Egy darabig úgy terveztem, hogy a Shane Abbess (a nem túl jó emlékű Terminus producere) által írt és rendezett ausztrál sci-fi horror, az Infini bemutatását az “Azért néztük meg, hogy nektek ne kelljen” frázissal nyitom majd, melyet kielégítően szellemesnek találtam erre a célra. Történt azonban, hogy időközben újranéztem a filmet, elolvastam néhány laikus kritikát is és arra jutottam, hogy talán nem veszem el mindenki kedvét rögtön az első mondatommal. Félreértés ne essék, másodjára nézve sem lettem libabőrös az Infini rendkívül mélyen szántó mondanivalója által generált katartikus élménytől, de azért az is világossá vált, hogy az összelopkodott, félkésznek tűnő sztori és a legalábbis kérdéseket felvető megvalósítás ellenére, valamiért sokakat mégis megfogott ez az alkotás és ki vagyok én, hogy mindjárt az elején ítéletet mondjak valamiről, amit lehet, csupán én nem vagyok képes értékelni.
A 23. században járunk, mikor is az emberiség egy nem túl biztonságos, de annál hatékonyabb technológia a slipstream (a magyar keresztségben ez a megmagyarázhatatlan “légcsavarsugár” elnevezést kapta, tényleg nem értem) segítségével képes az anyagot adattá alakítani és elsugározni azt a galaxis távoli pontján létesült bányászkolóniákra. Mindössze rövid pillanatokra csökkentve ezáltal az egyébként több száz, vagy akár ezer évig tartó űrutazást. Az ugrás nem veszélytelen, így azokat, akik vállalkoznak rá, igen jól megfizetik, ez egyszersmind kiemelkedési lehetőséget is jelent a létminimum közelében tengődő átlaglakosság soraiból. Whit Carmichael (Daniel MacPherson) a feleségének és születendő gyermekének biztosítandó jobb élet reményében éppen első munkanapjára készül a nyugati parti központban. Legnagyobb pechére, a galaxis peremén létesített Infini nevű bányászkolóniáról visszatérő csapatot valami ismeretlen “kórság” támadta meg, így a fertőzés kijutását megakadályozandó, a központ megsemmisít minden életformát, ami szerencsétlenségére a területén tartózkodik. Carmichael – mivel más kiutat nem talál – a biztos halált jelentő purgálás elől az Infini-re ugrik. Nem sokkal ezután riadóztatják a tapasztalt, keleti parti felderítő-mentő csapatot, hogy hozzák haza Carmichael-t, ha még életben találják. A mentőcsapatnak fogalma sincs, pontosan mivel állnak szemben, ráadásul egy, az Infini közelében található fekete lyuk gravitációjának idő torzító hatása miatt a Földön eltelt néhány perc óráknak, napoknak, heteknek számít a távoli kolónián.
Kezdjük azzal, hogy egy fekete lyuk nem egészen így működik. Ahogy azt Keleman kollégám cikkének remélhetőleg hamarosan megjelenő folytatásából is nyilván tudni fogjuk és ahogy azt az Interstellar-ban is láthattuk, az idődilatáció a fekete lyuktól távol található vonatkoztatási pontban lép fel a fekete lyuk közelében található objektumhoz képest. Tehát, ha a fekete lyuk az Infini közelében található, akkor a Földön kéne gyorsabban telnie az időnek és nem fordítva. Kivéve persze, ha a 23. századra a Föld közelében jelenik meg egy fekete lyuk, de erről egyrészt nem szól a fáma, másrészt pedig viszonylag kicsi rá az esély, <joke>hacsak a CERN Nagy Hadronütköztetőjében valamit nagyon el nem rontanak</joke>. Ez a minden alapot és alapos utánanézést mellőző technikai blabla amúgy az egész filmre jellemző, ahogy a különböző, hasonló témájú filmekből összelopkodott ötletek is szép számmal képviseltetik magukat.
Az Infinire érkező mentőcsapat mintha csak az Event Horizon (Halálhajó) fedélzetére toppanna be: fagyott, véres cafatok borítanak mindent, a kantinban pedig mintha maga Bőrpofa rendezte volna be a ruhatárát. Az állomás mintha csak a Nostromo tervei alapján készült volna, az opus ásvány által megfertőzött gyors-zombik, a film egész hangulata, a szereplők skizofrén érzelmi hullámzását illusztráló vágások pedig a Pandorum-ot idézik fel, míg az emberi testet a saját céljaikra újraépítő idegen organizmus ideája pedig a Thing-et, vagy a Testrablókat juttatja eszünkbe. A csupán a cselekmény előremozdítását szolgáló, teljesen életszerűtlen döntések a karakterek részéről sem éppen a forgatókönyvírás magasiskoláját idézik: az ismeretlen ágens által megfertőzött állomásra teljes védőfelszerelésben érkező mentőcsapat az első adandó alkalommal megszabadul védőruhájától szabad folyást engedve a cselekmény szempontjából nélkülözhetetlen megfertőződésnek. A történet tartalmaz egy, a végkifejlet szempontjából tökéletesen felesleges mellékszálat is: az Infiniről egy teljes rakomány opus ásvány készül a föld felé, mely a földi élet kiirtásával fenyeget. Hőseink természetesen lekapcsolják a transzportot, megmentve ezzel a Földet, majd az egész ügy mintegy feledésbe merül a film további részében.
Megmondom őszintén, az Infini üzenete és az egész sztori belső mozgatórugói számomra majdnem teljes mértékben rejtve maradtak a film első megtekintése után. A szereplők szépen és módszeresen megfertőződnek, majd kinyírják egymást, kivéve Carmichael-t, aki valamiért kevésbé fogékony az idegen organizmus befolyására. Alaposan utána kellett olvasnom a kérdésnek és újranéznem a filmet ahhoz, hogy legalább megközelítő bizonyossággal meg tudjam mondani, mit is kellett volna látnom már első alkalommal is.
Az Infini fagyott felszínét alkotó opus ásvány valójában egy olyan organizmus, mely más élőlények legfőbb tulajdonságait használja fel (valószínűleg genetikai szinten, bár erről azt hiszem nem esik szó), hogy saját magát előre mozdítsa az evolúcióban. Tehát önirányító evolúció a gazdatest legelőnyösebb tulajdonságainak felhasználásával. Mikor az opus ásvány megfertőz valakit, kiválasztja annak egy vagy több tulajdonságát, melyet kifejezésre juttat a többi rovására. Esetünkben az organizmus a dühöt és az erőszakot választja, valóságos gyilkológépekké változtatva hőseinket. Mindeközben az opus egyfajta másolatot is készít fertőzöttekből, ezúttal a saját anyagainak felhasználásával. Carmichael azért képes ellenállni a fertőzésnek, mivel az ő szívét harag és düh helyett a családja iránti szeretet tölti ki. Valószínűleg nem is az idegen organizmusnak szánt hegyi beszéde győzi meg az idegeneket arról, hogy nem feltétlenül a düh és a gyilkolászásra való hajlam a legjobb választás az emberi tulajdonságok közül, hanem az a tény, hogy ő marad utoljára. Így az opus végül taktikát vált, újraéleszti a mentőcsapatot és Carmichaelt, akik így visszatérhetnek a Földre. Az, hogy a visszatérők idegennek vagy embernek számítanak-e, innentől egyrészről nyitott kérdés marad, másrészről pedig semmi nem utal rá, hogy idegenek lennének. Szeretet a düh és harag ellenében? Elég bárgyú mondanivaló, még ha a maga univerzális módján igaznak tekinthető is.
Felemás érzések kavarognak bennem az Infini kapcsán, hiszen egyrészt ausztrál barátaink a nyugati produkciókhoz képest jóformán aprópénzből (800 ezer dollár) dobtak össze egy technikailag meglepően magas színvonalat nyújtó alkotást, ahol még a színészi játék is hellyel-közzel rendben van – különösen a Carmichael-t játszó Daniel MacPherson emlékezetes a tudatát hatalmába keríteni igyekvő harag és düh ellen folyatott küzdelmével -, míg a mérleg másik serpenyőjében viszont az agyatlan technikai rizsa mögé rejtett háttér-információk – melyek számomra lényegében teljesen elvesztek az akciójelenetek közepette -, logikátlan cselekményvezetés, bugyuta végkifejlet és innen-onnan összelopkodott ötletek találhatók. Érdekes volt látni az önjelölt kritikusok két pártra szakadását: egyik csoport szerint az Infini az utóbbi évek legeredetibb, legtöbbet nyújtó alkotása, míg a másik oldal szerint egy értéktelen vacak. Személy szerint én valahol a két véglet között tenném le a voksom, azzal a kitétellel, hogy a technikai megvalósítás színvonala (fényképezés, díszlet, maszkok, CGI) egy sokkal összeszedettebb, jobban megírt történetet követelt volna meg. Megvalósult formájában azonban az Infini egy középszerű, kihagyott helyzet. És habár az “Azért néztük meg, hogy nektek ne kelljen” frázis nem indokolt ezúttal, azért nem áll olyan nagyon messze a valóságtól.
Értékelés: 5/10
Gabblack
Be the first to comment on "Infini (2015) (Mentőakció)"