Karácsony közeledtével egyre inkább központi témává válik, hogy mire is van szükségünk, mit szeretnénk, hogy a birtokunkba kerüljön. Gyermekeink, párunk, szüleink folyamatosan kívánságokkal bombáznak minket és persze mibennünk is megfogalmazódik néhány “De jó lenne, ha…” kezdetű mondat. Mit szólnátok hozzá, ha egy mívesen megmunkált kínai kívánságláda valóban teljesíteni tudná szívetek minden vágyát? Pontosabban hetet. Persze minden kívánságnak ára van, csak nem feltétlenül neked kell megfizetned. A szabályok egyszerűek, főleg ha a szabálykönyv nem ősi kínai nyelven íródott és el tudod olvasni. A kanadai/amerikai Wish Upon éppen ezt a szcenáriót dobja fel nekünk egyfajta coming of age köntösbe csomagolva.

A kamasz Clare (Joey King) élete nem éppen fenékig tejfel. Nem elég, hogy a gimiben nem tartozik a népszerűbb lányok közé, plátói szerelme nemhogy észre sem veszi, de éppen legnagyobb ellenségével, Darcie Chapman-nel jár, és még lecsúszott, guberálásból élő apját is el kell viselnie. Apja – Jonathan (Ryan Phillippe) – nem volt persze mindig ilyen, de felesége – aki egyben Clare édesanyja is – megmagyarázhatatlan öngyilkossága után képtelen volt újra talpra állni. Clare-nek tehát nap-nap után meg kell küzdenie a kamaszkor viszontagságaival anélkül, hogy egy szemernyi esélyt is látna arra, hogy a dolgok jobbra fordulnak. A vak véletlen azonban úgy hozza, hogy Jonathan egy napon egy kis csomaggal állít haza kukabúvár körútjáról. A csomag egy szépen megmunkált kínai kívánságdobozt rejt, oldalán ősi kínai írásjelekkel, melyet Clare – annak dacára, hogy a gimiben kínaiul tanul – képtelen teljes egészében lefordítani. Miután aznap Darcie jól ellátta Clare baját a virtuális térben, Clare a “Bárcsak rohadna el Darcie Chapman!” kívánsággal ajkain tér nyugovóra. Másnap meglepődve tapasztalja, hogy riválisán valamilyen módon fogott az átka: Darcie-t egy ritka húsevő baktérium fertőzéssel diagnosztizálják, mely bizonyos értelemben tényleg kimeríti az “elrohadás” fogalmát. Nagyon úgy tűnik, a díszes kis ládikó, mely Clare birtokába jutott valóban képes teljesíteni a kívánságokat. Ám a kamaszlány lassan arra is ráeszmél, hogy a kívánságokért bizony valakinek fizetnie kell. Mégpedig az életével.

Két bekezdéssel feljebb azzal vezettem fel a Wish Upon-t, hogy ez egy afféle “coming of age” film, vagyis hogy a fenti szinopszisból talán sejthetően leginkább a Final Destination sorozat fő alkotóelemeit hellyel-közzel felvonultató történet egyben valami drámai, felnőtté válós izét is magában hordoz. Na most meg kell valljam, hogy ebben az esetben kicsit ferdítettem a valóságon. A Wish Upon kamaszok között játszódik, részben kamaszok problémáival foglalkozik, de legnagyobb sajnálatunkra megmarad a felszínnél. Clare kívánságai ennél kevésbé “felnőttesebbek” már nehezen lehetnének és a film végére sem élhetünk át katarzist, hiszen a lány végső döntése éppen azt tükrözi, hogy megmaradt annak a kevés belátással bíró, sértett gyereknek, akit 90 perccel korábban megismertünk. Ami viszont mégis a Wish Upon számlájára írható, hogy a műfajtól szokatlan módon, meglehetősen jól és jópofán ábrázolja modern korunk kamaszainak a korábbi generációkéhoz hasonló, de mégis kicsit más problémáit, megfűszerezvén a kiközösítés, piszkálódás, megszégyenítés, egymásnak keresztbe tevés már-már unalomig ismert receptjét.

Talán nem árulok el nagy titkot, hogy a film sava-borsa ezúttal is – a Final Destination szériához hasonlóan – a tragikus, és nem annyira véletlen számba menő halálesetekben keresendő. Az áldozatok személye legtöbbször persze nyilvánvaló – bár ennek ellenkezőjére is akad egy kifejezetten izgalmasra sikeredet példa valahol a film dereka táján -, de haláluk módja egészen az utolsó pillanatig tartogathat meglepetéseket. A különböző halálnemek brutális voltának bemutatása persze sajnálatos módon javarészt áldozatul esett a korhatár besorolásnak (PG-13), tehát jelentősebb mennyiségű vérrel és belsőségekkel felesleges számolnunk, de még így is meglepően szórakoztató látnivalókat tartogatnak.

A jelenetek jól koreografáltak, köszönhetően első sorban talán John R. Leonetti rendezőnek, aki eddig leginkább a fényképezést részesítette előnyben hosszú és eredményes karrierje folyamán (Démonok között, Insidious, Halálos Hallgatás – csak hogy pár címet említsek az utóbbi évekből), bár például az Annabelle rendezése bizony az ő lelkén szárad. A forgatókönyv írással az a Barbara Marshall próbálkozott, akinek – társíróként – a rettenetesen gyenge és buta Terra Nova sorozatot köszönhetjük, de ezen túl mind ez idáig nem sokat mutatott tehetségéből. Látható, hogy a film számos szállal kötődik a James Wan fémjelezte franchise-okhoz, így talán nem meglepő, hogy Marsall-tól sem futotta többre, mint hogy a Final Destination-béli Nagy Kaszás helyett ezúttal egy ősi kínai démon követelje magának a botor halandók lelkét. Ezzel persze önmagában még nem lenne különösebb gond – hiszen a démonos sztori újra és újrahasznosítását nem James Wan-ék találták ki, ők csupán tökélyre fejlesztették -, de sajnos a karakterábrázolásban és a drámai vonal felszínességében már sokkal inkább tetten érhető egy megrendelésre dolgozó bér-író keze munkája. Pedig a színészgárdára – egy-két kivételtől eltekintve – különösebb panasz nem lehet: Joey King 18 éves kora ellenére már nem ismeretlen a horror világában (Démonok között – ki hitte volna), Ryan Philippe (Kegyetlen játékok) pedig igazi veteránnak számít, jóllehet az utóbbi években kevés lehetőséghez jutott nagyobb költségvetésű filmekben. Említettem kivételt: Clare egyik barátnőjét “játszó” Shannon Purser (Stranger Things) harmatgyenge és élettelen alakítást nyújt, mely még a viszonylag kevés képernyőn töltött idő dacára is nyilvánvalóvá válik.

A Wish Upon-nak különösebb elvárások nélkül álltam neki – jó párszor megégetvén magam az idei horrortermés akarva-akaratlanul DVD-re predesztinált csodáival -, de – és talán éppen ezért – ezúttal kellemes csalódás ért. A film a maga kissé komédiába hajló módján meglepően szórakoztatóra sikerült és ezúttal nem azzal a gondolattal álltam fel a kanapéról a 90 perces játékidő után, hogy ezt az időt bizony hasznosabban is tölthettem volna. A Wish Upon persze lehetett volna sokkal jobb is: a drámai vonal hangsúlyosabb szerepeltetése lehetőséget biztosított volna arra, hogy mintegy közelebb kerüljünk a szereplőkhöz. Hogy számítson, hogy élnek vagy halnak. Mert így haláluk – lett légyen az bármilyen brutális vagy váratlan – csupán szórakoztatásul szolgál, vagy éppen humorforrásul. Egy kicsit felnőttebb tinimozinak ezúttal talán jobban örültem volna. De persze csak óvatosan a kívánságokkal…

Értékelés: 6/10

Gabblack