Alapvetően nem szeretem a gore-t. No, nem mintha bármi bajom lenne egy kis gusztustalankodással, a belezés, bomlás, vagy egy nekrofil aktus igényes ábrázolásával, sőt, iszonyatos erő van egy ilyen jelenetben, ha jól használják. Sajnos azonban azt tapasztalom, hogy sok film és könyv nem használja jól: nem a félelem erősítésére használják, hanem a félelem helyett. Pótlékként. Úgy gondolják, hogy egy (kettő, három, több) oszló hulla kelt annyi viszolygást az emberben, hogy azon felül már nem tud, de nem is akar olyan úri huncutságokat befogadni, mint a tanulság, mondanivaló, vagy koherens történet.

  Komor Zoltán Dögnyugat című könyve kitűnő példa, hogy hogyan lehet  jól használni a gusztustalan elemeket, a testnedveket, a rohadást, a gore-t;  hogyan lehet ezekkel megvágni az olvasót, hogy a nyílt seben keresztül aztán könnyebben jusson be a történet, és terjedjen szét, akár egy fertőzés. A kötet mind a tizenöt novellájában van valami, ami akkor is fájna, ha egy átlagos ember mesélné átlagos módon; reszelős látnokzsálya-trippként viszont több, mint letaglózó.

A novellák cselekményéről nem egyszerű beszélni, hiszen egy jó szürrealista műhöz híven nem tudhatjuk, mi az ami tényleg megtörténik; a hangulatfestő képek valósággá válnak, a túlzásoknak már nincs hatása, semmi nem tartja meg a formáját, az irányát, vagy a méretét. A hangulatát tényleg csak egy szaftos tripphez lehet hasonlítani; gyakran olyan magasságokba emelkedik a szöveg, hogy inkább éreztem prózaversnek. A kedvenc idézetem (“Így élünk mi Dögnyugaton – skorpió-farkakként hajladozunk teli méreggel – hirtelen félelem fojtogat nappal s hiába túrjuk az éji avart, szép álmokat nem lelünk – a homokban fürödve koponyacsontban a dögevőkkel.”) egyenesen Jim Morrison Amerikai imájára emlékeztetett (ami tulajdonképpen nem meglepő, ha tudjuk, miről szól az a dalszöveg/szabadvers/performansz).

Igazság szerint a “szürrealista” jelző messze nem írja le elég jól, mi a fene történik itt; inkább a “bizarro fiction”-t szokták használni a zsáner megjelölésére, de még ez sem adja vissza igazán az érzést. Maga az író, Komor Zoltán úgy definiálta a zsánert, mint “röhögve hányás” – és igen, tulajdonképpen ez elég pontos leírás. Az igazi költői kvalitások és az alpári humor törvénytelen házasságát látjuk, ami olyan meghökkentő, hogy még a hányingerem is lemerevedik tőle, ugyanakkor természetesen jön, mert Dögnyugaton ez az élet rendje.

  A bizarro fiction Magyarországon viszonylag ismeretlen zsáner, de Komor Zoltán eddig megjelent tizennyolc kötetével kiváló munkát végez, hogy meghonosítsa. A szerző összes könyve ingyenesen letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtárból, valamint kötetbe (egyelőre?) nem került írásait az alkotói blogján találjátok (munkahelyi olvasásra abszolút nem ajánlom).

 

Értékelés: 10/10

Annie