Mint azt mindnyájan jól tudjuk, a tűz általi halál – mint halálbüntetés – hosszú és véres múltra tekint vissza. Bár talán legtöbben a kereszténység eretnek- és boszorkány-üldözéseihez kötik, a tűz általi megégettetés jóval a kereszténység megjelenése előtt része volt a különböző kultúrák bűnözők, árulók, nem kívánatos személyek elpusztítására kiagyalt eszköztárának. A tűz általi halál igencsak változatos módokon manifesztálódhatott: ide tartozik a “klasszikus” máglyán – vagy hasonló alkalmatosságon – való elégetéstől kezdve a forró, olvadt folyadék testnyílásba (fülbe, szembe) öntésén keresztül egészen a sorozatunk korábbi részeiben már említett kivégzési módozatokig (bronz bika, élve megfőzés) számtalan kegyetlen agyszülemény. Rovatunk most következő részében értelemszerűen az előbbiekkel kívánunk foglalkozni.
A halálbüntetés módjának kiválasztásakor a két talán legfontosabb szempont a módszer elrettentő ereje és az, hogy lehetőleg minél kisebb ráfordítással véghezvihető legyen. Lévén az élve elégetést, vagy a tűz általi halált úgy általában a legfájdalmasabb halálnemek között tartja számon a közvélekedés, az elrettentő ereje nem vitatható. Népszerűségéhez továbbá hozzájárult az a tény is, hogy a legtöbb, tűzzel kapcsolatos kivégzési módszer nagyon kevés előkészületet és anyagi ráfordítást igényelt. A tűz szimbolikus ereje sem hagyható figyelmen kívül: egyrészt az elítélt teljes megsemmisítéséhez vezet, másrészt pedig a tűz tisztító ereje a bűnös lelkének megtisztításában segédkezhet. Érdekes adalék továbbá, hogy a tűz általi halál sok prűdebb erkölcsű államban kifejezetten a nők számára fenntartott kivégzési módszer volt, a becsületük megőrzése érdekében a női bűnelkövetők nagyobb eséllyel végezték máglyán, mint férfi társaik.
Mi is történt az áldozattal a máglyán való elégetés során? Ha a tűz elég nagy volt – sok füstöt termelt (pl. több bűnös egyszerre elégetésekor) a halál oka leggyakrabban szén monoxid mérgezés volt, mielőtt a lángok egyáltalán elérhették volna a halálra ítéltet. Abban az esetben, ha kisebb volt a tűz (vagy a választott módszer éppen erre irányult), a lángok vagy a forróság is kifejthették hatásukat az elítélten és a helyzet már nem ennyire egyértelmű. A lehetséges halálokok tehát:
- kiszáradás okozta alacsony keringő vérmennyiség (hypovolaemia) – a bőrfelületen keletkező kiterjedt égési sebek (az égési sérülések gyulladásos folyamathoz és ödémához vezetnek, melyek folyadékot vonnak el a vérből a szövetek felé) és a nagy hőség hatására az áldozat annyi folyadékot vesztett, hogy szíve képtelen volt tovább fenntartani az elégséges vérkeringést
- ritkábban a fájdalom miatt bekövetkező sokkos állapotban leeső vérnyomás és keringés összeomlása
- hőguta, hősokk
- a légzőszerveket (légcső, tüdő) ért károsodás és ödémás elzáródás hatására bekövetkező fulladás
- a végső fázisban a létfontosságú szervek hő általi felbomlása
A tűz általi kivégzés története egészen az ókorig nyúlik vissza. Az ókori Babilonban Hammurapi törvényei között szerepelt, hogy az égő házak fosztogatói vettessenek a lángok közé, a kolostorukat elhagyó és kocsmákat látogató papnőket élve kell elégetni, valamint azt a férfit, aki saját anyjával folytat vérfertőző viszonyt apja halála után szintén tűz által kell elpusztítani.
Az ókori Egyiptomban a megégetés önmagában nem volt elterjedt, de az olyanokra, akik saját szüleiket gyilkolták meg egy igen kegyetlen büntetés várt: éles vesszőkkel ujjnyi darabokat hasítottak ki a bűnös húsából, majd tüskés ágyra fektették őt és élve elégették.
Ugyan talán éppen a zsidók szenvedtek legtöbbet a középkor és a kora újkor keresztény túlkapásaitól, azért az élve megégetés az ő törvénytáruknak is részét képezte, bár tűz általi halál csupán vérfertőzőknek és papok házasságtörő lányainak jutott osztályrészül. A forró ólommal való megétetés egyik első példája is a zsidók Mishnah-jából került ki: a kivégzésre szánt egyént térdre kényszerítették, majd egy ruhát a nyaka köré tekerve addig húzták azt kétfelé, míg a szerencsétlen levegőért kapkodva ki nem nyitotta a száját. Ekkor egy harmadik hóhér egy izzásig hevített ólomdarabot dobott az áldozat szájába, mely azután végigégette annak zsigereit.
Az ókori Rómában az árulók, a haza ellenségei, gazdájuk ellen szervezkedő rabszolgák és – minő irónia – keresztények szerepeltek a rómaiak élve elégetendő fejléccel ellátott listáján. Bár az előbbiek már a 12 táblás törvények óta (Kr.e 451-450) részét képezték a római jognak, a keresztények elégetése – értelemszerűen – már csak a császárság korában emelkedett törvényerőre. A keresztények számára ráadásul egy speciális eljárást is kidolgoztak – a tunica molesta-t (“kényelmetlen ruha”) – melynek során a halálra ítéltet olajba vagy más gyúlékony anyagba áztatott ruhába öltöztették, majd azt meggyújtották rajta. Nagy Constantinus a 3. és 4. század fordulóján egészítette ki a római büntető törvényeket két újabb tényállással: ettől kezdve a lányukkal fajtalankodó férfiak (és lányuk is, ha a kapcsolatba önként mentek bele) és olyan szabad nők rabszolgái, akikkel gazdájuk összeházasodott szintén élve elégetésre számíthattak. Theodosius Kr. u. 390-ben ezt a büntetést kiterjesztette minden szexuális szolgáltatást kínáló nőre és bordélyházra. Az olyan betegápolóknak a torkába, akik a felügyeletükre bízott nőbetegeket szexuális kalandokra csábították, forró ólmot öntöttek.
Az élve elégetés – mint az eretnekség büntetése – a keresztény kultúrában először a Kelet-Római Birodalomban jelent meg a Krisztus utáni 7. században, bár ez a fajta büntetés akkor még nem vált általánossá. Olyan emberek kockáztatták a máglyahalált, akik bűnösnek találtattak varázslásban, ráadásul a rítusuk gyakorlása közben szent ereklyéket is megszentségtelenítettek. A 10. századra a Poena cullei (Zsákolás – mikor is a bűnöst egy kakassal, egy viperával, egy kutyával és egy majommal együtt egy zsákba varrták, majd az egész pakkot a tengerbe hajították) ősi halálbüntetési formát váltotta fel a tűzhalál, mint a szülőgyilkosság megtorlása.
A középkori Európában a 12. század második felére vált elterjedté az eretnekek tűz általi megsemmisítése, törvénybe pedig II. Péter aragóniai király iktatta először 1197-ben, majd példáját sorban követték a Német-Római Birodalomban (1224), Franciaországban (1270), de Angliában csak jóval később, 1401-ben fogadta el a parlament az erre vonatkozó törvényt. Ezt viszont akkor annyira komolyan vették, hogy még posztumusz megégetésekre is sor került (például az eretneknek bélyegzett John Wycliffe-et 1428-ban – harminc évvel a halála után – ítélték máglyahalálra és az ítéletet annak rendje és módja szerint végre is hajtották). Posztumusz megégetés mellett nem kevés példa akad az elítéltek távollétükben való megégetésére. Ilyenkor egy, a bűnöst ábrázoló bábút vetettek a lángok martalékául. Nem csupán az eretnekséget büntették máglyahalállal a középkori és kora újkori Európában, hanem a szexuális devianciák széles skáláját, köztük a homoszexualitást is, bár az úgynevezett szodómia esetében a megégetés csupán javasolt kivégzési módnak számított. Tűz általi halált érdemeltek a fenn említetteken kívül az árulók, gyújtogatók, pénzhamisítók, kegytárgyak elrablói, varázslás és boszorkányság miatt elítéltek. A boszorkányság üldözése igencsak széles skálán mozgott: előfordult, hogy a megégetéshez hasonló szélsőséges büntetés csupán a “rosszindulatú” varázslatok gyakorlóira vonatkozott, de olyan törvényre is akad példa, mely még az egyszerű jövendőmondást is máglya általi halállal jutalmazta.
A középkori keresztény államokban – amikor éppen jobb bűnbakot nem találtak – gyakran előkerültek a zsidók elleni, úgynevezett vérvádak. Ezeknek a koncepciós pereknek a végkifejlete legtöbbször tömeges megégetés volt. Nem egyszer egész zsidó közösségek estek a népharagot megfelelő csatornába terelni igyekvő városi elöljárók áldozatává. A vád többnyire kegytárgyak megszentségtelenítése, kutak megmérgezése, járványok terjesztése vagy okozása volt (a pestisjárványokat is szokás volt a zsidók nyakába varrni). A vérvádak legsötétebb időszakaiban több száz ember egyszerre való megégetése sem volt példa nélküli, de az egyes, különálló esetek is említést érdemelnek. 1514-ből maradt fenn egy leírás, mely szerint a vesztfáliai Halle városában egy zsidó férfit – akinek lelkét amúgy állítólag különböző szörnyű büntettek terhelték – egy oszlophoz kötötték olyan módon, hogy az oszlop körül szabadon járhatott. Az ily módon pórázra kötött férfi körül aztán izzó szénből egy kört formáltak, majd a kört egyre szűkebbre tolták össze, egészen addig, míg az illető szépen meg nem pirult a kör közepén.
A spanyol inkvizíció 1478-as megalakulásával a kikeresztelkedett zsidók és muszlimok is felkerültek a máglyahalálra szántak listájára. Miután az inkvizíció megállapította az illetők bűnösségét, átadta őket a világi hatalomnak, hogy azok hajtsák végre a kivégzést. Ezt a mozzanatot nevezik auto-da-fé-nak, mely kifejezés később összemosódott a máglyán való elégetéssel. A spanyol inkvizíció vezette be azt a gyakorlatot is, hogy abban az esetben, ha a vádlott bevallotta bűnösségét, kiérdemelte, hogy a hóhér a tüzek meggyújtása előtt egy kötéllel megfojtsa és így csupán a holtteste került elégetésre. Előfordult olyan eset is, mikor az elítéltek nyaka köré vagy hóna alá lőporos zsákokat helyeztek és így, mikor a tűz ezeket elérte, az áldozatok látványos robbanás kíséretében szenvedtek ki. Valószínűleg ez a mozzanat vezethetett a köztudatban elterjed máglyán maguktól felrobbanó koponyák mítoszához. Európában az utolsó hivatalos ítélet általi élve elégetésre 1804-ben került sor a Németország-béli Hötzelsroda-ban, a büntetést gyújtogatásért szabták ki. A krónikák megemlékeznek még egy későbbi esetről is, mely 1813-ban történt Berlinben, ám ez esetben az elítéltet a megégetés előtt a hóhér megfojtotta.
Az eretnekek, más hitet vallók megégetése nem csupán a keresztények szokása volt, a muszlim hitet követő államokban is nagyon hasonlóan jártak el az iszlámot elhagyók és keresztények ellenében. Olyan nem-muszlimokat, akik szerencsétlenségükre egy mecsetbe tévedtek, vagy az iszlámra becsmérlő megjegyzéseket tettek, élve kellett elégetni, hacsak meg nem tértek az muszlim hitre. Hasonló sors várt az egyéb főben járó bűnt elkövető keresztényekre és zsidókra. A japánok sem jártak el sokkal kegyesebben a szigetországba hittéríteni érkező szerzetesekkel és keresztényekkel, habár az ottani élve elégetések sokkal inkább tekinthetők esetlegesnek, mint általános eljárásnak.
Mint korábban említettem, a közvetlen, nyílt lánggal való megégetésen túl számos, elterjedt vagy kevésbé elterjedt tűzzel kapcsolatos kivégzési módot eszeltek ki eleink az elmúlt évezredek során. Egy különösen kegyetlen eset történt 1673-ban Franciaországban, mikor is egy többszörös abortusszal és újszülött-gyilkossággal vádolt bábaasszonyt végeztek ki olyan módon, hogy a nőt és 16 – kifejezetten erre a célra összefogdosott – vadmacskát egy vasketrecbe zárták, melyet aztán a máglya fölé lógattak. A tűztől és a forróságtól megvadult állatok alig valamivel kevesebb, mint egy óra alatt valósággal élve széttépték a bábaasszonyt, majd végül maguk is elpusztultak a ketrecben.
Jóval elterjedtebb és a köztudatba sokkal mélyebben beágyazott kivégzési mód volt amikor az elítélt valamely testnyílásába – általában fül vagy száj – forró, olvadt fémet öntöttek. A “forró ólmot öntöttek a fülébe” kifejezés bizonyára mindenkinek ismerősen cseng, az említett büntetés ugyanis a mongol (tatár) lótolvajoknak kijáró halálbüntetési nem volt. A mongoloktól kevéssé háborgatott közel-keleti, keleti birodalmakban a forró ólom megitatása volt jellemző, mely gyakran iszákosok, dohány és ópiumszívók jussa volt. Miután az ólom olvadáspontja mindössze 327 °C (körülbelül egy forró serpenyő is ilyen hőfokú), az ólommal megitatott delikvensekre viszonylag elnyújtott szenvedés várt. A történelem során akadt példa az ólomnál “nemesebb” fémekkel való kivégzésre is. A krónikák szerint például Mithridatész pontus-i uralkodó Róma ellen vívott Kr. e. 88-as háborúja során végeztetett ki egy elfogott római tábornokot úgy, hogy olvadt aranyat itatott vele. Miután az arany olvadáspontja 1067 °C, elképzelhetjük a forró fém mit művelt szerencsétlen ember belső szerveivel.
Végezetül jöjjön egy jóval modernebb, bár nem kevésbé kegyetlen kivégzési módszer az úgynevezett necklacing, melynek során az elítélt felsőtestére egy benzinnel töltött gumiabroncsot húznak, majd az alkalmatosságot meggyújtják. Az ilyen módon kivégzettek szenvedése akár 20 percig is elhúzódhat. A módszer az 1980-as években alakult ki Dél-Afrikában, de Haitin vagy Brazíliában is előszeretettel alkalmazták/alkalmazzák.
(Gabblack)
Korábbi cikkeink:
I. rész: Kínai vízcseppes kínzás
II. rész: Ételekkel, italokkal kapcsolatos kegyetlenségek
III. rész: Rovarokkal élve megetetés
V. rész: Bambusszal való kínzás
XIII. rész: Ling Chi, avagy halál ezer vágással
XIV. rész: Kínzások és kivégzések Magyarországon – különkiadás
Be the first to comment on "Kínzások és kivégzések XVI. – Tűzhalál"