Májusi hónapunk üdvöskéje Peter Kürten, aki Düsseldorfban vált hírhedt sorozatgyilkossá, és annak ellenére rettegtek tőle, hogy korántsem indult zökkenőmentesen a karrierje. Ténykedése elsőként Fritzt Lang-ot (Metropolis) ihlette meg, bár a rendező saját bevallása szerint több személyről mintázta az antagonistáját, hiszen a forgatókönyv elkészültekor még nem ítélték el a férfit. Az M több címet is kapott az idők folyamán, az eredeti M – Mörder unter uns ugyanis a cenzorok áldozatává vált. Magyarul: M – Egy város keresi a gyilkost; németül: M – Eine Stadt sucht einen Mörder; angolul pedig: M – A City Searches for a Murderer.

Egy német városban gyilkos garázdálkodik, aki gyermekeket választ áldozatául. Egy újabb kislány eltűnése azonnal vezető hírré válik a sajtóban, hiszen immár a nyolcadik kiskorúval történik meg ugyanaz. A rendőrség teljesen tehetetlen, ezért az elkövető egyre bátrabb és merészebb, még levelet is ír, először a hatóságoknak, aztán az újságoknak, hogy végre foglalkozzanak vele, és megmutassa: ő irányít, nem tudják megállítani. Nem is az a probléma, hogy ne lenne segítségük a nyomozóknak, inkább az, hogy mindenki a saját 15 perc hírnevére vágyva mindenféle információt igyekszik megosztani velük. Azonban a tanúvallomások kaotikusak, nagyrészt csak rémeket látnak, vagy a haragosukat szeretnék kiiktatni, a szemtanúk egymásnak ellentmondó megfigyelésekről tesznek beszámolót. Egyszerűen esélytelen egy néhánymilliós városban értelmes nyomra bukkanni, ha ennyire félnek, rettegnek és kénytelenek minden bejelentést megfelelő részletességgel kivizsgálni, akkor is, ha egyértelmű a pánikhangulat.

 

Lohmann felügyelő (Otto Wernicke – Dr. Mabuse végrendelete) átlátja ezt a problémát, illetve azt is, hogy másképp kell megközelíteniük a kérdést. A folyamatos rajtaütések és razziák ugyanis nem segítenek, csak folyamatosan zaklatják a polgárokat. Ezért egy idő után az alvilág tagjai is kezdik elveszíteni a türelmüket, kénytelenek összefogni, elhatárolni magukat a brutális gyilkostól, és úgy döntenek, levadásszák az illetőt. A másik oldalon, a rendőrség pedig a koldusoktól próbál meg információt szerezni, hiszen ők mindent látnak, mindent hallanak, és észrevétlenül mozoghatnak a városban (miként Sherlock Holmes esetei kapcsán is Arthur Conan Doyle regényében).

Végül az egyetlen használható nyom, amivel a gyilkos, Hans Beckert (Peter Lorre  /Löwenstein László/ – The Raven, 20,000 Leagues Under the Sea, Afrika kincse, A férfi, aki túl sokat tudott) elárulja magát, az egy szokás, melynek rabja; egy berögződés, melyet képtelen levetkőzni, mert oda sem figyel rá. De addigra már túl késő, elindul a versengés, hogy kik kerítik kézre, a rendőrök, vagy a városlakók, akik véres megtorlásra, lincselésre készülnek. Azonban sohasem tudni, hogy az igazi tettest kapják-e el, hiszen nem az számít, elég a gyanú, elég a jel, mellyel megbélyegezték a potenciális elkövetőt, a bosszú gondolata megfertőzi a tömeget, és nem fogják ereszteni a szerencsétlen célpontot.

Fritz Lang M-je nem egyszerűen Peter Kürten beteg, eltorzult személyiségéről szól, hanem általánosságban igyekszik bemutatni a szituációhoz kapcsolódó kérdéseket, problémákat és dilemmákat. Elsődlegesen a témája a gyilkos elme, és annak végtelen kiszolgáltatottsága, tehát egy igazi emberi tragédia. Ugyan jelen esetben az elkövetőnket Hans Beckertnek hívják, de pontosan azért nem kapta meg a düsseldorfi rém nevét, mert igazából nem fontos, melyik elkövetőről szól a mű. Maga a helyzet lényeges, hogy adott egy férfi, akit belső vágy hajt az gyilkolásra. Képtelen úrrá lenni a szokásán, és ebből a környezetében élők nem észlelnek semmit. Mivel nincs segítsége, hiába próbálja meg magában tartani, kontrollálni a gyilkos ösztönt, időnként kitör belőle a szükség, mint egy sürgető szexuális ösztön, és vadászatra indul, amely során mechanikusan végzi el a műveletet, hogy mindeközben kielégülést élhessen át.

A másik felvetés a lincselés kérdése, hiszen a város lakói, szövetkezve az alvilággal, megpróbálják elfogni, és saját módjukon lerendezni a problémát. Nagyon érdekes felvetés, hogy a tiltott szerencsejátékkal, zugivászattal, betöréssel, lopással és kerítéssel foglalkozó bűnszervezetek képesek kitaszítani maguk közül azt az egyént, aki miatt folyamatosan zaklatják őket a rendőrök. Elsődleges motivációjuk tehát valójában az, hogy őket hagyják békén, így a gyerekgyilkosságok elkövetőjének kézre kerítése, és az ügy rövidre zárása csupán azért érdekük, hogy tovább folytathassák a saját életvitelüket. Emellett felmerülhetne, hogy az ártatlan, kiszolgáltatott gyermekekre vadászó férfi a legalávalóbb bűnözőnek volna tekinthető, de a csőcselék vádló tekintete, szavai és megbélyegző tenyere nem nyújt katarzist, mert nem tűnik őszintének, csupán terelésnek.

Hiszen a hisztéria mindig arról szól, hogy a tetten ért tolvajok, örömlányok és stricik folyton arra hivatkoznak: a rendőrségnek az igazán komoly bűnesetekkel, a gyilkosságokkal kellene foglalkoznia, nem pedig az ártalmatlan kisembereket elkapnia. Nem is beszélve arról, hogy jogosan veti fel Fritz Lang a kérdést: joga van-e ítélkezni a népnek, és nem egy független bírónak kell-e eldöntenie, hogy valaki bűnös-e, és mit érdemel a törvény szerint. A túlfűtött, lincshangulatban őrjöngő tömeget ugyanis nem érdeklik a valós tények, elég a szóbeszéd, a fantazmagória, illetve a heves érzelmek, hogy kivégezzenek bárkit, akiről úgy hallották, valószínűleg elkövethette a gyilkosságokat. Erre számtalan példát találunk a mű folyamán, és csöppet sem egyértelmű a megbélyegzés létjogosultsága sem – a feltételezett elkövetőt krétával jelölik meg a hátán -, igazából közvetett bizonyítékokra, egy megkérdőjelezhető tanúvallomásra – egy vak férfi állítja, hogy felismerte a füttyöt – hagyatkozik a csoport, mely ítéletet ül a férfi felett. Gyakorlatilag a kezdeti félrehallott szavaktól – tolvajt hisznek gyilkosnak -, a gyanú árnyékán keresztül – egy idős férfi beszélget egy kislánnyal -, egészen odáig fejlődünk, hogy “M”-et helyeznek el a potenciális elkövető kabátján, hogy később így azonosítsák, pedig azt a ruhadarabot bármikor átadhatná másnak is, illetve nem egyedül ő fütyülhette azt a dallamot, mely alapján azonosították.

A harmadik téma, amellyel az M foglalkozik, részben áldozatává vált a későbbi vágómunkának. Az eredeti mű ugyanis 117 perces volt, a premieren ezt teljes terjedelmében láthatta a nézőközönség, azonban a nemzetközi verziók erősen kurtítottan kerültek a vászonra. A felújítási munkálatoknak köszönhetően közel egy óra ötven percet sikerült restaurálni, jelenleg ez a leghosszabb elérhető kiadvány, sajnos a maradék teljesen elveszett az idők folyamán. Ebben található – Fritz Lang-interjúkból, valamint a forgatókönyvből ismert – egy jelenet, amelyben Lohmann felügyelő (igen, Dr. Mabuse végrendeletében ugyanez a karakter szerepel) telefonon beszélget egy önjelölt gyanúsítottal. Mivel magas a jutalom, melyet kitűztek, és sokan vágynak a hírnévre – ahogyan ezt fentebb kifejtettem –, így nagyon sok szemtanú bukkan fel, de legtöbbjükről kiderül, hogy csupán feltűnési viszketegsége van, csak a nyomravezetői díjat szeretné megkapni, vagy egyszerűen túlságosan is segédkezni szeretne a hatóságoknak. Tehát hiába tűnik úgy, hogy a városlakók együttműködnek, rengeteg információt szolgáltathatnak, a médiumok előremozdítják a nyomozást, valójában a legtöbben csak gátolják a rendőrség munkáját. Szűrő nélkül ugyanis teljes képtelenség ezeket komolyan venni, mert minden bejelentést le kell ellenőrizni, ami rengeteg embert igényelne. Emellett persze ezek a kétes adatok hátráltatják a nyomozást, nem beszélve azokról, akik magukra szeretnék vállalni a gyilkosságokat.
Nem véletlen tehát, hogy bizonyos információkat, kulcsfontosságú mozzanatokat nem közölnek még a sajtóval sem, mert így a felesleges köröktől kímélhetik meg magukat a hatóságok.

Ez utóbbi visszavezet a második problémakörhöz, hiszen az önbíráskodással – nem beszélve a csoportosan elkövetett megtorlásról – nem csak az a baj, hogy az erőszak erőszakot szül, és egy bosszú nem különb az eredeti cselekménynél, hanem az is, hogy senkit sem érdekel az igazság. Az a felvetés, hogy az anyák üljenek ítéletet a férfi felett, teljességgel oktalan, erre nagyon szépen rámutat Fritz Lang műve. Mert őket nem az érdekli, hogy a gyilkos valóban elkövette-e a szörnyűségeket, még a beteg elmére sem kíváncsiak, egyszerűen vért akarnak látni, mert számukra az hozna megnyugvást – gondolnák ők, ha a vörös köd nem borítaná el az agyukat. A bíráskodásnak pont ezért kell függetlennek és pártatlannak lennie, mert sosem népszerűségi versenyről van szó, vagy arról, hogy milyen valakinek a külseje, nemi identitása, de még az ösztöneiről, vallásosságáról és a foglalkozásától – ide értve azt, ha bűnöző, van előélete – is el kell tudni vonatkoztatni, egyedül az a lényeges kérdés, hogy elkövette-e, amivel vádolták, illetve arra létezik-e bizonyíték.

Az M tehát egy szituációról szól, és azt azzal kapcsolatban felmerülő problémákról, a témák kezeléséről, nem pedig Peter Kürtenről, de ennek ellenére mégis részben róla mintázták Hans Beckert karakterét. Hiszen a beteg elme, a torzult személyiség egyrészt pszichiátriai kezelésre szorul, másrészt egy átlagember nem hivatott eldönteni, miként kell az ő ügyét kezelni, akár lopott, akár gyilkosságot követett el.

Fritz Lang több művét átitatja a társadalomkritika, ezért a cenzorokkal is alaposan meggyűlt a baja, de erről egy másik alkotása kapcsán fogunk értekezni. A filmek forgatókönyvének megírásában felesége, Thea von Harbou volt segítségére. Ez a feldolgozása igazán izgalmas és mély kérdésköröket boncolgat, annak ellenére, hogy a düsseldorfi rém történetét éppen csak érinti. Emellett filmtörténetileg is fontos mérföldkő, hiszen a rendező első hangos alkotása, ami tetten is érhető, mert még nem fektet nagy hangsúlyt a háttérzajokra.

Az M cím végül a jelzésre utal, melyet Hans Beckert kabátján helyeznek el, hogy megismerhessék. Bár ez vizuális, mégis az, amivel lebuktatják a férfit a Peer Gynt dallam, melyet a gyilkos folyamatosan fütyül, mikor áldozatát becserkészi.

Értékelés: 9,5/10

Smaragd Sárkány

A Bluray megvásárolható: