A ghoulok létezése viszonylag közismert tény, de Tokióban van egy külön osztag a rendőrségnél, ami ezzel foglalkozik – Commission of Counter Ghoul (CCG) –, így kordában tartják őket a különböző körzeteken belül. Persze attól, hogy nem tartják titokban, még nem mindenki hisz a létezésükben. A fiatal Kaneki (Masataka Kubota – Death Note mini-series, Rurouni Kenshin: Meiji kenkaku roman tan) például csak mítosznak tartja az egészet, hiszen sosem látott egyet sem. Inkább a könyveket bújja, és egy kedves lánnyal szemez a kávézóban. Egyik nap Hide barátja segítségével rászánja magát, és megszólítja a Rizét (You Aoi – Rurouni Kenshin, Mushishi), amiből kiderül, hogy hasonló az érdeklődési körük, így sikerül egy randit is kicsikarnia a helyzetből. Szerencsére a fiatal nőnek bejön, így nem is lesz belőle probléma, de azért eléggé zavarban van, amikor estefelé hazakíséri őt. Arra azonban nem számít, hogy Rizének teljesen más elképzelései vannak a romantikus vacsoráról, és hogy a főfogás igazából belőle lenne. Ugyanis a vonzó hölgy, akit kiszemelt magának, egy vérszomjas ghoul, és bizony az ő húsából szeretne falatozni.

Szerencséjére az este végül nem a számára lesz végzetes kimenetelű, hiszen Rize számítását keresztülhúzza egy csúnya baleset, és végül a nő leli halálát. Így sikerül megmenekülnie a biztos halál karmai közül, azonban a műtét, amely végül segít rajta, fenekestül felforgatja az életét. Az új szervek, amelyeket a nő holttestéből operáltak a szervezetébe nem hajlandóak befogadni az emberi táplálékot, hiába is próbálkozik mindenfélével, mindegyiktől iszonyatosan rosszul érzi magát. Így hamarosan rá kell ébrednie, hogy bizony belőle is ghoul vált, és a szerencse, melynek a túlélést köszönheti, immár szerencsétlenség, átok, a jobb szeme a tanú minderre. Kanaki, Rize erejének forrásának köszönhetően félig kannibállá alakult. Kénytelen tehát valamilyen táplálékhoz jutni, hogy csillapíthatatlan étvágyát kielégítse, de rá kell eszméljen, hogy a ghoulok saját territóriummal rendelkeznek, és nem szeretik, ha valaki betéved oda. Mázlija, hogy egy nő, Kirishima (Fumika Shimizu – HK: Hentai Kamen, HK: Hentai Kamen – Abnormal Crisis) nem csak megmenti őt, hanem az Anteiku csoporthoz is elvezeti, akik végül elmondják neki, mi is ő, és hogyan kell innentől magára gondolnia.

Eközben a CCG igyekszik felszámolni az emberevő populációt, amelyhez fontos, hogy a levadászott fenevadak csápjait, az úgy nevezett kagunet a saját hasznukra fordítsák. Ezekből quinque-ket készítenek, és fegyverként vetik be a veszélyes ragadozókkal szemben. Hiszen más lehetőségük nincs, hogy felvehessék a harcot a ghoulok erejével. Amon (Nobuyuki Suzuki) és tapasztaltabb partnere Kureo (You Ouizumi – Fullmetal Alchemist 2017, A fiú és a szörnyeteg, Amikor Marnie ott volt) személyes okokból csatlakoztak a divízióhoz, hogy végezzenek a szörnyű rémekkel.

Kaneki kénytelen megtanulni boldogulni az új világban, amelybe belecsöppent, hiába próbál tiltakozni az új énje ellen, a lény, amellyé változott, meghatározza a jövőjét, ha szeretné, ha nem. Tiltakozhat és bosszankodhat, de egyszerűbb, ha elfogadja, és akként próbál meg élni, amilyen lehetőségei adódnak. Hiszen a többi fenevad szemében társ és rivális, az emberekében veszélyes ragadozó, a CCG pedig mészáros kannibálként tekintenek rá. De a fiú csak félig ghoul, így egyfajta hidat képezhet a két populáció között és talán megtaníthat másokat arra, hogyan élhetnek békében egymás mellett. Egy átlagos amerikai történetben pontosan ez történne, és boldogan élnének, amíg meg nem halnak. De ez egy mangából adaptált live-action, így nem azt kapjátok, amire egy átlagember számít.

Külön itt nem szeretnék arról elmélkedni, hogy milyen mélyebb kérdéseket boncolgat a live-action, hiszen a Tokyo Ghoul és a Tokyo Ghoul Root Alpha kapcsán ezeket már régen kifejtettem. Ez az adaptáció elsősorban az első évad eseményeit dolgozza fel, így kérdéses, hogy később számítsunk-e folytatásra, bár remélhetőleg nem egy összecsapott vackot kapunk majd, mint a többi ilyen, illetve a második széria esetében, Szerencsére 2018-ban várható a Tokyo Ghoul:re, ami továbbviszi a történet fonalát, és talán kicsivel több kiderült, mint amit legutóbb láthattunk.

A Tokyo Ghoul adaptáció meglepetésemre elég jól sikerült, és nem csak a történet átviteléről mondom ezt, hanem a szereplőket is elég jól választották ki, és illenek a karakterekhez. Az idegesítő alakítások helyett itt hitelesen magukra öltötték a ghoulok és a doves gúnyáját (ahogyan a CCG embereire utalnak), még Kateki is pontosan azt hozza, amit az anime során megismerhettünk belőle. A belső küzdelem és az egyensúlyra való törekvés is szépen átjön a Tokyo Ghoul-ból, így ezt a szerencsésebb próbálkozások közé sorolom, miként a Parasyte – the maxim – ot is. Nem csak a világ elevenedik meg előttünk úgy, ahogyan elvártuk tőle, de a rendezés és a fényképezés, az operatőri munka mellett kivételesen jól csinálták meg a CGI részeket is. Ezek voltak azok a pontok, ahol a legtöbb live-action hibázott (legalábbis az én szemszögemből nézve), de kivételesen ezt nem írhatjuk a film számlájára. Jelen esetben egészen izgalmas megoldásokat alkalmaztak, így élvezhetőek a képsorok és nem szeretnénk röhögve kimozdulni a képernyő elől.

A legtöbb live-action-nél mostanában nem csak a digitális trükkökkel akadt probléma, hanem úgy általában az egész koncepciót találtuk iszonyatosan erőltetettnek és felületesnek. Így nem meglepő, hogy erősen ódzkodtam attól, hogy a túlhype-olt animét esetleg olyan módon viszik vászonra, hogy az inkább a szélesebb közönséget szolgálja ki. Szerencsére itt a horrorelemeket nem csak megtartották, de megfelelően használják is, nem bénázták el, mint az Attack on Titan esetében. Egy műnek az élvezeti értékéből nagyon sokat elvesz, ha lecsupaszítják, ha öncélú, vagy szimplán vígjátékká fajul az alacsony költségvetés, illetve a fanok kiszolgálása miatt. Viszont a Tokyo Ghoul-adaptáció esetében ilyen problémával nem találkozunk, a drámai jelleg nem fordul komikumba, nincs eltúlozva, a zenei (Don Davis – Matrix, Animatrix, Jurassic Park 3.) kíséret is passzol az aktuális hangulatokhoz.

A CGI-on túl az adaptáció esetén az akciójelenetek koreográfiája szokott lenni egy másik fő probléma, amely szintén nevetségessé tehet egy-egy egészen jól sikerült filmet. Szerencsére jó példákat is láttunk már, az Azumi és a Ruoruni Kenshin esetében, ahol a párbajokat egészen sikeresen ültették át az élőszereplős verzióba. A Tokyo Ghoul-ban is számtalan rövid és gigászi küzdelem is van, és ezeket nagyon szépen megtervezték, egészen anime-szerűvé varázsolták. Így a mű alappillérei: szereplők, forgatókönyv (Ichirou Kusuno), rendezés (Kentarou Hagiwara), operatőri munka, dráma, CGI, horror és az akció is élvezhető összhangot alkotnak, emiatt egy kivételes alkotást szemlélhetnek a nézők.

Meglepő módon kellemes adaptáció készült a Tokyo Ghoul első szériájának nagy részéből. Ami talán a képzeletbeli serpenyő negatív oldalára kerülhet, hogy folytatásra mindenképpen szükség van, és az az a pont, ahol el szokták rontani a dolgot. Nem fért bele a teljes sztori a két órába, így nem teljesen kerek a történet és vannak még hiányosságok, ezért olyan szereplők is, akik még nem léptek színre, pedig nagyon kíváncsi voltam az ábrázolásukra. Emellett egyetlen érthetetlen rész van, amit vagy észrevesztek, vagy nem, de én nem tudtam eldönteni, hogy a piros pontok a CGI kitörölhetetlen maradékai, vagy funkciójuk van és látványelemként maradtak a filmben. A jövő, illetve a potenciális befejezés mindent el fog dönteni, elsőként fogadjuk szeretettel és érdeklődéssel, mert kivételesen kijár neki a dicséret. Pedig live-action adaptáció esetében ilyet ritkán szoktam mondani, de érdemes megtekintenetek.

Értékelés: 8,5/10