A méltán híres író Stephen King: Cujo című regényének filmes feldolgozásával már foglalkoztunk annak idején itt az oldalunkon. Viszont maga az alapmű akkor nem került terítékre, ezért úgy gondoltam pótlom az akkor elmaradt bemutatót. Kis kutakodás után végül leemeltem a számtalan horror regényt tartalmazó polcomról, majd újra fellapoztam a könyvet és felelevenítettem az élményt. (Aki esetleg nem látta még a filmet, és nem kattintott rá a fentebb található linkre, annak alant gyorsan felvázolom az alapszituációt, azok pedig akik már tudják miről szól a Cujo, nyugodtan ugorhatnak egy bekezdést.)

Történetünk két család körül forog, akik egy Castle Rock nevezetű amerikai kisvárosban tengetik hétköznapi életüket. Az egyik család Camberék, akiket a családfő: Joe tart el a saját autószerelő műhelyéből befolyó pénzzel. Az ő “kis” házi kedvencük, a hatalmas, jámbor kan bernáthegyi: Cujo. A másik család Trentonék: apuka, anyuka és kisfiuk, akik abszolút átlagos életüket élik, mindennapi gondjaikkal. Jelenlegi legnagyobb gondjuk, az anyuka: Dona Trenton folyton vacakoló autója, amit végül férje Vick unszolására elvisz a város szélén álló Joe Camber műhelyébe javításra. Dona kisfiával érkezik a birtokra, ahol a kocsi végleg felmondja a szolgálatot. Ám azt nem sejtik, hogy a család időközben elutazott otthonról, s a birtokot Cujo őrizetére hagyták, aki ezalatt megfertőződött a minden kutya számára halálos vírussal: a veszettséggel. Így szerelői segítség helyett csak egy őrült kutyával találják szembe magukat. Vick időközben elutazott üzleti ügyben, a tulaj láthatóan szintén nincs otthon, szomszédok semerre, ők a kocsiban ragadnak, kint pedig egy gigászi gyilkológép várja őket.

Véleményem szerint King nem éppen egy kimagaslóan izgalmasnak ígérkező történetet választott. Hiszen egy embereket riogató veszett kutya sztorija nem éppen hangzik ütősnek első blikkre, főleg az író többi művéhez képest. Bár igen, tudom, hogy egy közel 80kg-os kutya komoly veszélyt jelenthet az emberre nézve, de még is csak egy közönséges ebről van szó, aminek megvannak a maga korlátai. Nem éreztem azt a pluszt ami miatt érdemes lenne elolvasnom a művet, és éppen ezért tartózkodtam oly sokáig a Cujotól. De még is, mivel ott díszelgett a regény borítóján King neve, adtam neki egy esélyt, hátha valami jó sül ki belőle…

A cselekmény három szemszögből foglalható keretbe. Az egyik a Camber család, a saját belső gondjaikkal, érzéseikkel, gondolataikkal, elromlott családi életükkel. Ők tulajdonképpen sok vizet nem zavarnak a könyv egésze folyamán, csupán mint Cujo gazdái fontosak, de ha kimaradtak volna akkor se lett volna komoly veszteség. A főbb szálat inkább Trentonék viszik, ahol nemcsak Dona és kisfia harcát kísérhetjük figyelemmel amint próbálnak szabadulni a veszett kutya szorításából, hanem megismerjük a család minden tagjának történetét, sötét titkaikat, álmait, vágyait. De mint említettem volt egy harmadik keret is, ez pedig Cujo. Mivel a sztorit mindeközben átélhetjük a halálos fenevad szemszögéből is. King tökéletesen írja le a szerencsétlen állat szenvedését, amint a kór fokozatosan átveszi rajta az uralmat, s a jámbor, szerethető állatból egy pusztító gyilkológépet csinál. Kutyatartó révén nekem ezek a részek tetszettek a legjobban, s pont Cujo szemszöge volt az-az ok, ami miatt végül nem tudtam magas pontszámot adni a regényre. Mert miközben az ember  olvassa a sorokat melyek szegény kutya szemszögét mesélik el, az lassan bekúszik a szívébe, s nem képes rá haragudni. A nagy bernáthegyi nem mint egy velejéig gonosz, negatív karakter lebeg majd előttünk, hanem mint egy pórul járt szegény kutyus, aki csak nyugalomra vágyik és szeretetre. Cujo lopva szeretteti meg magát, s ezzel elveszi a mű félelemfaktorát. Számomra ez nem horror volt, nem féltem, nem utáltam a bestiát, hanem szántam, mert ez a regény valójában egy dráma. Egy család és egy kutya drámája. Amivel nem is lett volna baj, ha nem horrornak akarták volna eladni a könyvet.

King mindig kínosan ügyel arra, hogy szereplői élő, lélegző, valósnak ható, mélységgel rendelkező karakterek legyenek, ami a Cujoban is visszaköszön. Ennek köszönhetően szinte senkit se éreztem feleslegesnek, sekélyesnek, vagy tölteléknek. Kivéve egy valakit! A történet folyamán ugyanis feltűnik egy szerető, aki felkavarja a Trenton család életét, és aki egyszerűen nem illett bele az egész könyvbe. Azt leszámítva, hogy ezzel még többet tudtunk meg Trentonékról, még emberközelibbek lesznek, még jobban átjön a széthulló család drámája, tulajdonképpen semmivel sem befolyásolja a cselekményt. Csak úgy lógott a levegőben, egy ízes tölteték volt a sülthöz, ami sokkal finomabbá teszi a szeletünket, de nélküle is teljes értékűen élveznénk az ebédünket. Inkább időhúzásként, kényszeres töltelék elemként éltem meg, mintsem fontos fogaskerékként, mely szerves része a Cujo nagy egészének. S ez fura volt, mert King nem szokott ilyen kisstílű módszerekhez nyúlni, hogy kitoldja műveit.

Bár Stephen King tényleg mindent megtett, hogy a közepesnek ígérkező történetből többet hozzon ki, ám igazán még ő sem volt képes az említett szintet túlszárnyalni. Megkapunk mindent amire várnánk: izgalom, szenvedés, viszály, brutalitás, élő karakterek, és még egy csipetnyi romantika is megbújik a sorok között. De egy dolog hiányzik az egészből, hogy felemelhesse Cujo történetét az író többi, nagy nevű művéhez: ez pedig a félelem keltés. Se borzongást, se félelmet, se szorongást, semmit sem éreztem a könyv alatt ami a horror műfaj velejárója. Cujo története érdekes, izgalmas, leköti az embert, nem unatkozik alatta, de az eb szenvedése, és a széthulló Trenton család kálváriája miatt inkább egy szomorú dráma, mintsem vérfagyasztó horror. Kár érte, nem azt kaptam amire számítottam.

(Wooltur)

7/10