Az első film sikerén felbuzdulva a Warlock folytatást is kapott néhány évvel később, The Armageddon címmel. Viszont inkább csak a fő karaktert tartották meg belőle, hiszen Julian Sands alakítása igencsak jó sikerült. A rendezői székbe pedig az az Anthony Hickox került, akinek a nevéhez a Waxwork és a Hellraiser III: Hell on Earth fűződnek. Ilyen előzményekkel akár zseniális film is készülhetett volna, de lássuk, mi is történt valójában.

A legenda szerint vannak olyan időpontok, amelyek felerősítik a mágikus energiákat, így a gonosz, a sátán fia könnyebben manifesztálódhat. Ilyen például a napfogyatkozás is, melyhez már elég régóta misztikus történeteket és elméleteket fűznek. Ilyenkor persze megjelenik egy speciális szekta, és igyekeznek megszakítani a szertartást, hogy ne jöjjön el a világ vége. Így zajlott ez a középkorban is, mikor az idézés kellős közepén druidák árasztották el a rituálé színhelyét és lemészárolták a sátánistákat, szent áldozatostul, hogy megakadályozzák az apokalipszis, más néven az Armageddon eljövetelét.

Évekkel később, valahol a jelenben (1992) békésen éldegél Samantha (Paula Marshall – Kés/alatt), édesapjával, a helyi lelkésszel. Kenny (Chris Young) halálosan szerelmes belé, azonban ez a kapcsolat hamvába halt, hiszen senki sem támogatja a kívülállók közül. Senki sem sejti, hogy a közelgő újabb napfogyatkozás milyen erőket készül mozgósítani, és ismét eljövend a világ pusztulásának lehetősége. Mindezt megelőzve érkezik egy holdfogyatkozás is, és a percek alatt lezajló teljes sötétség bekövetkeztekor egy nőben nem csak megfogan, de meg is születik a sátán gyermeke, és az abomináció rohamos növekedésnek indul, ahogy elkezdi bekebelezni a környezetét. A Warlock (Julian Sands), aki egykor megpróbálta teljesíteni a Sötétség Fejedelmének akaratát, ismét köztünk jár, és ezúttal sem nyugodhat, míg nem végzi be a rá rótt feladatot.

Ezúttal 6 napot kapott, hogy összegyűjtse a rituáléhoz szükséges köveket, mert akkor összpontosulnak az energiák optimálisra, az eljövendő napfogyatkozás során, hogy bekövetkezhessen a sátán eljövetele is. Ezúttal nem szemek vezetik, hanem egy emberi bőrbe égetett térkép fogja megmutatni neki a kristályok pozícióját.

Kenny édesapja a druida szekta leszármazottja, mely egykor megállította a rituálét, így felismeri a jeleket is, amely a közelgő eseményeket, illetve a Warlock megjelenését is előrejelzik. Ezért felkeresi a titkos társaság másik két tagját is, hogy együtt induljanak a férfi keresésére. Viszont ők is jártasak az ősi tanokban, ezért gyorsan agyonlövik szegény Kennyt, hogy aztán feltámaszthassák, így segítve a saját ügyük előmenetelét – pure f*cking logic. Ezután nincs más hátra, mint némileg felvilágosítani a srácot a sorsáról, illetve az eljövendő feladatokról, és mehet is edzeni, gyakorolni, hogy igazi harcos druida válhasson belőle, aki majd képes lesz megállítani a Warlockot.

A The Armageddon inkább a Warlock küldetésére koncentrál, mintsem a vadászokéra, így helyszínről helyszínre ugrálunk és megcsodálhatjuk milyen módszereket alkalmaz a kristályok megszerzése érdekében. Természetesen ezúttal is egy thrillerrel állunk szemben, így kreatív kivégzési módszereknek is szemtanúi lehetünk. Ennek ellenére sajnálatos, de hangulatát tekintve nem adja vissza az első rész színvonalát. Sőt, a történetvezetése sem túlságosan koherens, túlságosan a káoszra koncentrál, így az egésznek nem lesz túl sok értelme. A legnagyobb probléma az, hogy sok legendát szerettek volna egybegyúrni, egyszerre szeretne keresztény apokaliptikus és kelta druida hagyományokra építkezni, erre pedig rákevertek egy Romeo és Júlia sztorit, ami aztán agyoncsapta az egészet. Nyilván szükség volt valamilyen újításra, de ennél jobb cselekményt is kidolgozhattak volna. Esetleg a Warlock karakterére építkezve egy eredettörténet bontakozhatott volna ki, vagy egy újabb eljövetel, amelyet a szekta értelmes módszerekkel próbál megállítani. Ehelyett egy összehányt alkotást kaptunk, amelyben egyedül a horror és gore jegyek élvezhetőek igazán.

Julian Sands a The Armageddon-ban is elég jó alakítást nyújt, de ez senki másról nem mondható el a filmben. Így Anthony Hickox rendezését sajnos nem tudom ajánlani, pedig sokkal jobb műre emlékeztem ennél. Picit olyan érzés, mintha a Wishmaster, a Hellraiser és az Omen alapjait keverték volna össze egy inkoherens szörnyeteggé, amely végül – remélhetőleg – az alkotók lelkét is felemésztette, így már maguk sem tudták, mit hoznak ki belőle.

Értékelés: 3,5/10

Smaragd Sárkány