A magyar sci-fi irodalom él, virul és köszöni szépen, jól van. Sajnos kishazánkban a tudományos-fantasztikus témában alkotó írók száma igen csekélynek mondható, de azért jelen vannak a piacon. Szöllösi Kristóf a Könyvmolyképző Kiadó által minden évben meghirdetett Aranymosás néven futó regénypályázat 2016-os nyertese. Könyvét részemről komoly elvárásokkal teli várakozás előzte meg, hisz műve egy posztapokaliptikus, harmadik világháború által elpusztított Budapesten játszódik, ami – a téma nagy kedvelőjeként – igencsak felkeltette az érdeklődésem.

A történet egy alternatív jövőben játszódik, ahol a világot a Szovjetunió és Amerika között lezajló világháború szinte teljesen elpusztította. Ebben az idősíkban él Ádám, aki úgynevezett “gépromboló”. Egy különleges rend tagja, akiknek feladatuk a harmadik világháborúból fennmaradt technológiákat rossz célra használó bűnözők likvidálása. Ádám egyik bevetése alatt szemtanúja lesz amint egy eddig csak legendákból ismert, Fantom elnevezésű exoskeletont viselő (ez egyfajta mechanikus harci ruha vagy fémváz) egyén ellop egy atomtöltetet. Ádám a Fantom nyomába ered, célja, hogy megakadályozza Budapest elpusztítását. A nyomozás során barátból ellenség, ellenségből barát lesz, az idő pedig vészesen ketyeg.

A könyv igencsak igényes megjelenést kapott. A borító illusztrációján azonnal megakad az ember szeme, ahogy a könyvesbolt sorait fürkészi. Kézbevételkor az igényesség érzete csak fokozódik a kidomboruló főcím, és egyéb kis részletek kitüremkedése miatt. Minden egy profin összerakott regényre utal, kár, hogy a tartalomra ez már nem mondható el.

Főszereplőnk Ádám, könnyen megkedvelhető karakter. Keménykötésű, szabad szájú, cinikus humorral ellátott igazi egyéniség, abszolút beleillik a történetbe és a világba. Egyetlen bajom volt csak vele, mégpedig az, hogy ennyiben ki is merül a szereplő. Nem tudunk meg semmit a múltjáról, érzéseiről, egyéniségének mélyebb rétegeiről, ahogy ez elmondható a könyv többi szereplőjéről is. Mintha mindenki csak egy egysíkú személy lenne, mindennemű komolyabb mondanivaló, motiváció nélkül. Ez a felületesség igaz az egész világra és annak felépítésére is. Megvan a Budapestet felosztó négy frakció: az Óbudai Egyházállam, a 11. kerület területén álló Szabadkereskedelmi zóna, az Angyalföldi Népköztársaság és a Szakadár Blokk, melyek mind-mind rendelkeznek a maguk sajátosságaival, de miértjükre nem derül fény. Miért lett vallási állam Óbuda? Miért maradt fent a kommunizmus Angyalföldön? (Egyedül a Margit-szigeten tanyázó német kereskedőtelep volt rendesen kifejtve.) De azt se tudjuk meg, hogy miből élnek meg az emberek. Mit esznek, hol élnek? Hogyan épül fel a géprombolók rendje? MIÉRT, HOGYAN, MIÉRT? Hézagok és kérdések amikre nem kapunk válaszokat. Persze minimális infómorzsákat elszórtan azért felfedezünk, de normális magyarázatokat nem. Az egész világnak olyan érzete van, mintha kaptunk volna egy szépen megmunkált dobozt, aminek a belseje üres, mert a készítő vagy nem akarta, vagy nem tudta megtölteni tartalommal. Számomra ez nagyon furcsa volt, mert egy posztapokaliptikus műben alap dolog a világ jelenlegi állapotának-, a lakosság életének -, az uralkodó rendek felépítésének stb. bemutatása, mellyel így egy élő, lélegző, hihető univerzumot kapunk.

No és erre ráadásként még kapunk egy rakás logikai hibát! Mint például a Westend, mint olyan létezése, ami elvileg meg sem épülhetett volna, vagy egy fegyver, ami az egyik oldalon szétrobban, hogy aztán két oldallal később újra ép legyen, és még sorolhatnám. De, ami a legszembetűnőbb volt, és leginkább megerősítette bennem a könyv kidolgozatlanságát, és a hirtelen ötletek gyors beledobálását, az a természetfölötti tartalom váratlan, előzmények nélküli megjelenése. Semmi, de semmi támpontot nem kapunk, hogy mikor, miért és hogyan jelent meg a világban. Az író teljesen úgy kezeli, mintha mindennapi dolgokról írna, és az olvasónak is ugyan olyan egyértelmű lenne a létezése, mint a főszereplőnek.

Mégis a fentebb említett negatívumok ellenére is azt kell mondanom, hogy végig élveztem a regényt. Számtalan izgalmas, baromi látványos jelenetet kapunk. Az egyre jobban kibontakozó nyomozás érdekes, és szépen végigkalauzol minket az elpusztult Budapest romvárosában, ahol a helyi lakosok valószínűleg mosolyogva fogadnak majd a könyvben, egy-egy ismerős helyszínt. Az exoskeletonok vagányak, a párbeszédek könnyedek, ahogy az egész könyv nyelvezete. Emellett ötletesnek találtam a volt háborúból fent maradt tárgyak köré épülő vallási kultuszokat, csak kár, hogy ezek se lettek igazán mélyen kifejtve, sajnos ugyan azt a vállrándítós „beleteszem, mert jól hangzik” fél tartalmat kapták. De ha az ember nem ragad le a már leírt problémákon, nem próbál elmélyedni a világban, és nem keresi a részeket összekötő velős háttértartalmat, és csak egy egyszeri könnyed szórakozásként fogja fel az egészet, akkor valósággal repül az oldalakon keresztül, és bizony örömét leli a pergős cselekményben. Ami néhol már túlontúl pörög is, mintha az író csak az akcióra fókuszált volna, és minden mást csak félvállról vett volna. S ez sajnos érződik is a regényen. (A regény egyébiránt csak és kizárólag Budapestre koncentrálódik, tehát senki se keresse benne saját településének történetét.)

Szöllösi Kristóf bemutatkozó regénye, közel sem tökéletes. Erősen érezhető rajta, hogy egy kezdő író művével van dolga az olvasónak, akinek van még hova fejlődnie, de a fény ott van az alagút végén. A logikai bakik, és mélyebb tartalom nélküli világ ellenére is végig képes leszögezni az olvasó figyelmét az akció dús, látványos, izgalmas cselekmény, a könnyen megkedvelhető karakter és a lerombolt fővárosunk felfedezése. Az egész olyan, mint egy B kategóriás akció film. A maga nemében bugyután, de látványosan szórakoztat, és aki eszerint ül le elé, és nem egy komoly művet vár, az jól fogja érezni magát. Csodát senki se várjon tőle, viszont egy egyszeri próbát megér azok számára, akik kedvelik a posztapokaliptikus témát. Akik viszont véresen szigorúan veszik a mély világépítést, azok nyugodtan vegyenek le még egy pontot a végső számból.

(Wooltur)

7/10