Közhely, hogy az interneten minden megtalálható: ételt éppoly könnyen rendelhetünk a világhálón, mint bérgyilkost. 2002 óta pedig azt is tudjuk, hogy emberhúst is lehet találni, mégpedig eredeti csomagolásban. Ekkor tartóztatták le ugyanis Armin Meiwes-t, a Rohtenburgi kannibált, aki egy online kannibálfétis-fórumban keresett, és talált önként jelentkező áldozatot, akit megölt és elfogyasztott.

VIGYÁZAT! A cikk valódi gyilkosságot megörökítő fotókat is tartalmaz, csak erős idegzetű olvasóink görgessenek tovább. Tudjuk, hogy sokszor használjuk ezt a frázist, de ez most tényleg durvább lesz, mint valaha.

Armin Meiwes élettörténete felveti a kérdést, ami a sorozatgyilkosokról szóló írásoknál rendszeresen visszatér: a gyilkosok gyilkosnak születnek, vagy azzá teszik őket? Bár a szigorú definíció szerint nem egy sorozatgyilkosról beszélünk, hiszen csak egy embert ölt meg; a háttere, a viselkedése, a motivációi és reakciói alapján biztosan mondhatjuk, hogy ha lett volna lehetősége, másokat is megölt volna (az ügyészség többek között ezzel is érvelt, amikor életfogytiglani börtönbüntetést kért rá).

Sorozatgyilkosoknál visszatérő motívum, már-már klisé az anyával való beteges, függő viszony. (A már megjelent, Chikatilo-ról szóló cikkünkben is volt szó erről, és a még eltervezett számtalan cikk nagy részében is vissza fog térni.) Armin Meiwes nyolc éves volt, amikor az édesapja elhagyta a családot, majd nem sokkal ezután két bátyja is elköltözött, egyedül hagyva őt az édesanyjával a villának is beillő vidéki házban. Waltraud Meiwes domináns személyiség volt, aki a fiát érzelmi függőségben tartotta, nyilvánosan megszégyenítette, sehova nem engedte el egyedül, így a fiúnak limitáltak voltak a szociális kapcsolatai. Egyetlen “barátja” és félig-meddig apaképe Franky nevű képzeletbeli barátja volt; később az online fórumban is az ő nevét használta nicknévként. Franky, az anyjával ellentétben, meghallgatta őt; Armin Meiwes így érzelmi viszont alakított ki a kitalált figurával, és rá kezdte kivetíteni kannibalisztikus vágyait.

Nehezen lehet visszafejteni, hogy mi okozta ezeket a hajlamokat, vagy mikor mutatkozott meg először. Meiwes apja egyik nyilatkozatában említi, hogy már négy éves korában megszállottan rajongott a Jancsi és Juliska meséért, amiben a gonosz boszorkány felhízlalja és meg akarja enni a címszereplőket. Kérdés, hogy a legelterjedtebb gyerekmeséért való lelkesedés tényleg kannibál hajlamokat jelez-e, illetve kialakul-e, és felfedezhető-e egyáltalán ilyen fiatalon egy paraszexuális hajlam — vagy a férfi csak egy kis reflektrofényt akart kiharcolni magának. Azt viszont maga Armin Meiwes állítja, hogy tizenkét éves kora körül a Robinson Crusoe olvasmányélménye milyen mélyen hatott rá, különösen az a részlet, amikor Pénteket meg akarják enni a kannibálok. Ekkor kezdett arról fantáziálni, hogy megeszi az osztálytársait; elmondása szerint azért, mert úgy vélte, hogy így a részévé válnak, és örökre vele maradnak, nem utasíthatják őt vissza, ahogy egész addigi életében tették.

1981 januárjában, tizenkilenc évesen önkéntesnek jelentkezett a Nyugatnémet Hadseregbe, ekkor négy évre írt alá. Ezzel részben kiélhette azt a vágyát, hogy másokat irányítson (hamar elindult felfelé a ranglétrán, és visszaemlékezések szerint kifejezetten jó vezetőnek bizonyult), időlegesen el tudta nyomni a kannibál hajlamait, és az anyja hatása alól is megszabadult. Legalábbis egészen addig, amíg át nem helyezték Bréma tartományba, ahol az anyja is élt. Az az átmeneti javulás, amit a katonaságban elért, összeomlott: azt a határozottságot, amit nap közben fel tudott mutatni, azonnal levetkőzte, ahogy esténként visszaért a családi otthonba. A katonatársai vallomásaikban gyakran említik, hogy az informális eseményekre, ahova ők a feleségeiket vitték el, Meiwes-t az anyja kísérte, és ilyenkor számukra is látszott, hogy a nő minden tekintetben irányítja a fiát, aki teljesen döntésképtelenné vált a jelenlétében.

Ekkoriban, talán éppen az anyja előli menekülésként alkoholista lett, ami miatt elbocsátották a katonaságtól. Miután leszerelt, informatikusként helyezkedett el, és az anyjával élt egészen az asszony 1999-es haláláig. Ekkor végleg kiszabadult a hatása alól, és kinyílt neki a világ — pontosabban a világháló. Mint azóta oly sokan, ő is az interneten próbálta bepótolni azt a szocializációt, ami a valódi életéből kimaradt; itt pedig hamar megtalálta azokat a csatornákat, ahol kiélhette, amit addig nem tudott: a kannibálfórumokat.

A Cannibal Café egy nyilvános fórum volt, amit bár az eset után megszüntettek, az arcive.org segítségévével a mai napig elérhető a tartalma. Még Meiwes bejegyzései is visszakereshetők rajta, ő volt a Franky nevű fórumozó. Elő ránézésre rettenetesnek tűnhet, hogy ennyi regisztrált – és ki tudja, mennyi read only – tagja volt a fórumnak, de nem szabad elfelejtenünk, hogy a tagok többsége ezt csak ártatlan fétisként élte meg. A legtöbben megelégedtek a szerepjátékkal, és nem is akarták átültetni vágyaikat a valóságba.

A jelenséget vorarefíliának hívják, és nagyjából azt takarja, hogy valaki az emberevéstől érez szexuális izgalmat. Ezen belül is két nagy csoport van, a tiszta és a “gore”: a tiszta vorarefilek átvitt értelemben, gyakran metafizikailag értik a másik elfogyasztását, és sok esetben arról fantáziálnak, hogy egyben nyelik le a partnerüket, míg a “gore” vorarefilek a naturalista, véres, anatómiailag pontos ábrázolástól jönnek izgalomba. Fontos azonban megjegyezni, hogy önmagában ez a fétis sem veszélyesebb, mint a szado-mazochizmus vagy a lábfétis, és egyetlen egy kivétellel nem tudunk olyan esetről, ahol egy vorarefil fantáziálása valós tettbe fordult volna.

Így már értelmet nyer Meiwes vallomásának leghátborzongatóbb része, miszerint Németországban az elfogása pillanatában nyolcszáz kannibál élt és tevékenykedett. Ha feltételezzük, hogy azt hitte, a tagok többsége, hozzá hasonlóan, tényleg emberhúst fogyaszt (és hogy valamennyit túloz), akkor körülbelül kijön a német fórumozók létszáma.

A gyilkosságokról szóló írásoknál nem szokás részletesen feltárni az áldozat hátterét — Bernd Jürgen Armando Brandes azonban nem egy átlagos gyilkosság szokványos áldozata. Ahhoz, hogy megértsük, hogyan volt képes önként jelentkezni Meiwes hírhedt fórumbejegyzésére, meg kell néznünk, hogy ki volt ő valójában.

Bernd Brandes életútja sok ponton hasonlít Meiwes-ére. Ő az édesanyját vesztette el ötévesen, amikor az asszony öngyilkos lett; az édesapja pedig nem volt hajlandó beszélni a történtekről. Kapcsolatuk még tovább romlott, amikor Brandes bevallotta, hogy meleg.

Akárcsak Meiwes, ő is kettős életet élt: a felszínen sikeres üzletember látszatát keltette, szoftvermérnök volt a Siemes-nél; a mélyben egy mazochista szexfüggő volt, aki egyre nehezebben talált kielégülést a szexualitás konvencionális formáiban. Visszaemlékezésekben korábbi alkalmi kapcsolatai elmondták, hogy gyakran kérte őket, hogy vágják vagy harapják le a péniszét. Egy férfinek például tízezer akkori márkát ajánlott azért, hogy megcsonkítsa az áhított módon, ám senki nem volt hajlandó túllépni a puszta szerepjátékon, ami még frusztráltabbá tette.

Így talált rá a kannibál fórumokra, azon belül is egy olyan férfi hirdetésére, aki földrajzilag viszonylag közel volt hozzá. Azonnal e-mailezni kezdett Armin Meiwessel, majd egy hónapnyi online kapcsolat után végre személyesen is találkoztak.

2001. március 9-én Brandes és Meiwes a rotenburgi vasútállomáson találkoztak. Az önkéntes áldozat alaposan felkészült, otthon azt hazudta, hogy munkaügyben kell elutaznia, és minden részletet kitörölt a gépéről a terveivel és a beszélgetésekkel kapcsolatban. A kannibál kocsival vitte tovább Wüstefeld-i otthonába, ahol aztán leültek kávézni, és elkezdték megtárgyalni a rituális étkezés részleteit. Brandes olyannyira készségesnek bizonyult, hogy a konyhából visszatérő Meiwest meztelenül várta, és azt mondta neki, hogy „szeretné, ha megcsodálná a vacsoráját”. A vendég ezután közölte, hogy ne szeretne a tudatánál lenni, amikor „levágják őt”, ezért fél doboz köptetőt megivott, és megkérte Meiwest, hogy miután elaludt, kasztrálja őt. De a beszélgetés közben, fél órával később meggondolta magát. Ekkor a kannibál készségesen felajánlotta, hogy visszaviszi őt a Castle-i állomásra, és kocsiba ültette Brandest. Ám út közben a férfi ráébredt, hogy otthon elég sokat kellene magyarázkodnia a párjának, így végül visszatértek a kannibál otthonába. Innentől már videóra is rögzítették a beszélgetésüket, illetve jó néhány fontos mozzanatot is. Elmagyarázta Meiwes-nak, hogy Berlinben olyasmivel kellene szembenéznie, amivel nem szeretne, és megkérte a férfit, hogy altassa el teljesen, amikor nekikezd a mészárlásnak. Altatót és több köptetőt vásároltak, amelynek együttes hatása kiüthette az áldozatot annyira, hogy ne legyen magánál a darabolás idején. Ekkor visszatértek, és a kannibál nekiállt az első műveletnek. Az első konyhakés nem bizonyult elég élesnek, így kénytelenek voltak egy másikat használni az pénisz eltávolításához.

Arra azonban egyikőjük sem számított, hogy az amputált hímtag sem nyersen, sem sütve nem lesz túlságosan ízletese. Mivel már belekezdtek a vacsorába, illetve Brandes hőmérséklete rohamosan csökkent a vérveszteségtől, így végül az áldozat külön kérésére, egy forró kád vízbe ültette őt Meiwes, hogy gyorsabban meghalhasson, azonban két órával később még mindig életben volt. Ez idő alatt a kannibál a szomszéd szobában üldögélt egy Star Trek regényt olvasgatva, türelmesen várva az alkalomra, hogy nekikezdhessen a vágásnak. Brandes kikiabált Meiwes-nak, de kádból kilépve össze is esett, mire a kannibál a saját ágyába fektette, ahol a férfi megkérte rá, hogy ha még reggel életben találja, együtt egyék meg a nemi szervét, semmiképpen se hívjon mentőt.

Március 5-én hajnali ötkor, 17 órával azután, hogy először tette be a lábát Meiwes otthonába, az áldozat – a kannibál állítása szerint legalábbis – már halott volt. A férfi elmondta, hogy ezután bal oldalon kétszer nyakon szúrta Brandest, és nekikezdett a feldarabolásnak. Azonban Dr. Manfred Reise patológus, aki a rögzített képanyagot többször is megtekintette, észrevette, hogy a férfi feje még mozgott, amikor az állítólagos döfések a testét érték. Ez teljesen ellentétes volt Meiwes vallomásával és beszámolójával, így a férfi valószínűleg ezzel fejezte be a később „asszisztált öngyilkosságnak” nevezett rituálét. A kannibál már 12 éves kora óta izgalommal teli figyelte meg, hogy miként dolgozzák fel a hentesek a húsokat, ezért játszi könnyedséggel feldarabolta áldozatát. A koponyát a kertben ásta el, a csontokat jóval később zúzta porrá, hogy megszabaduljon azoktól is. Mivel az emberi szöveteket továbbra is eléggé rágósnak találta, így ledarálta és fasírtot, húspogácsát készített a tetemből. A vallomása szerint igencsak megadta a módját ezeknek a lakomáknak, hiszen gyertyafény mellett, a legjobb étkészletét használva, afrikai vörösborral fogyasztotta el azokat.

A darabolás műveletét is videóra vette, többször visszanézte és maszturbált is rá, ami ismét alátámasztja a tett pszichoszexuális indíttatását és jelentőségét. Az első étkezésre 2001. március 12-én kerülhetett sor, amikor is a hátszínt borsszósszal, kelbimbóval és burgonyával tálalta fel magának. Egy interjúban elmondta, hogy az íze olyan volt, mint a disznóé, csak erősebb, bár nem hiszi, hogy “a legtöbb ember észrevenné a különbséget. A következő évig összesen 23 kg-ot fogyasztott a félretett ínyencségekből, különbözőképpen elkészítve azokat.

A készletei azonban hamarosan elfogytak, így Meiwes új áldozat után nézett ugyan azon a kannibálfórumon. Egy fórumozónak gyanús lett, ahogy Meiwes még a Cannibal Café hangulatához képest is vérfagyasztó módon beszél arról, mit tett Brandessel, és értesítette a hatóságokat. Eközben Brandes élettársa is feljelentést tett, hiszen a férfi nem tért vissza az “üzleti útjáról”. Amikor a rendőrök átkutatták Meiwes lakását, ő azt állította, hogy a fagyasztóban talált hús vaddisznótól származik. Hamarosan beismerte, hogy megölte Brandest, de ragaszkodott hozzá, hogy mindezt a férfi határozott kérésére tette.

Fontos tudni, hogy a német jog külön kezeli az emberölést és a gyilkosságot: míg az emberölés egy másik személy életének kioltása, a gyilkosság az emberölés egy olyan különleges esete, ahol a motiváció szexuális, anyagi, vagy bármilyen más jellegű vágy kielégítése. (A magyar jogban is van hasonló intézmény, ott “minősített emberölésnek” számít a cselekmény bizonyos előre meghatározott körülmények esetén.) Ráadásul a legtöbb jogrendnek nincs külön kitétele kannibalizmus esetére, így maga az emberevés Németországban sem büntetendő. (Egyébként Magyarországon sincs a minősített kitételek között a sértett elfogyasztása.)  A vádban ezért alternatív módon akarták megfogalmazni a tettet: “kegyelet megsértése”, “nem higiénikus hústárolás” és “nem engedélyezett vágás” jogcímen, ezek a próbálkozások nem jártak sikerrel. Armin Meiwes-t végül emberölésért ítélték el 2004 január 30-án nyolc évre, ami ellen az ügyészség és ő is fellebbeztek — Meiwes azzal védekezett, hogy nem megölte Brandest, hanem segített az öngyilkosságában, tökéletesen biztos volt benne, hogy a tettével nem követett el bűncselekményt.

2006 májusában tárgyalták újra a hírhedt német kannibál ügyét, ahol végül életfogytiglanra módosították az ítéletet (ami Németországban azt jelenti, hogy legkorábban tizenöt év után, vagyis 2021-ben kérvényezheti szabadlábra helyezését). Ennek egyik fő oka egyértelműen az, hogy az igazságügyi pszichológus szakvéleménye szerint Armin Meiwes szexuális vágyai kielégítése miatt követte el a gyilkosságot, és ha tehetné, újra gyilkolna. Ugyanis az elítélt többször is megosztotta vele azt a gondolatát, hogy azóta is szívesen fantáziál az emberi hús evéséről. A kannibalizmus továbbra sem szerepel a hivatalos bűnlajstromában.

Kissé bizarr színezetet ad az amúgy sem egyszerű férfi pszicholanalízisének, hogy a hírek szerint Armin a módosított rendelkezés után eldöntötte: vegetáriánus lesz és önéletrajzi könyvet fog írni.

Filmek, cikkek, és egyéb művek, amiket Armin Meiwes inspirált:

Rohtenburg (Grimm Love 2006)

Cannibal (2006)

Rammstein: Mein Teil

DOCS: Interview with a Cannibal

Interview mit einem Kannibalen

A négy legbrutálisabb modern kori kannibál

Murderpedia: Armin Meiwes