A XX. századi posztmodern irodalom egyik legfontosabb alakjának, John Fowles írónak elsőként megírt – ám csak később kiadott – regénye, amely a világhírnévig repítette őt, A lepkegyűjtő.
Műfajteremtő, ma már klasszikus pszichothriller, amely korát megelőzve, roppant éleslátással mutatta be a komoly személyiségzavarral küzdő Ferdinand történetét.

 

Szinopszis

Ferdinand egy fájdalmasan átlagos és unalmas fiatalember bőrében tengeti mindennapjait. Egy nagy összegű lottónyereménynek köszönhetően megengedheti magának, hogy felmondjon városi munkahelyén és egy tágas vidéki házat vásároljon, majd odaköltözzön.

A fiatal férfi hobbija a lepkegyűjtés. Említésre méltó gyűjteménnyel rendelkezik, és igazán nagy szakértelemmel tartósítja a szépséget megtestesítő rovarokat. Titkon van azonban egy másik szenvedélye is, akit Mirandának hívnak.
Miranda szinte mindenben szöges ellentéte Ferdinandnak. A művészethallgató nő fiatal, csinos, népszerű, intelligens, és rendkívül művelt. Ezzel szemben Ferdinand zárkózott, nem túl jóképű, és általánosságban véve igen szerencsétlen jelenség. Fowles a regényben folyamatosan hangsúlyozza származásukból és műveltségükből adódó szóhasználatuk különbségeit – melyet a magyar fordítás is ügyesen ültetett át.

 

Mindig kritizálta a beszédemet. Egyszer ezt mondta nekem: – Tudja, mit csinál maga? Tudja, hogy fakít ki mindent az eső? Ezt teszi maga az angol nyelvvel. A színét veszi, valahányszor kinyitja a száját.

 

Ferdinand imádatának tárgyát ugyanúgy kezeli, mint lepkéit: egy napon kitervelten levadássza, csak azért, hogy hazavihesse, és ott gyönyörködhessen benne a továbbiakban. A férfi felkészült: kezdetleges lakást rendezett be házának pincéjében, ami ettől a ponttól fogva mintegy két hónapon át, a tragikus végkifejletig Miranda börtöne lesz.
A történet kettejük „közös életét” mutatja be, egymásnak feszülésüket, és mesterien vezet végig azon, ahogyan Miranda bár képtelen elfogadni helyzetét, és nem adja fel, hogy kiszabadulhat valamikor, egyre változnak stratégiái.

Kritika

Mint azt a felvezetőben is említettem, A lepkegyűjtő rendkívül népszerű regény. Fowles-t gazdaggá tette, és megnyitotta számára az utat ahhoz, hogy hivatásos íróként tölthesse mindennapjait.
A regény különlegessége az, hogy mindkét főszereplő szempontjából meg van írva „együttélésük” időszakának története, amit Először Fred szájából, majd Mirandáéból ismerünk meg. A legjobban ezt élveztem ebben a regényben: ahogyan végig követhetjük, hogy egy-egy szituációt másképpen értékel a két főszereplő. Mégis, ez az újszerű történetvezetési módszer az, amiben a regény gyengesége is rejlik, ugyanis Fowles nem aknázta ki kellően az ebben rejlő lehetőségeket, és Miranda része némileg unalmas – hiszen csupa olyasmiről olvasunk újra, amikre egyszer már sor került korábban.

Amiért pedig igazán csodálatra méltó munka A lepkegyűjtő, az az, hogy a pszicho-thriller „pszicho” része rendkívül hiteles. A regény 1963-ban született. Ekkor még nem létezett a sorozatgyilkos kifejezés, a pszichológia nem igazán volt elismert tudományág. A kriminológia sem ismert még ilyen eseteket, hiszen hol volt még ekkor Natascha Kampusch, Sabine Dardenne, vagy az amstetten-i rém, Josef Fritzl? Mégis, Fowles tűpontosan érzett rá egy ilyen esemény pszichológiai hátterére. Az idő őt igazolta, de azt is hozzá kell tennünk: a későbbi évtizedek során több kéjgyilkos is azt vallotta, hogy komoly inspirációt merített A lepkegyűjtőből.

Filmadaptáció: A lepkegyűjtő (The Collector) (1965)

A regény megjelenését követően mindössze két évvel született meg a filmadaptáció, melyet az a William Wyler rendezett, akinek nevéhez olyan „semmitmondó” filmcímeket köthetünk, mint a sokszoros Oscar-díjas Ben Hur, a Római vakáció vagy a Funny Girl. A címszerepben Fredet Terence Stamp alakította, akinek ősz hajú, idősebb kori arca talán ismerősebb számunkra. A casting során szóba került Anthony Perkins (Psycho) és John Hurt (A nyolcadik utas: a Halál, és még számtalan más film…) is. Miranda szerepében Samatha Eggar-t láthattuk, akire a többi esélyes színésznő közül azért esett a választás (legalábbis a fáma szerint), mert főiskolai éveik alatt kikosarazta Stamp-et. A rendező azt remélte, így még hatásosabb lesz filmjében a két szereplő között feszülő szexuális ellentét. További utasításokat adott a férfi főszereplőnek, hogy kamerán kívül is viselkedjen hűvösen Eggarral, ami még tovább fokozta a nyomást a két színész viszonyán.

Stamp óriási játékot nyújt, élvezet őt nézni a filmvásznon. Fred zárkózott, félszeg magatartását igen hitelesen mutatta be, és Eggar is tehetséges fiatal színésznőnek mutatkozik, a film azonban ennek ellenére sem tud elég nagyon ütni. Azt gondolhatnánk, egy kamaradarabban – mert ez kétségtelenül az – minden a színészi játék sikerességén múlik, de én mégsem a színészeket okolnám azért, hogy a film nem különösebben emlékezetes darab.
Ennek nem csak az az oka, hogy már eljárt felette az idő, én a forgatókönyvben keresném a film hibáját. Két órás műről van szó, amiben rengeteg az üresjárat, és ki kell, hogy mondjam: egyszerűen unalmas.

Itt jegyezném meg, hogy a film megannyi díjat nyert és három kategóriában is Oscar-ra jelölték, de ez utóbbiakból egyet sem tudott hazavinni. (Legjobb adaptált forgatókönyv, nyert: Doktor Zsivágó; Legjobb női főszereplő, nyert: Julie Christie a Darling c. filmmel; Legjobb rendező, nyert: Robert Wise, a Muzsika hangja c. filmmel)

A lepkegyűjtő egy ma már méltatlanul elfeledett klasszikussá vált. Bár a színpadra vitt változatát ma is nagy sikerrel játsszák (pl. Budapesten a Centrál Színházban, Bereczki Zoltán főszereplésével), Fowles könyve talán nem örvend akkora népszerűségnek, mint egykor.

Nem lenne rossz, ha a közeljövőben valaki felfigyelne rá, és készülne egy új, modernebb filmadaptáció belőle – ami bizonyosan visszavezetné a tömegeket a könyv elolvasásához is.

Könyv: 9/10
Film: 6/10

Blissenobiarella