Cormac McCarthy-t a Nem vénnek való vidék írójaként és a Southern Gothic zsáner egyik ikonikus alakjaként ismerhetjük (ez a tizenkilencedik századi gótikus irodalom amerikai környezetre szabott verziója, ide szokták sorolni Anne Rice regényeit, filmek közül pedig a Skeleton Key-t, a Cape Fear-t vagy a Deliverance-t). Az út című regényében a posztapokaliptikus zsánerhez nyúl, túl jól.

Aki kicsit otthon van a posztapokaliptikus irodalomban, az biztos hallotta már, hogy ez az a könyv, amiben egyáltalán nincsenek vesszők. Nem, nem azért mert McCarthy lusta volt beleírni őket, hanem mert tudja, hogy a jó horror nem csak a könyvön belül, hanem azon kívül, a mi valóságunkban is megijeszt. Tény, hogy piszok nehéz olvasmány, de nem azt érzed közben, hogy egy posztapokaliptikus regényt olvasol, hanem hogy átélsz egy ilyen világot, egy igazi túlélő igazi visszaemlékezéseit olvasod, aki olyan ritkán találkozik másik emberi lénnyel, hogy lassan a saját nyelvét is elfelejti.

És a nevét is, ha már itt tartunk. Az egész regényben talán ha fél tucat szereplőnk van, de nekik sincs nevük; csak Férfiként, Fiúként hivatkoznak rájuk – egész egyszerűen azért, mert egy posztapokaliptikus világban nem csak az emberi kultúra fizikai megtestesülései, az épületek, szobrok, városok semmisülnek meg, hanem a komplett kultúránk, a nyelvünk, a neveink, az emlékeink, minden.

Az úthoz képest Stephen King bármelyik posztapokaliptikája egy derűs séta. A posztapokaliptikus irodalom nagy része nem mer elég nagyot vállalni; nem merik megmutatni a teljes pusztulást. Mindig életben marad egy marok ember, aki tiszta lappal újrakezdheti a civilizációt, vagy legalább a természet, ami újra birtokba veheti, ami az övé. Nos, Az útban ezek egyikét sem látjuk; nincs semmi, de abszolút semmi, ami reményt adhatna. A néhány tucat túlélő egymást falja fel az élelemhiány miatt, de még csak állatokat vagy növényeket sem látunk egyáltalán sehol.

Az út az a fajta könyv, amit nem jó olvasni, de jó átélni. A totális pusztulás ugyanis nem egy különösebben hősies vagy akár érdekes történet. Okkal szokták azzal vádolni ezt a könyvet, hogy unalmas, mert tényleg az – de ebben emlékeztet a nemrég megjelent Fagyott május című filmre, ami a hiteles ábrázolást szintén fontosabbnak tartja, mint a te gyarló szórakoztatásodat. Ha tényleg az emberi faj végét akarod látni, akkor ne nagy csatákat, végső összecsapásokat, hősies önfeláldozást vagy világmegváltást keress, hanem ezt. A fagyos semmit. Ezt a fagyos semmit pedig olyan jól adja vissza a könyv, hogy azt 2007-ben Pulitzer-díjjal jutalmazták.

Mint már annyiszor, ezt a regényt sem ajánlom mindenkinek. Aki szórakozni akar, vagy csak egy izgalmas könyvet olvasni, amíg munkába zötyög a buszon, az nagy ívben kerülje el, mert ez a könyv nem ezért készült. Aki viszont szeretné átélni, milyen a totális magány, a reménytelenség, az emberi faj vége, és aki nem retten vissza már az első oldalon attól, milyen témahűen szétesett a megfogalmazás, az egy olyan élményt kap majd, amit soha nem fog elfelejteni.

(A regényből 2009-ben film is készült, Viggo Mortensen főszereplésével. Az állítólag kicsit kevésbé nyomasztó, mert egyszer látni az égen egy madarat, ami pont 100%-kal több élet, mint a regényben; de még nem tudtam magam rávenni, hogy megnézzem, most egy időre pont elég volt a világvégéből.)

Értékelés: 9/10

Annie