Genndy Tartakovsky (Dexter laboratóriuma, Samurai Jack, Csillagok háborúja: Klónok háborúja) de főleg inkább a Sony Pictures nem adta alább a franchise kibővítésének tervét, ugyanis a 2012-ben készült szenzációs első, és a 2015-ös keltezésű jobbára közepes második rész után kihoztak még egy fiataloknak szóló, kissé butuskára sikerült animációs sorozatot (2017), idén pedig elérkezettnek látták az időt, hogy folytassák a sort egy újabb az egész estés mozival.

Mivel Mavis látja, hogy az utóbbi időben apja mennyire rémesen magányos és milyen szörnyen sok terhet ró rá a hotel vezetése, meglepetésként befizeti őt (és persze az előző két részben megismert monster-pereputtyot) egy különleges hajóútra. Drakula az utazás során hamar bele is zúg a hajó kapitányába, viszont nem is sejti, hogy a látszólag elbűvölő Erika igazából a halottnak hitt (valójában azonban robotikusan felrubózott) ősi ellenségének, bizonyos Abraham Van Helsing-nek a dédunokája, és mint ilyen, ki nem állhatja a szörnyeket. Ezért aztán arra sem számít, hogy szörnyű barátaival Atlantiszra érkezve egy csodafegyverrel akarják végleg eltörölni őket…

Már a második részről szóló írásomban is bátorkodtam megjegyezni a tényt, miszerint annak cselekménye jobbára helyzetkomikumok és humoros gegek felé csúszott, a történetmesélés mint olyan, pedig vagy érdektelenül cammogott vagy indokolatlan zenés-táncos betétektől bűzlött. Nos, a harmadik résszel ugyan kiléptek a címben szereplő hotel és amúgy a szárazföld által nyújtott komfortzónájukból, hogy egy önfeledt vakációra induljanak – viszont az előbbi állításom sajnos még mindig igaznak bizonyult.

A Drakula baráti körébe tartozó főbb rémalakok persze kötelező jelleggel vissza-visszatértek, hogy az üres percekben elüssenek egy-két tréfát vagy erőltetett gegben részesítsék őket a fáradt animátorok, de összességében egy jellegtelen díszletként funkcionálnak. Ez valahol érthető is, ha már a harmadik rész arról szól, hogy csajozik be az egyedülálló Drakula a vakáción, illetve hogy küzd meg hirtelen előkerülő ősi ellenségével. Azonban ez még mindig nem magyarázat arra, hogy miért nem volt olyan humoros jelenet, amit igazán megmosolyogtam volna. (Csak a miheztartás végett mondom, hogy az első részben lévőkön például igencsak jókat szórakoztam.)

Újdonságként persze előkerülnek a szörnyecskék (Gremlins) mint egy légitársaság habókos munkatársai vagy az atlantiszi óriáspolip (talán vékonyka utalás akar lenni a nagy Cthulhu-ra?), de ezek közül egyedül Van Helsing steampunk-osra vett kinézete, ami úgy, ahogy megállja a helyét. Legnagyobb hiányossága viszont, hogy ez az egész kaland már egy kicsit sem horrorisztikus hangulatú, szereplőink gyakorlatilag bármilyen karakterekkel behelyettesíthetők lennének.

De a szememben a legeslegnagyobb bűn mégiscsak az, hogy miért kellett a szörnyeket legyőző csodafegyverként egy brutálisan irritáló és narrációs szempontból mindenhonnan förtelmesen kilógó dubstep-szettet tolni a fináléba, amiből aztán klasszikus dallamokkal válaszolva egyfajta playlist-párbaj kerekedik?! (A válasz nyilván a SONY-nál keresendő.) Ennyire ostoba és hihetetlenül elrontott finálét azonban már rég láttam egész estés animációban; mellesleg nálam ez rontotta le az amúgy egyszer nézhető másfél órás élményt.

Értékelés: 5/10

eyescream