Vannak filmek, amik meglepően mélyen és érzékenyen dolgozzák fel Jeffrey Dahmer élettörténetét (bár itt a CineGore-nál a cikk megjelenésééig egyről sem írtunk, de tudjuk, hogy van!); és vannak, amik olyan borzalmas és méltatlan módon, amit talán még egy kannibál sorozatgyilkos sem érdemel meg, mint a múlt heti Titkos élet. A 2002-es Dahmer című film (magyarul Kannibál néven fut; nem összekeverendő az Armin Meiwes életét feldolgozó, egész jó, 2006-os Kannibállal) valahol a skála közepén foglal helyet.

Jeffrey Dahmer nappal egy (Marilyn Manson által is megénekelt) csokoládégyárban dolgozik, éjszakánként a már bejáratott pasizós szövegével csal fel a lakására fiatal, szemrevaló férfiakat. A Titkos élettel ellentétben ez a film Dahmer és az áldozatai közötti kapcsolatra fókuszál, és viszonylag kevés teret hagy a hentelésnek. Bár itt is akadnak kellemesen gyomorforgató jelenetek, például amikor egy kézifúróval esik neki az egyik áldozat koponyájának. A feszültség fő okozója mégis az a körülményesség, ahogy becserkészi őket; és hogy nem tudjuk, hogy ez Dahmer részéről egy végtelenül kiszámított modus operandi, vagy célt tévesztett, de valódi szeretetetéhség. Talán ő maga sem tudja.

A történet a játékidő egyharmadáig nagyjából lineárisan követi Jeffrey Dahmer gyilkosságait, majd megjelenik Rodney, akit nem öl meg azonnal, hanem valami párkapcsolatszerűséget próbál kezdeményezni vele; megjegyzendő, hogy ez egy pillanatra sem lesz túl érzelmes. Néha flashbackeket kapunk Dahmer fiatalkoráról és az első gyilkosságáról, de egyáltalán nem lesz zavaró, hogy ugrálunk az időben. Az viszont egy idő után unalmassá teszi a filmet, hogy a történéseknek nincs egy fókusza (maximum Rodney és Dahmer kapcsolata); nincs egy irány, ami felé halad a történet. Nem tudjuk, mi a film célja, mit akar mondani nekünk, hiszen az egyetlen konklúzió, hogy a sorozatgyilkosok szomorúak és magányosak. A Titkos életnek sok hibát fel lehet róni, mégis volt egyfajta lendülete, ami az egyre bátrabb gyilkosságokkal a lebukás felé sodorta a főszereplőt; a Dahmer ezzel szemben inkább egy slice-of-life film, ami a kapcsolatokra koncentrál, de nincs különösebb sodrása. Ezt a ritmushibát ki lehetett volna küszöbölni, ha a rendező David Jacobson nem a film írója is egyszemélyben, mert egy hozzáértő forgatókönyvíró ilyen hozott anyagból és ilyen színészi játékkal sokkal többet ki tudott volna hozni a dologból. Tanulság: nem mindig az a legjobb, amit magad csinálsz.

 

Különösen fájdalmas pont, hogy a kannibalizmust szinte teljesen kihagyták a filmből — pedig mi másért ülne le az ember egy kannibál sorozatgyilkosról szóló film elé, mint hogy megnézze, ahogy megeszik valakit? Egyetlen jelenet van, ahol valami húsfélével kínálja az egyik áldozatát, mielőtt elkábítja, de csak sejtetve van, hogy mit is látunk. Nem értem, talán a készítők úgy gondolták, hogy ez már túl sok lenne a közönségnek, és nem venné be a gyomruk, ha amellett, hogy meleg és sorozatgyilkos, még embert is enne? (Pedig egy bő évtizeddel később elég nyilvánvalóvá vált, hogy az áthallásosan homoerotikus kannibáltörténetek igencsak piacképesek tudnak lenni.)

A főszereplőt Jeremy Renner (Avengers) alakítja; itt még a pályája elején járt, látszik is a játékán a tapasztalatlanság, de igazán nagy kifogás nem lehet rá. Úgy tűnik, azoknál a jeleneteknél, ahol a vérengzés lett volna a központban, nem tud magával mit kezdeni; de ahol a kapcsolatainak ambivalenciáját kell átadni, akkor mindenkit lejátszik a képernyőről. A B-filmes körítés ellenére meg merem kockáztatni, hogy az eddigi leghatásosabb Dahmer-karaktert látjuk (a jövő héten sorra kerülő My friend Dahmer volt még versenyben; majd a következő cikkben kifejtjük, hogy miért szorult a második helyre).

 

Összességében ez egy igen erős B-film, és bátran ajánlom megnézésre — még annak ellenére is, hogy ez a téma klasszisokkal jobb kivitelezést érdemelne.

 

Értékelés: 6,5/10;

Annie