A ’70-es évek elejére a lelassított a Hammer filmstúdió szörnyfilm gépezete. A nagyobb szériáik már az utolsó epizódoknál jártak, és már szinte minden klasszikus szörnyet újraértelmeztek és bemutattak. Nem csoda hát, hogy a Múmia széria is ezekben az években kapta meg utolsó epizódját, Seth Holt és Michael Carreras rendezésében, mely végül történetében és hangulatában is üdítően különbözik a sorozat korábbi részeitől.

Az ifjú, bájos Margaret-nek (Valerie Leon) születésnapja közeledtével rémálmai vannak, melyben egy egyiptomi királynő, Tera temetése jelenik meg előtte.  Margaret édesapja, Fuchs professzor (Andrew Keir) szörnyű titkot őriz, melyet még tulajdon lányának sem mer elmondani: mikor ő és csapata felfedezte a királynő sírját, benne a holttest ugyanabban az állapotban volt, mint halála pillanatkor, ráadásul abban a percben hunyt el a régész felesége is, miközben életet adott a lányának. A szörnyű pillanat évfordulójához közeledve az expedíció résztvevői sorra halnak meg, ráadásul Margaret is ráébred, hogy a testében a halott királynő lelke szunnyad, aki bármit megtesz, hogy visszatérjen eredeti testébe, melyben a professzor régi barátja, Corbeck is kész a segítségére, hogy vele együtt uralma alá hajthassa az egész világot…

A Hammer filmstúdió Múmia szériája erősen eltér a kor egyéb szörnyfilmsorozataitól, hiszen a részek szinte semmilyen módon nem kapcsolódnak össze, kivéve a történetükben, melyben egy rég halott egyiptomi múmia bosszút áll az őt felfedező expedíció tagjain, mert azok megzavarták több ezer éves álmát. 3 ilyen epizód után teljesen üdítően hat ez a sztorijában teljesen más, mégis hasonlóan érdekfeszítő alkotás, melyhez az inspirációt a Drakulát is jegyző Bram Stoker regénye, a The Jewel of Seven Stars adta. A főszereplő Margaret, azon kívül, hogy rendkívül bájos, tudatában sincs annak, hogy valójában egy szörnyeteg, aki csupán egy gondolattal embereket tud ölni, és kontorllálni sem tudja az erejét, ami rendkívül veszélyessé teszi őt. Ezzel végre visszatért a Múmia filmekbe a főgonosz mágikus ereje, hiszen nem kell odamennie személyesen megfojtania áldozatát, elég csak arra gondolnia, hogy meghaljon, mellyel a gyilkosságsorozat rendkívül ijesztővé és misztikussá válik. Margaret ezen kívül igencsak könnyen befolyásolható, az ilyen filmekből kihagyhatatlan manipulátor, Corbeck pedig rendkívül ügyesen használja ki, így a film vége felé az ártatlan lány egy kegyetlen gyilkológéppé válik, aki a saját szeretteit is képes bántani, csak hogy elérje a célját.  Kettejükön kívül a többi szereplő eléggé elhalványul, talán még a lány szerelmét, Tod-ot emelném ki, aki kétségbeesetten küzd a lányért az egész film alatt.

Mindezek ellenére, a film sajnos nem sok emlékezetes momentumot tartalmaz, habár elrepül vele az idő, másnap már nem sokra emlékszik belőle az ember. Az egyiptomi hangulat, mely annyira jellemző a Múmia filmekre, szinte teljesen kiveszik ebből az alkotásból, helyette azonban egy sokkal misztikusabb légkört kapunk. A legtöbb szereplőnek csupán az a szerepe, hogy meghaljon, ráadásul sajnos eltávozásukat sem tudjuk teljes egészében megcsodálni, a kamera össze-vissza mozog ezeknél az ominózus jeleneteknél.

Összességében a Blood from the Mummy’s Tomb egy merőben más alkotásra sikeredett, mint korábbi társai, és bár olyan igazán emlékezetes momentumot nem tartalmaz, hangulata és a női szereplő jellemfejlődése miatt érdemes egyszer megtekinteni. Ezzel a résszel pedig véget is ért a Hammer filmstúdió Múmia sorozata, az egyiptomi élőhalottak pedig sokáig csak B-szörnyfilmek mellékszereplőiként jelentek meg a vásznon. Egészen 1999-ig és Stephen Sommer-ig kellett várni, hogy a titkozatos ókori rémségek ismét főszereplővé avanzsáljanak egy filmben, mellyel megkezdődött a Múmia filmek egy új korszaka.

Értékelés: 7/10

Kele-man