A 2017. november 29 és december 3 között megrendezett 15. Anilogue Nemzetközi Animációs Filmfesztivál zárónapján tekintettük meg ezt a félelmetesen humorosra és szatirikusra, de mindenekelőtt roppant szórakoztatóra sikerült francia mozit, amely szintén helyet kapott az év legjelentősebbnek ígérkező produkciói – 200 animációs rövidfilm és 15 egész estés alkotás – között. Ezúton is köszönjük a rendezőségnek, hogy meglátogathattuk Zombillénium-ot, ezt az egyedi hangulatú vidámparkot, ami az egyetlen helyként funkcionál a Földön, ahol a szörnyek önmaguk lehetnek!

Történetünk főhőse a kislányát egyedül nevelő apa, Hector. Munkaügyi ellenőrként dolgozik, és felesége halála óta más nem is igen érdekli – egészen addig, amíg egy szerencsétlen véletlen folytán a Zombillenium nevű szörny-attrakciókkal teli vidámparkba téved egyszerű kontrollra, aztán életét veszti. Nem sokkal később viszont Hellboyként ördögfajzatként támad fel újra, hogy a parkban dolgozó különféle rémségek csoportját erősítse, közben pedig rájön, hogy elfelejtett apának lenni. Ugyanakkor a vidámpark sajnos nem termel annyi bevételt, mint azt a nagyfőnök (Sátán) megkövetelné, ezért aztán emberi befektetőkre van szükség, ami félelmetesebb attitűdöt kíván. Persze arra senki nem számít, hogy egy behízelgően negédes, ugyanakkor hiper-egoista vámpír lepaktál a pénzemberekkel, és giccses tervekkel győzi meg őket, aminek hatására az összes zombiszerű rémséget a pokolba száműzik…

Smaragd Sárkány:  A francia animációs filmek, melyekkel eddig alkalmam volt találkozni meglehetősen egyedi, kissé keserédes, és groteszk hangulatúak voltak. A hétvégi filmfesztiválon természetesen kiszemeltem magamnak az egyik horror témájú alkotást, Arthur de Pins és Alexis Ducord Zombillénium-át. Mivel általában igyekszem a trailerek megtekintését is elkerülni, hiszen nem szeretem, ha előítéleteim van azzal kapcsolatban, amiről kritikát szeretnék írni, így itt is csak arra figyeltem fel, hogy egy vidámpark típusú szatírát fogok majd látni.

Ez az elképzelés tökéletes telitalálatnak bizonyult, hiszen a Zombillénium nagyon ügyes társadalomkritika, rengeteg popkulturális utalással és bírálattal. Mindenekelőtt olyan klisékkel operál, mint a vámpírok, vérfarkasok és az agyatlan zombik közti alapvető különbségek, és az ebből fakadó gag-ek. Viszont úgy dönt, hogy a sztereotípiákat igyekszik felrúgni, és valójában minden karakter próbál kitörni ezekből a határokból. Ahogyan a főszereplőnk is elindul a mélyből, és az evolúció csúcsán köt ki, legalábbis szörnymitológiai értelemben. Emellett persze azok a XXI. századi eltorzult vágyak is megjelennek, melyeket kitűnően parodizálnának a Twilight-művek, ha poénnak szánták volna őket. Azonban a rendezőpáros nem kíméli sem a karaktereket, sem a nézőket, és nagyon ügyesen, sarkítva rámutat, micsoda kifacsart értelmezésünk és ízlésünk van.

Persze a halhatatlan lények romantizálása már korábban is jelen volt az irodalomban, de a jelenben jóval eldeformáltabban találkozhatunk ezzel a képzettel, amelyet bátran meglovagolnak a bestsellerek és a blockbusterek. Bár a valódi horror igyekszik finoman kiparodizálni ezeket az alkotásokat is, de egy animációs filmnél azért jóval több eszköz áll rendelkezésre. És ezt zseniálisan meg is oldja a Zombillénium, mindamellett, hogy számtalan emléket hoz a felszínre. Ráadásul a zenéjét (Éric Neveux) is okosan sikerült megválasztaniuk, így a Requiem egy álomért-re való utalásért külön köszönettel tartozunk az alkotóknak.

A rendhagyó kritikámmal arra szerettem volna kilyukadni, hogy zseniálisan megoldottak minden apró részletet, hihetetlenül szórakoztató alkotás született, melyet bátran merek ajánlani minden horror rajongónak, illetve a kritikai felhangon szerintem még a goth, dark, illetve csillámvámpír, illetve –bdsm rajongók is hangosan fel fognak nevetni. A fricskák ugyanis úgy ülnek a helyükön, mint a dróton a madárkák, és csak arra várnak, hogy hangosan csak annyit mondjanak: CSIP! 10/10

eyescream: Habár Arthur de Pins és Alexis Ducord saját képregényéből szélesvászonra vitt koncepciója nem tartalmaz semmi forradalmi újdonságot, mégis szemtelenül szórakoztatóra sikerült. Némileg ugyan elkerülhetetlen a hasonlítgatás a nemrégiben ugyancsak monster-scene koncepcióban fogant a Hotel Transylvania franchise-szal, mégis érdemes kiemelni, hogy míg a Sony égisze alatt készült animáció főleg a fiatalabb generációt célozza meg cuki-muki és/vagy édesen bárgyú karaktereivel a színtiszta szórakoztatás oltárán, addig a Zombillenium alapvetően a felnőtt(ebb) rétegnek szóló, fogyasztói társadalmat célzó, kritikus hozzáállásában nyújt többet.

Egyrészt ott van korunk hőse a munkamániás édesapa, elhanyagolt kislányával, aztán egy másik dimenzióban elénk kerülnek a főnök és a beosztottak között viszonyrendszer visszásságai, kvázi a társadalmi egyenlőtlenségek, de még ennél is jelentősebb teret kap a klasszikus értelemben vett rémségek (élőhalott, csontváz, boszorkány, vérfarkas, szellem) és a trendi horror-figurák között fennálló ellentét. Nevezetesen, a zombipark rideg élőhalott dolgozóinak elavultságát vitató tézis, ami a mai színes-szagos, érzelmekben gazdag, giccs-vámpírokkal igyekszik győzedelmeskedi. Filmünk egyértelműen a rémisztés mellett teszi le a voksát, az Alkonyat és hasonló tinédzser-iszonyatok pedig humorosan kapják meg a magukét, de persze egy csomó más pop-kulturális utalással is találkozhatunk – Michel Jackson Thriller-jének megidézése nyilván alap, de akad még: Britney, Nine Ninch Nails, Working Dead, Disney-kastély, Rekviem egy álomért stb.

Cselekményünk folyásában roppant szórakoztatóra sikerültek a zenés részek – nem kell megijedni, nem Jégvarázs szintű epikus rettenetek szólalnak meg, bár azt meg ugye nem tudhatom milyen, mivel nem láttam -, de a hétköznapi lazasággal kezelt figuráink szájából humort is bőségesen kapunk. Ami pedig a talán a legfontosabb: az animáció mindenféle tekintetben remekül sikerült. Így aztán nekem mindenképpen fent lesz az év végi listámon, mert MUST SEE kategória! 9/10