Dolph Lundgren-t nyilván senkinek sem kell bemutatni. A svéd származású akciósztár immáron formálisan is halhatatlanok sorába emelkedett, amikor bekerült a Feláldozhatók csapatába, ahol a többi hasonszőrű – bár egyes esetekben talán fényesebb karriert maga mögött tudó – társával egyetemben vágott rendet az ellen soha el nem fogyó hordái között. Lundgren neve régen egybefolyt a másodvonalbeli és jobbára agyatlan akciófilmekkel, melyeket a hazai tévék előszeretettel vetítenek, ha éppen nincs jobb ötletük. Robusztus testalkata, meglehetős germán ábrázata számos mém ihletőforrása volt, még ha nem is örvend olyan népszerűségnek, mint mondjuk Chuck Norris, vagy Steven Seagal. De miért is bajlódunk Dolph Lundgren biográfiájával, amikor jobb dolgunk is lenne? A válasz egyszerű: a nem rég megjelent Don’t Kill It című horror-komédia Lundgren főszereplésével minden, csak nem olyasmi, amit érdemes egyetlen vállrándítással a szőnyeg alá söpörni.

A Supernatural című sorozat (a magyar tévécsatornák a kissé sótlan Odaát címmel vetítették) nagyon sokáig az egyetlen olyan széria volt, melyben a horror és fantasy szerelmesei is megtalálhatták a számításukat. Az idén ősszel immáron a tizenharmadik évaddal jelentkező eposz fő vonzerejét számomra mindig is a remekül összeválogatott fő- és mellékkarakterek, valamint a megszámlálhatatlan popkulturális utalás adta, melyek még azután is elvitték a hátukon a szériát, mikor a fő történetszál már semmilyen újdonsággal, vagy érdekességgel sem szolgált. A klasszikus horror és dark-fanatasy elemekkel operáló történet nem az egyetlen kapcsolódási pont az eddig jobbára a trash műfajával kokettáló Mike Mandez (Lavalantula, Big Ass Spider!) rendezte és a szintén hasonló körökben mozgó Dan Berk és Robert Olsen által papírra vetett Don’t kill it és a Supernatural között.

Chichory Creek egy Isten háta mögötti kisváros Mississippi államban. Egyik nap egy vadász egy fura, nyitott szelencére bukkan az erdő mélyén, miközben kutyájával egy sebesült szarvas nyomát követik. A kutya hirtelen furcsán kezd viselkedni és gazdájára támad. A vadásznak nem sok választása marad, le kell lőnie a megvadult állatot. A vadász hazatér családjához, majd szépen egymás után végez mindenkivel, akit a házban talál. Mintha ez még nem lenne elég, átrohan a szomszédba, hogy ott folytassa ámokfutását. A szomszéd azonban leteríti a gyilkológéppé változott férfit, mielőtt az végezhetne egyetlen életben maradt gyermekével. A lány már éppen fellélegezne, mikor az apja felé fordítja fegyvere csövét és meghúzza a ravaszt. Nem sokkal később egy furcsa, csavargó külsejű férfi – Jebediah Woodly (Dolph Lundgren) – érkezik a városba aki, amint hírt szerez a történtekről, azonnal felajánlja segítségét a helyi rendfenntartó szerveknek, illetve a magát a helyi születésű Evelyn Pierce (Kristina Klebe) által képviselt FBI-nak. Elmondása szerint ő egy démonvadász, a nemrégiben történtekért pedig egy démon felelős. Nem is akármilyen démon, ugyanis ennek van egy kellemetlen tulajdonsága: szinte azonnal átköltözik annak a testébe, aki az előző gazdatestét megölte.  Jebediah és Pierce ügynök a kezdeti bizalmatlankodás után nekilát, hogy valamilyen módon véget vessen a látszólag legyőzhetetlen démon rémuralmának. A vállalkozás nem jár áldozatok nélkül, ráadásul a démon furcsán vonzódni látszik a csinos FBI ügynökhöz.

Feljebb nem véletlenül emlegettem a Supernatural-t a Don’t kill it kapcsán, a Dolph Lundgren alakította Jebediah Woody mintha csak a korosodó Dean Winchester lenne. Legalábbis a csípős, de önkritikától sem mentes humor, a következményekkel nem sokat törődő céltudatosság és a barátkozó természet mind-mind közös a Jensen Ackles alakította szörnyvadásszal. És akkor még választott foglalkozásukat nem is említettük… Mintha csak a Supernatural harmincikszedik évadának egy részét néznénk: az öregedő Dean azért még mindig olyasvalaki, akit nem célszerű lebecsülni, amit az évek elvettek, a tapasztalat bőven pótolta. Ennek rögtön a film elején ékes bizonyítékát is adja, miután elintéz egy kocsmai tahót, jó alaposan megdönget egy csajt, aki már messziről is prostinak látszik, de azért majdnem megússza fizetés nélkül. Ezután elmegy összebarátkozni a helyi rendőrfőnökkel, aki szokás szerint elküldi őt pihenni egy kicsit a fogdába. Mikor a helyzet tovább romlik, a hatóság jobb ötlet híján végül mégis hajlandó meghallgatni az állítólagos szörnyvadász hagymázosnak tűnő elméletét démonokról, rituálékról, miegymásról. Hősünk mellé egy csinos FBI ügynök is dukál, aki már nem annyira szkeptikus a természetfelettivel szemben, miután maga is szembesül a démonnal, ami valamiért igencsak ragaszkodni látszik ahhoz, hogy épp aktuális gazdatestét “Evil Lyn” szenderítse jobblétre. A lány múltjában úgy néz ki, valamilyen sötét titok lappang, lehetséges, hogy nem csupán emberi lények szerepelenek felmenői között.

A párhuzam jóformán tökéletes, a készítők nem is nagyon igyekeztek véka alá rejteni az ihletforrást: Jebediah valamikor a film közben még afféle “family business”-t is említ, mikor a hivatása eredetéről kérdezik, mely szóösszetétel igen gyakran hagyja el Dean, illetve Sam Winchester száját is. A popkulturális utalások sem maradnak el, az egyik legjellemzőbb és legjobban eltalált a következő képen hangzik:

Pap (hadonászik és szenteltvizet locsol a démonvadász képébe): “Begone hellspawn! The power of Christ compels you!” (durván fordítva – “Távozz pokolfajzat! Krisztus ereje kényszerít téged!”)
Jebediah (teljes lelki nyugalommal, miközben a vizet törölgeti az arcából): “I’m pretty sure that’s from The Exorcist” (“Biztos vagyok benne, hogy ez az Ördögűzőből van”).

Egyébként, ha már filmes ihletforrások, a démon végső legyőzésre kiagyalt terv sem nevezhető előzmény nélkülinek: az 1998-as Fallen (Letaszítva) című thrillerben éppen ilyen módon próbál a Denzel Washington által alakított Hobbs nyomozó egyszer és mindenkorra megszabadulni a chichory creek-i démonnal több tulajdonságon is osztozó Azazel-től.

A képlet amúgy meglepően jól működik. Dolph Lundgren meglehetős magabiztossággal hozza a démonvadász szerepét, és kiváló párost alkot Kristina Klebe-vel. A film messze jár attól, hogy komolyan vegye magát – a kissé véres, belezős, ám nem éppen a végletekig kimunkált akciójelenetek, melyeken azért meglátszik az alacsony költségvetés, nem is igazán tennék ezt lehetővé -, de nem esik át ló túloldalára sem és nem válik paródiafilmmé. Megmarad egy könnyed tisztelgésnek a zsáner előtt, mely ugyan nem hordoz magába nagy meglepetéseket a műfaj ismerőinek, mégis meglepően szórakoztató a maga módján. A démon próbálkozásai, hogy rávegye Evelyn-t a ravasz meghúzására pedig egyszerre viccesek, félelmetesek és gyomorforgatóak. Valóban a film talán legnagyobb leleménye a démon: a látszólag agyatlan gyilkológép felszín mögött valami mély és intelligens gonoszság lakozik, mely egyes-egyedül Evelyn jelenlétébe kerül felszínre és teszi félre az üvöltve gyilkoló fekete szemű szörnyet (milliószor látott klisé, de a magas hangú üvöltéssel párosítva még mindig elég hátborzongató tud lenni), hogy valamilyen, a puszta gyilkoláson messze túlmutató tervet vihessen véghez.

A Don’t kill it című horror-komédiát nehéz objektíven megítélni. Ha csak arról lenne szó, hogy az eredeti ötletet, vagy a technikai minőséget pontoznánk, a film talán még a közepes pontszámot sem érné el. Sokkal inkább tűnik egy sorozat-epizódnak, mint teljes értékű filmnek. A Don’t kill it hangulata, a két központi karakter és – nem utolsó sorban – a Supernatural-ra erősen hajazó humor és háttér azonban bőven elég ahhoz, hogy a végső elszámolásnál erős pozitív végeredményt hozzon ki. Leegyszerűsítve a dolgot: Supernatural rajongóknak kötelező, a többieket meg hadd emlékeztessem egy aprócska tényre: Dolph Lundgren egy horrorfilmben? Ezt nem szabad kihagyni!

Értékelés: 7/10

Gabblack