Bram Stoker remekművét, az 1897-ben megjelent Draculát számtalan alkalommal vitték vászonra a filmtörténelem során. Már a ’20-as években olyan nagyszabású alkotásokkal mutatták be az erdélyi vérszívó történetét, mint a Murnau féle Nosferatu, majd a Lugosi Béla, Christopher Lee vagy Frank Langella főszereplésével készült művek a műfaj koronázatlan királyává emelték a szörnyet. Stoker műalkotása azonban levélregény, a karakterek által írt irományok által ismerhetjük meg a történetet, és ebből adódóan rendkívül nehéz ezt pontosan filmre adoptálni. Ennek ellenére Francis Ford Coppola, a múlt évszázad egyik legnagyobb hatású rendezője pontosan ezt kísérelte meg 1992-ben, mikor a köpenybe egy bizonyos Gary Oldman-t bújtatott, s melyből mindenidők egyik legnagyobb adaptációja sikeredett.

Jonathan Harker-t (Keanu Reeves) egy ingatlancég Erdélybe küldi, hogy üzletet kössön egy bizonyos Dracula gróffal (Gary Oldman), aki Londonba szeretne költözni, és akitől a legutóbbi ügynökük, Reinfield, őrülten tért vissza. Az ifjú angolt az erdélyi nemes kedélyesen fogadja ódon erdélyi kastélyában ám hamarosan kiderül, hogy a ház urának foglya, aki nem szándékozik őt elengedni, sőt mi több, fogvatartója nem más, mint egy 400 éves vámpír, aki felesége elvesztése után szembeszállt Istennel és azóta is a Földön jár, emberek vérén élve. Dracula hamarosan Londonba utazik, ahol találkozik Harker menyasszonyával, Mina-val (Winona Ryder) és barátnőjével, Lucy-val, akit hamarosan vámpírrá változtat. A lány barátai megkeresik tehát Abraham van Helsing (Anthony Hopkins) professzort,  aki rájön, kivel is állnak szemben. Az idő azonban nem kedvez nekik, hiszen a gróf már Minát vette célba, aki nem más, mint az évszázadokkal ezelőtt elvesztett feleségének reinkarnációja…

Francis Ford Coppola számtalan alkalommal bizonyította, hogy bizony ott van a filmtörténelem legjelentősebb rendezőinek palettájában, és erre kiváló példa a ’92-ben bemutatott Dracula adaptációja. Alkotása igazi sztárparádé, Coppolának sikerült minden szerepre a legtökéletesebb színészt megtalálnia, ami egy Draculáról szóló mű során az egyik legfontosabb szempont. Gary Oldman, az ezerarcú színész játéka ebben a filmben örökké belevésődik az ember emlékezetébe, hiszen sikerült megtalálni a számára legtesthezállóbb szerepet: pont azt az erdélyi grófot kell alakítania, akik számtalan formát képes felvenni, a denevértől kezdve, a farkason át a patkánycsordáig és ködig. Oldman dolga nem volt könnyű, hiszen egyszerre kellett bemutatnia nekünk a megfásult, szerelmét rég elvesztő és ezen a traumán túllépni soha nem tudó öregembert, a hős szerelmest, aki képes átszelni még az idők óceánjait is szíve választottjáért, valamint a földön túli szörnyeteget, aki fájdalmában Isten ellen fordult, és most legkedveltebb gyermekének vérét szívja éjszakánként. Az egész filmet átszövi ez a fájdalom és szenvedély, melyet Dracula Mina iránt érez, melyet a fiatal hölgy, bár kezdetben nem érti, ráadásul már odaígérte magát fiatal udvarlójának, Jonathan-nek, de ösztönösen viszonoz. Az évszázadok óta kastélyában gyászoló gróf ezt pont azért tudja elérni, mert fölülkerekedett emberi határain és méltó ellenfelévé vált Istennek: az egész filmet áthatja a szelleme, mindenhol ott van és mindenkit figyel. Dracula természetfeletti ereje kissé álomszerűvé változtatja az egész művet: a gróf bármelyik pillanatban ott teremhet, néha azt se tudjuk, hol vagyunk, ráadásul a szereplőket is bármikor manipulálni tudja, pont úgy, mint az álmainkban, mikor semmit sem tudunk uralni.

A gróf ellenfelei hasonlóan mély nyomot hagynak az emberben. Dracula legfőbb ellenségét, Van Helsing professzort Anthony Hopkins játssza, aki ismételten bebizonyítja, hogy bizony az egyik legnagyobb színész, aki valaha ezen a földkerekségen élt. Méltó ellenfélé válik a vérszívónak, félelmet nem ismerő, a gróf haláláig nem nyugvó professzort ismerhetünk meg általa, aki híján van bármilyen empátiának, hiszen bármikor képes viccelődni az általa védelmezett személyek sanyarú sorsán. Eme két színészóriás mellett lényegében minden szereplő nagyszerűen hozza a rászabott szerepet, még a kevés játékidőt kapó, Reinfield-et alakító Tom Waits is, aki nagyszerű örököse Dwight Frye-nak, a ’31-es Dracula szereplőjének, hiszen rendkívül hitelesen hozza a gróffal való találkozásba beleőrült ingatlanügynököt, ki élete végéig függeni fog a vérszínó akaratától.

Copolla Dracula adaptációja az egyik legfestőibb, legszenvedélyesebb és legművészibb bemutatása lett az erdélyi gróf tragikus történetének, melynek minden jelentéhez plusz érzelmi faktort képes Wojciech Kilar fülbemászó zenéje hozzátenni. A rendező filmjével eléri azt, amit már Stoker is éreztetni próbált velünk regényében, hogy ő tulajdonképpen Draculának szurkol, a lénynek, akitől elragadták szerelmét, hogy négyszáz év múlva Európa másik felén újra rátalálhasson. Az alkotás annyira próbálja követni az eredeti könyv cselekményét, hogy még annak levélregény jellegét is megkísérli tartani, habár természetesen ez nem tud kitartani a végéig, azonban ez a tény is mutatja, hogy Coppola mekkora tisztelettel nyúlt Stoker művéhez. Összességében az 1992-es Dracula adaptáció nem csak, hogy az egyik legnagyszerűbb film lett, mely a vérszívó történetét a szemünk elé tárja, hanem a mozgókép történelem egyik legnagyobb és legemlékezetesebb alkotása.

Értékelés: 10/10

Kele-man