Az ausztrál filmgyártásnak az 1970-es évek óta mindig is erőssége volt a horror/thriller műfajban való alkotás. A bőrödbe bújva (In her skin/I am you) című művel azonban nem egy tucatfantáziát vittek filmre: olyan valós események képezik alapját, melyek az egész országot megrázták. Rachel Barber eltűnésétől hangos volt a sajtó, gyilkosának, Caroline Reed Robertsonnak szabadulása pedig évekkel később is nagy port kavaró ügy volt.

 

A valóság

A Barber-család 1993-ban költözött Mont Albertbe három lányukkal, Rachellel, Heatherrel és Asleigh-Rose-zal. Új szomszédságukban ismerték meg a kislányok Caroline Reed Robertson-t és húgait, Kathy-t és Chrissie-t. Rachel és a kislányok összebarátkoztak, de mivel Caroline öt évvel idősebb volt Rachelnél, rá csak a bébiszitterkedés jutott.

Caroline minden bizonnyal már ebben az időszakban is küzdött mentális problémákkal. Kiközösített, csúnyácska, kövér, bizonytalan és szorongó lány volt, aki már ekkor is jelét adta súlyosbodó depressziójának. Megszállottságig gyűlölte magát, elsősorban külseje miatt. Mániásan, napló szerűen írta leveleit, és gyakran rajzolt vagy festett önarcképeket, melyekről sugárzik, mennyire gyűlölte saját magát.

1997-ig, Barberék újabb költözésének bekövetkeztéig gyakran voltak rábízva a gyerekek.A lányok közül korban hozzá legközelebb álló Rachel a szöges ellentéte volt. Korán kiderült róla, hogy tehetséges táncos, így szülei is támogatták, hogy tanulmányait ilyen irányban folytassa. 1999-re, tizenöt éves korára a tánc mellett ígéretes modellkarrier várományosává cseperedett. Gyönyörű volt és népszerű. A tánciskolában ismerkedett meg Manni (Emmanuel) Carellával, akivel szenvedélyes, de megbízható, stabil párkapcsolatot folytatott a lány.

Caroline-ban mindent elsöprő irigység támadt iránta. Olyan akart lenni, mint Rachel. Barberék 1997-es költözése előtt adta első tanúbizonyságát megszállottságának. Fotókat készített a lányról, állítása szerint egy iskolai feladathoz. A későbbiekben, a család elköltözése ellenére a két lány kapcsolatban maradt egymással. Elizabeth Barber, Rachel édesanyja később felidézte, hogy Caroline olykor ajánlatokat tett lányának fotózásokon való modellkedésre. A későbbiekben megannyi levelet, naplóbejegyzést találtak, amelyekben Rachelről írt; arról, hogy nem csak hasonlítani szeretne a másik lányra, hanem ő akar lenni. Kiderült az is, hogy ebben az időszakban kísérletet tett rá, hogy felvegye Rachel személyazonosságát, amihez megszerezte születési anyakönyvét.

1999. március elsején a tizenöt éves Rachel nem ment haza az iskola után. Nem szólt szüleinek arról, hogy valamilyen programja vagy elfoglaltsága volna, egyszerűen nem jelent meg az édesapjával megbeszélt időpontban (amikor ő hazafuvarozta volna, ahogyan az szokásuk volt). Osztálytársai, és barátja, Manni azonban tudtak róla, hogy valamilyen munkát vállalt aznap estére egy régi ismerősénél, ami csupán pár óra, de nagyon jól fizet. A munka mibenlétét nem árulta el, ahogyan az illető nevét sem. Rachel sikerei ellenére is szerény, átlagos lány maradt. Nem szeretett egyedül utazni éjszaka, és ismeretlenekkel szemben félénken viselkedett – ezért is érte eltűnése sokként szüleit.

A gyilkosság

Rachel aznap este Caroline lakására ment az iskolából, ő volt a munkát ajánló ismerős. Az ekkor 19 éves nő előkészítette a terepet: Rachelnek azt mondta, hogy egy tanulmányban fog részt venni, de senkinek nem beszélhet róla, míg az eredmények publikusak nem lesznek. Gondosan felkészült vágyainak megtestesítője érkezésére, alkoholt vásárolt, hogy elkábítsa áldozatát, és eltervezte a holttesttől való megszabadulás módját is. Az volt a szándéka, hogy Rachel halála után új személyazonosságot hoz létre magának (Jem Southall név alatt – Elizabeth Barber leánykori nevének felhasználásával).

Caroline Reed Robertson számító, csalárd módon, az utolsó pillanatban is mérlegelve – majd rossz döntést hozva – végzett Rachel Barberrel. Az aktushoz egy telefonzsinórt használt, mellyel megfojtotta a lányt. Munkahelyén másnap reggel megjelent, de a nap folyamán beteget jelentett. Állítása szerint a holttestet két napra egy szekrénybe zárta, majd elásta a szülei farmján, Kilmore-ban.

Hiába a felkészültség, Caroline nem volt profi gyilkos, csupán egy elmezavarral küzdő fiatal nő. Nem tette meg a szükséges lépéseket ahhoz, hogy kereket oldjon a gyilkosságot követően sem anyagi, sem más szempontból. Így a következő két hétben árgus figyelemmel követte a nyomozás híreit, és próbálta összeszedni magát. Nem tudott időben lépni, a rendőrség letartóztatta, és beismerő vallomását követően (melyet a holttest hiányában tett meg, sőt, éppen ő vezette a sírhoz a rendőröket) a bíróság 20 év börtönbüntetésre ítélte, melyből 14 és fél évet kellett letöltenie a szabadlábra helyezés lehetősége nélkül.

A nő 33 évesen, 2015. januárjában szabadult, ami ellen a Barber-szülők és Rachel két testvére is szót emelt. Bár Caroline a börtönévek alatt külsőleg is nagyon megváltozott, és azt a benyomást kelti, hogy visszanyerte mentális egészségét is, kifejezték abbéli aggodalmukat, hogy szerintük továbbra is veszélyes lehet. Manni, Rachel egykori barátja szorongásos rohamokat élt át Caroline szabadulását megelőzően.
Börtöntársai beszámolói szerint Caroline sosem beszélt az általa elkövetett gyilkosságról – bár az is igaz, hogy állítása szerint nem emlékszik a gyilkosság pillanataira – , így annak sem mutatta jelét soha, hogy megbánta volna tetteit. Szabadulása óta nem szerepelt a sajtóban.

A bőrödbe bújva (2009) (In her skin/I am you)

Rachel Barber édesanyja Elizabeth Southall néven 2002-ben publikálta Perfect Victim című könyvében a történetet a saját szemszögéből. Írótársa Megan Norris volt, egy bűnügyi riporter. A könyv így két kéz által született, két részből áll: Elizabeth megírta, hogyan küzdött meg a család azzal az elképzelhetetlen tragédiával, hogy elvesztették elsőszülött lányukat, míg Megan az érem másik oldalát mutatja be a rendőrség munkáján keresztül.

E könyvből kiindulva készült el az In her skin 2009-ben, Simone North első és mindmáig egyetlen rendezése. A film munkacíme Caroline Reed Robertson egykori naplójának címével egyezett meg, melyben a Rachel ellen elkövetett gyilkosság terveit gyűjtötte össze: How to change is 9 weeks (Hogyan változz meg 9 hét alatt).

 

A stáblistában meglepően ismerős nevekkel találkozhatunk: Guy Pearce és A gyűrűk urából megismert Miranda Otto (akit legutóbb a tavalyi Annabelle 2: A teremtésben láthattunk) játsszák a Barber-házaspárt, Caroline szerepében pedig Ruth Bradley-t láthatjuk, akinek talán azóta is ez a legemlékezetesebb szerepe. Ez azonban kézzel fogható dicséretet is megért neki, a Milánói Nemzetközi Filmfesztiválon a legjobb színésznőnek járó díjjal jutalmazták a gyilkos megformálásáért.

Ruth Bradley színészi teljesítménye az, ami valóban elviszi a hátán a filmet amellett, hogy a szülőket játszó színészek is sikeresen vonják be a nézőt a családi tragédiába. Otto és Pearce jelenetei, melyekben a kiüresedés és kétségbeesés váltakozik a rendőrség harcos győzködésével, hogy lányuk nem csupán elszökött otthonról, jól érzékeltetik azt sokkot és reménytelenséget, amelyet a Barber szülők átélhettek Rachel elvesztésekor. Erre csak rátesz a film zenéje, mely ugyan ritkán hangzik fel, de mindig a megfelelő pillanatban. Ringató, melankolikus dallamai engem magukkal ragadtak már a film első perceiben.

Érdemes megemlíteni a Caroline apját játszó Sam Neillt is, elvégre valószínűleg őt szánták húzónévnek a stáblistában. Bár szerepe nem nagy, mégis emlékezetesen volt képes megformálni azt a férfit, aki talán megelőzhette volna a gyilkosságot, ha többet törődik lányával. Nem kereshetünk azonban egyértelmű bűnbakot, és nem is szeretném David Reedre kenni a felelősséget. A film eljátszik az elidegenedéssel Caroline kolléga nőin keresztül is, és egy kicsit a dolgok mögé nézve érzékelhetjük a felügyelethiány problémájának felvetését is, ami nem elhanyagolandó kérdés ebben a történetben.

 

Itt azonban nagyjából végeztünk is a film pozitívumainak bemutatásával. Nem szeretnék szigorú lenni a film író-rendezőjével szemben, de az én nézetem szerint Caroline betegsége – bár nem mondhatom, hogy sekélyesen volna bemutatva –  inkább csak az elborzadást akarja kiváltani a néző érzékenyítése helyett. Ezt erősíti a bizarr jelenetek sora, élükön magának a gyilkosságnak a valós idő alatt lezajló, három teljes percben való bemutatásával.

A film végkifejlete, a zárójelenet is hagyhat bennünk kérdéseket. Nehezen értem meg, milyen döntések alapján gondolták azt, jó lesz így befejezni a filmet. Rachel temetésének képei után Caroline hangját halljuk:

„Ez a halálom története. Azt mondják, aznap haltam meg. De nem én haltam meg, hanem valaki más. Tudom, az én utam merre vezet. Az lettem, akinek lennem kellett. Földig érőre fogom növeszteni a hajam. A földet söpröm majd vele, ahogy megyek, vadul és szabadon. Ma olyan gyönyörű az égbolt. Szépnek érzem magam, amilyen a kék ég.”

Látjuk őt a börtönudvaron állva, de a narrátor csak ezután mondja el nekünk, hogy letöltendő börtönbüntetésre ítélték.

Hiányoltam a filmből a tanulság legalább bújtatott érzékeltetését. Az író-rendező Simone North-nak még lett is volna miből kiindulnia, hiszen a bírósági jegyzőkönyvekben olvasható, ahogyan a bíró összefoglalta az ügyet. Ebben ő Caroline helyzetét elemezte, és arról beszélt, hogy rendkívül alacsony önértékelése, és elharapódzó önutálata miatt vezette az irigység torz észlelésekhez. Nincsenek tökéletes emberek, ahogyan tökéletes életek sem. Rachelé sem volt az. Caroline iránt lehetséges némi szimpátiát is érezni, hiszen végső elkeseredettségében követte el a gyilkosságot a vágyott változás érdekében. Úgy érzem, előre mutatóbb alkotói attitűd lett volna, ha a film nem elijeszteni akarja az embereket a mentális betegségekben szenvedőktől, hanem inkább felhívja a figyelmet az odafigyelés fontosságára.

A film utóéletében akadtak nehézségek. A nemzetközi forgalmazó ugyanis átdolgozta, újra vágta a filmet anélkül, hogy a készítőket erről értesítette volna. A film új verziója sértette a Barberékkel kötött szerződés bizonyos elemeit, és a történeten is torzított. A film alkotóinak követelésére elpusztították ezt a változatot, de a botrányban szerepet kap 2,3 millió dollár is, melyet nem fizettek meg. Az egyik legnagyobb ausztrál forgalmazó, az Icon Movies kizárólag az újravágott filmet lett volna hajlandó kiadni, az eredeti forgatókönyv szerinti változatot elutasították. A film végül más nemzetközi forgalmazóhoz került, mely „I Am You”-ként vetítette, így bizonyos országokban e címen vált ismertté.

A bőrödbe bújva összességében véve méltóképpen állít emléket Rachel Barbernek. Nyomasztó hangulatú, szomorkás darab, de a végkifejlet ismerete ellenére is izgalmas tud maradni. Talán csak a túlzott óvatosságot róhatjuk fel a készítőknek, túlzottan drámába hajló a film, és a biztonsági zónában is marad mindvégig (kivéve azt a bizonyos három percet). Bátrabb megközelítéssel, némi átírás megengedésével kiváló film válhatott volna belőle.

Értékelés:

7/10

Blissenobiarella