Sylvia Likens előző cikkemben tárgyalt történetének adaptálására elsőként Jack Ketchum vállalkozott a ’80-as évek végén a Girl Next Door című regényében. Rajta kívül csupán egy próbálkozást értünk meg ezidáig, és nem tudom, mit gondoljak: várhatóak-e még további feldolgozások. (hajlok rá, hogy nem.)

Ketchum kis hazánkban egy kevésbé ismert figura. Jól jelzi ezt az a tény is, hogy regényeiből mindössze egyet fordítottak magyarra: A szomszéd lányt. Pedig a horror zsánerében nehezen kikerülhető név az övé, három Bram Stoker-díjjal a zsebében kapta meg a horror nagymestereinek díját is 2011-ben a The Woman c. művéért. Az egyébként a hétköznapokban Dallas William Mayr névre hallgató férfi 2018 januárjában hunyt el.

 

Jack Ketchum: A szomszéd lány (The Girl Next Door, 1989)

 

Ketchum műve Sylvia Likens történetén alapszik, azonban megannyi változtatást eszközölt a regényben, így kapcsolata a valósággal laza. Megváltoztatta mind a szereplők nevét, mind viszonyaikat, a kort, a helyszínt és az eseményeken is némileg egyszerűsített, és természetesen dramatizálta azokat, így a végkifejlet is jóval hatásosabb, mint ahogyan az a valóságban történt. A szerző a Likens-Baniszewski-ügyről egy könyvben olvasott, és erősen foglalkoztatta a történet. Ez nagyjából egy időben történt azzal, hogy édesanyja elhunyt, ami miatt vissza kellett utaznia gyerekkori zsákutcájuk színhelyére, és már meg is született az elhatározás A szomszéd lány megírásáról.

 

A regényben egy szomszéd fiú, David szemszögéből ismerjük meg a történetet, aki harminc évvel később tekint vissza gyerekkori emlékeire, amiktől azóta is szenved.  (ebben meglehetősen emlékeztet Stephen King: Állj mellém c. novellájára) Ehhez a történethez ennek a technikának a megválasztása több, mint remek – hiszen Davidért tudjuk, hogy nem kell aggódnunk, így önkéntelenül is a megfelelő szereplőkre fókuszál a figyelmünk. A helyszín Indianapolis helyett New Jersey – Ketchum gyerekkorának színhelye -, az időpont valamikor az ’50-es években. Tipikus, idilli, kertvárosi környezetet ismerünk meg, ahol a gyerekek a kiserdőre, a patakhoz járnak játszani, majd sötétedésre hazaszaladnak, ahol anyjuk már meleg vacsorával várja őket.

Ez a kép elsőre tűnik azonban csak a kor reklámplakátjainak harmonikus és tökéletes világának. A szerző kiváló érzékkel mutat rá, hogy mindez csak a kirakat; valójában minden szereplőjében ott van a romlottság. David szüleinek házassága hajszálon függ (ismét Ketchum egy saját életéből kölcsönzött vonás), a szomszéd gyereket veri az apja, a gyerekek kedvenc, titkos játéka pedig inkább szól egymás büntetlen kínzásának élvezetéről, mintsem a valódi játékról. És ott van persze a Chandler-ház. David szomszédjában egy anya, Ruth, egyedül neveli három fiát, köztük David legjobb barátját is. Esténként sok időt tölt náluk: együtt nézik a tévét, és Ruth (az ’50-es évekhez képest) szabadelvű nevelésének köszönhetően gyakran sört is kapnak a fiúk. Ebbe a házba érkeznek meg Ruth unokahúgai, Meg és Susan. A lányok szülei meghaltak egy autóbalesetben, így Ruth felügyeletére bízták őket. A lányok szelídek, kedvesek és nem mellesleg a tizennégy éves Meg gyönyörű. A fiúk szemében hamar elérhetetlen kinccsé válik, Ruth azonban szemlátomást nem kedveli a lányokat. Susan súlyos sérülései miatt, melyekből még nem regenerálódott teljesen, sok időt tölt otthon, ágyban. Így ő sok dologból kimarad, láthatatlan lakójává válik a háznak – Ruth mégsem őt, a látszólag gyengébbet pécézi ki magának, hanem Meget. A nő egyre mélyebben süllyed a képzelt vádak és azok szankcionálásának mocsarában: a kezdeti „csupán” verbális megaláztatások után először Megtől az étkezés jogát vonja meg. Ezután az olvasónak jóformán felocsúdni sem marad ideje, Meget máris a pincében, kikötözve látjuk, kínzások közepette.

Kíváncsi lennék, Ketchum az egyes változtatások mellett miért döntött. Azt sejtem, hogy azzal, hogy a regényben Meg és Susan rokonságban állnak megkínzóikkal, és a ténnyel, hogy elárvultak, az író a kiszolgáltatottság érzésének fokozására apellált. Arra azonban nem találok magyarázatot, hogy egy horror-regényben miért nem fért meg mind a hét Baniszewski (azaz Chandler)-gyerek, köztük a lányokkal is. Talán a történet ezen aspektusait még Ketchum is túl irracionálisnak vélte.

A mesélő, David, sokat pszichologizál visszaemlékezései során, és Ketchum számos vizuális elemet tartalmazó, egyszerű nyelvezetű szövegét számomra ez tette igazán érdekessé és élvezetessé. Egy kissé didaktikusnak hathat a gondolat, hogy az olvasó számára részletekbe menően meg vannak magyarázva helyzetek, és azokban az egyes szereplők érzései – de ez esetben olyan felfoghatatlan események láncolata alkotja a regény cselekményét, amelynek véleményem szerint csak jót tesz ez a fajta magyarázat.

„De abban a pár percben valami elmúlt. Újból kellett volna kezdeni az egészet ahhoz, hogy visszahozzuk. Azt hiszem, mindannyian tudtuk ezt. Az édesen mámorító veszélyérzet elszállt. Abban a pillanatban múlt el, ahogy Meg elkezdett beszélni.

Ez volt a megoldás kulcsa.

Ahogy beszélt, újra a régi Meg volt. Nemcsak egy szép, meztelen áldozat, hanem Meg, ő maga. Egy tudattal rendelkező személyiség, akinek volt hangja, hogy kifejezze gondolatait, talán még saját jogai is voltak.

Hiba volt, hogy levettük a szájáról a kötést.”

Más esetekben fájóan szófukar, David visszaemlékezésein keresztül az író megengedi magának azt a szemtelenséget, hogy egy ponton azt mondja: „Ezt nem fogom elmondani. Megtagadom a mesélést.” Zseniális, de fájó húzás ez olvasóként.

 

A könyv már csak azért is, mert Daviddel mondatja el nekünk a történetet, a gyerekeket helyezi a középpontba, Ruth csak egy fenyegető fekete felhőként van jelen a cselekmény során. Ruth a felnőtt, akinek hatalma van, és aki élhet is a hatalmával, ezért a gyerekek tisztelik és tartanak tőle, de kívülálló marad. A jelenetek nagy többségében csak a helyiség szélén ül vagy áll, cigarettázik, és csípős megjegyzéseket tesz. Sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak a gyerekek önálló (?) döntései is a cselekmény során, illetve a gyerekek morális döntései. Joggal juthat eszünkbe A legyek ura, de ezúttal súlyosabb a helyzet: nem egy csapat magára hagyott gyerekről van szó – Ruth mégiscsak jelen van, ha ő maga ritkán cselekszik is, de levezényli Meg kálváriáját. Ketchum maga írja a könyv végszavában, hogy Ruth (azaz Gertrude Baniszewski) alakja fogta meg igazán: mikor olvasott az ügyről, az ő szociopátiája volt az, ami nem hagyta nyugodni. A történet ugyebár adott annak megannyi felvetülő kérdésével, és Ketchum ezeknek mindegyikét képes érinteni a regényben is, bár a válaszokat ő sem feltétlenül adja meg mindre. (vagy egyre sem?)

A regényben nem igazán jelenik meg az, amiről előző cikkemben is szót ejtettem, vagyis hogy a külvilág felelőssége is megkérdőjelezhető abban, hogy az események ennyire elfajultak. David személyében volna erre lehetőség, de ahogyan a többiek, úgy ő sem beszél a szüleivel arról, mi zajlik Chandleréknél. A fiú moralizál a kérdésben, de végül szüleivel való kamaszos, zavart viszonya arra a döntésre vezeti, hogy inkább hallgat.

Mindenesetre a már említett végkifejlet egyfelől nyújt némi érzelmi feloldozást, ugyanakkor sugallja: Daviden kívül a többi gyerek személyisége is megszenvedte az eseményeket, és megszellőzteti: van okunk félni tőlük, mert talán még súlyosabb bűnökre vetemednek felnőttként, mint édesanyjuk.

Összességében csak ajánlani tudom, ugyanis ez egy rendkívül magas színvonalon megírt könyv, a zsáner meghatározó darabja. Egyetlen kifogásomként azt tudom felhozni, hogy Ketchum nem ragaszkodott Sylvia valóságban megtörtént szenvedéseinek leírásához, hanem a regényben még túl akarta ezt haladni és még a valósnál is kegyetlenebb dolgok szerepelnek – már ha ez lehetséges.  De ez ne tévesszen meg minket, Ketchum kellő érzékenységgel és tisztelettel közelített Sylvia történetéhez – és talán neki köszönhetjük mi is, hogy egyáltalán hallottunk róla.

Értékelés: 9/10

 

Jack Ketchum’s The Girl Next Door (2007)

>>Korábbi kritikánk itt<<

Egészen 2007-ig kellett várnunk arra, hogy a ’89-es regényt filmre vigyék. Bár a filmet Jack Ketchum nevével fémjelzik, ő maga valójában nem vett részt a munkálatokban (nem úgy, mint későbbi The Woman esetében, mely adaptációban jelentős szerepet vállalt). A rendezői székben helyet foglaló Gregory Wilsonnak gyakorlatilag azóta is ez az egyetlen említésre méltó filmje, ami kissé meglepő annak fényében, hogy azt mondhatjuk: ez egy igen jól sikerült feldolgozása a könyvnek.

A cselekmény hajszálpontosan követi a regényben leírtakat (ebben A Rosemary gyermekére emlékeztet, amiben Polanski még a tapéta színén sem változtatott Ira Levin regényéhez képest), ami érthető rendezői koncepció: Ketchum könyve olyannyira vizuális, és olyan életszerűek párbeszédei, hogy nem igényel különösebb átírást a forgatókönyv számára.

Amit érdemes kiemelni, az mindenképpen a színészi játék. Ki merem jelenteni, hogy tökéletes volt a casting. Blythe Auffart ugyan 22. életévét töltötte a forgatás idején, mégis olyan jól alakítja a szelíd, szende és ártatlan szüzet, hogy ha a történet szerinti 14 évesnek nem is nézzük, de mondjuk, 16-nak simán elmenne. A Ruth szerepében feltűnő Blanche Baker elsősorban színházi színész, de tagadhatatlan, hogy a kamera előtt is abszolút professzionális. Csodálatos játékot nyújt a lassan elszáradó, keserű nőként, akin azért még meglátszik egykori vonzereje.

A film mindössze 91 perces játékideje ellenére is a történet lassan bontakozik ki. Megfelelő időt hagy a nézőnek arra, hogy azonosulni tudjon Daviddel és Meggel, később pedig hogy elborzadjon Meg megkínzatásának minden apró részletén.

A The Girl Next Door önmagában véve egy kegyetlen, brutális és nyomasztó darab, különösen, ha az ember annak tudatában látja, hogy igaz történetet dolgoz fel. Mégsem követték el azt a hibát, hogy tiszteletlenségnek hasson e szörnyűségek bemutatása; nem fordul át teljes gore-ba vagy öncélú agresszió-filmbe, hanem mindvégig a szereplők drámájára tud koncentrálni. Az a fajta film, ami megmarkolja a néző szívét, és nem engedi soha többé.

Értékelés: 8/10

Bűnök (An American Crime) (2007)

A sors furcsa fintora, hogy a történet másik adaptációját szintén 2007-re datálják. Valójában ekkor a Sundance Fesztiválon került bemutatásra, és a nagyközönséghez csak a következő évben, 2008-ban jutott el a tévés platformra szánt mű.

Tommy O’Haver filmje egészen máshogy közelít a témához, amit már a film besorolása is jelez: míg A szomszéd lány mindenhol horrorként van elismerve, a Bűnöket drámaként tüntetik fel a filmes adatbázisok. Jól is teszik, ugyanis Sylvia halálának történetét sokkal inkább az előzményekre, a kialakult helyzet hátterére koncentrálva mutatja be, mintsem a valóban megtörtént kínzásokat bemutatva. Természetesen ezek mellett sem megy el a film, de a legtöbb országban csak 16 éven aluliaknak nem ajánlják, így ebből is sejthető, hogy kevésbé jelennek meg benne a gore elemek.

A Bűnök nem Ketchum regényére alapoz, hanem a valóságra. A bírósági jegyzőkönyvek segítségével megírt forgatókönyvben így minden és mindenki a valóság szerint szerepel – éppen ezért is kavart a film nagy port az ügy egykori szereplőinek életében, hiszen a neveket sem írták át. A megjelenés után többüket felismerték, és ezért elvesztették munkájukat, kiközösítetté váltak a történtek után 40 évvel is.

Bevallom, elfogult vagyok ezzel a művel szemben, ugyanis az egyik kedvencemről van szó. A főszerepben Ellen Page, aki generációjának szerintem egyik legtehetségesebb színésznője, ugyan nem nyújt kiemelkedő alakítást, de különös érzékenységgel, szívbemarkolóan játssza el Sylviát. A film fogadtatása során egyértelműen a Gertrude Banszewskit játszó Catherine Keener vitte el a prímet, akit Golden Globe-ra is jelöltek a szerepért. Ha már egy horrorportálon járunk, kiemelném a szereposztásból az azóta az Amerikai Horror Sztoriban brillírozó Evan Peterst, aki itt Ricky Hobbs-t testesíti meg. Öröm őt egy ilyen korai „zsengében” látni.

A Bűnök másféle feloldozását adja a történetnek, mint Ketchum tette. A szomszéd lányban egy túldramatizált, kifacsart végkifejletet kaptunk, de a Bűnök egyszerűen az ítéletek kihirdetésével végződik. És még egy plusz jelenettel, amelyben Sylvia narrációját hallhatjuk, ahogyan Gertrude-ot kísérti. Közben a nőt látjuk, egy nehezen kiismerhető kifejezéssel az arcán, melyből – ha épp úgy akarjuk – kiolvashatjuk akár a bűnbánatot is. Ennek ellenére hangsúlyoznám, hogy ez a film sem bocsát meg nekik, egyszerűen arról van szó, hogy sokrétűbben, reálisabban és érzékenyebben mutatja be Sylvia Likens történetét. Ugyanakkor el kell ismernem, hogy modorosabb hangvételű, ami miatt hiába a tényszerű feldolgozás, de kevésbé érződik őszintének.

Értékelés: 9/10

 

Ritka, hogy egy történetről úgy írhatok, hogy nem kerül a felsorolásba rossz minőségű feldolgozás. A könyv, és a két film bár különböző műfajt képviselnek, de egyaránt magas színvonalon elkészült művek, így én jó szívvel ajánlom őket mindenkinek. Ha a történet valós hátteréről szeretnél olvasni, ajánlom figyelmedbe előző írásomat a témáról.

 

Blissenobiarella