvezető autók a teljesen hétköznapi, ma is futó járművekkel állnak kontrasztban, az akciójelenetek pedig egészen érdekes koreográfiát követnek. A verekedős snittek közben a kamera olyan módon követi Grey-t, hogy a központi szereplő alakja folyamatosan a képernyő nagyjábóli középpontjára esik. Ezt a speciális effektet állítólag úgy állították elő, hogy a jelenetek előtt elrejtettek egy okostelefont Logan Marshall-Green ruházatán, melyet ezután összeszinkronizáltak a kameraállványt mozgató szerkezettel. Az így kapott effekt meglehetős egyedi küllemet kölcsönöz az egyébként is jól megkoreografált harci jeleneteknek, miközben a történések végig jól követhetőek maradnak (lásd Pandorum, mint ellenpélda). Ha már Marshall-Green szóba került, a film egyik árnyoldala éppen az ő személyéhez kapcsolódik. Dacára annak, hogy veterán színészről beszélhetünk (Devil, Prometheus), az Upgrade által megkívánt színészi játék néha látszólag meghaladja képességeit, humorosnak szánt beszólásai hallatán pedig nekem néha Charlie kommentárjai ugrottak be az örökbecsű Charlie the Unicorn-ból, nem könnyítvén meg a cselekmény diktálta élethelyzetbe való beleélést.
Dacára annak, hogy az Upgrade az ausztrál nemzet filmművészetéhez kapcsolódik – hiszen náluk forgatták – ez sem az akcentusokból, sem semmi másból nem derül ki, ami olyan értelemben kész szerencse, hogy nincsenek túl jó tapasztalataim az utóbbi évek ausztrál sci-fijei kapcsán. Nálam az Infini és a Terminus a nézhetőség határát éppen felülről súrolta, míg például a Blue World Order-t egy fél óra után ki kellett kapcsolnom, annyira fájdalmas volt a zagyva butasága. Az Upgrade természetesen messze kiemelkedik ebből a kategóriából, habár elsősorban akkor, ha csupán a sci-fi-akció “akció” részét vesszük figyelembe. Sci-fiként az Upgrade nem néz a dolgok mélyére és habár adódna a lehetőség, hogy valamiféle tanulságot vonjon le a játékidő alatt történtekből, erre nem igazán tesz erőfeszítést. Pedig a mesterséges intelligencia, annak jóra vagy rosszra való felhasználása, a fejlett, önálló akarattal, döntési képességgel rendelkező AI-ok által hordozott előnyök és veszélyek, az emberek által gépekre testált egyre szélesebb feladatkörök mind-mind felvetődhettek volna hangsúlyosabban. A sci-fi csak háttér, körítés egy élvezetes akciófilmben.
Az akciójelenetek koreográfiáját, illetve az ott tapasztalható relatív újításokat leszámítva a cikkem felvezetőjében felhozott Mátrixos párhuzam egyáltalán nem helytálló. Az Upgrade nem akar különösebb filozófiai mélységeket megjárni, nem teremt héroszokat. Csupán elmesél egy történetet, minden monumentalitást vagy felesleges sallangot mellőzve. Éppen emiatt nem lesz emlékezetes alkotás, de pontosan ezért működik nagyon jól egyszer megnézős, a szájban kellemes ízt hagyó, a várakozásunknál egy hangyányit talán sötétebb tónusú akció-sci-fi hibridként. Na és persze azért, mert sok hasonló társától eltérően, ezúttal sikerült egy olyan lezárást kerekíteni az Upgrade végére, mely egyrészt nem fullad blődlibe, másrészt nem is kell fognunk a fejünket intellektuális fájdalmunkban. Nem érezzük azt, hogy a szánkba akarná rágni a fordulatokat – hogy aztán jól megértsük ám -, de nem is hagy túl sok nyitott kérdést maga után, még első megtekintés után sem. 2018 eddigi legjobb sci-fi akciófilmje – olvashatjuk sok helyen az Upgrade kapcsán. Ha ez így van, az leginkább a 2018-as filmgyártás színvonalát minősíti, nem Leigh Whannel alkotását magasztalja föl.
Értékelés: 7/10
Gabblack
Be the first to comment on "Upgrade (2018) (Újraindítás)"