Ki ne félt volna életében legalább egyszer a sötétben megbújó, ágyunk alatt lapuló szörnyektől? Dean R. Koontz ezt az emberek millióit rettegésben tartó félelmet ragadta meg, s alakította saját stílusa szerint egy horrorregénnyé. Az ötlet jó, a megvalósítás sajnos már felemás lett. Hogy miért? Azt alant olvashatjátok.

New Yorkban súlyos bandaháború látszik kibontakozni. Valaki rettenetes körülmények között, szisztematikusan végzi ki a legnagyobb maffia család fontos tagjait. Jack és Rebecca, a nyomozópáros az ügy felgöngyölítésén dolgozik, ám nem, hogy előrébb jutnának, mindinkább rejtélyes, megválaszolatlan kérdésekbe ütköznek. Eközben pedig Jack gyermekeit különös, világító szemű, apró, a sötétben megbúvó lények kezdik egyre erőszakosabban kísérteni. S úgy tűnik a két dolognak köze van egymáshoz.

Dean R. Koontz-nak van egy nagy jó írói szokása. Miszerint mindig sikerül regényeihez nagyszerű hangulatot teremtenie a történet felvezetésével. Ez itt sincs másként, hiszen a nyitány szépen meghozza egy jól komponált horror regény hangulatát. Az ember valósággal falja az oldalakat, s közben szinte borsódzik a háta attól amit olvas, egészen addig míg az író egy könnyed mozdulattal – számomra érthetetlen módon – a kukába vágja azt, amit addig felépített.

Sajnos a regény legnagyobb baja pontosan az ami a gerincét képzi: maga a nyomozás. Jack és Rebecca feleslegesen túlnyújtott, már-már unalomba fulladó, érdektelen és klissés kutakodása a rejtélyes tettes után, úgy töri ketté a hangulatot, hogy azt szinte tanítani lehet:”hogyan kell egy jó felvezetés után tönkre tenni, és teljesen elvenni az olvasó kedvét a történettől” címszóval. A regény közel háromnegyedéig gyakorlatilag nem is történik semmi, csak a B kategóriás filmekre hajazó nyomozósdit követhetjük figyelemmel, szinte már ciki mondható párbeszédekkel tarkítva, ami teljesen elveszi a könyv eddig kapott minden pozitívumát. Nem is értettem, hogy Koontz miért fektetett ennyi energiát ebbe a szálba, amikor minden adott lett volna igazán hátborzongató cselekményhez.

Persze végül írónk is észbe kapott, hogy ez bizony túl sok lesz, s az utolsó negyedre észhez tér a sztori is, és közel azt kapjuk amiért a kezünkbe vettük magát a regényt. Ám eddigre már sajnos rányomja a bélyegét a rossz szájíz a cselekményre, s valahogy nem tud már visszatérni az az igazán sejtelmes, hátborzongató hangulat, ami a regény elejét jellemezte. Pedig Koontz mindent megtesz azért, hogy az ember elégedetten tegye le a művét, de valahogy nem tudja már önmagát megtalálni a sztori. A felemás érzetet pedig csak tetézi, a sután és főként túl hirtelen lezárt cselekmény. Mintha az írónak a végére már kedve se lett volna az egész könyvhöz, így inkább gyorsan lezárta, hogy ne is kelljen tovább foglalkozni elrontott művével.

Dean R. Koontz egy nagyszerű alapötlettel ült le regényt írni, ám sajnos nem azt kerekítette ki belőle amire az olvasó várna. A jó felvezetés után, hamar ellaposodó és túlságosan sokáig tartó, semmit mondó cselekmény következik, amit az író minden igyekezete ellenére se tud már kiküszöbölni. A Pokoli hordák egyértelműen nem sorolható Koontz legjobb művei közé, de ha nincs már mit olvasni, egy próbát megérhet.

Értékelés: 6,5/10

wooltur