A Jumanji után is láthattunk már olyan szituációt, amikor a misztikus társasjátékkal foglalatoskodó fiatalok egyszerre csak azon találják magukat, hogy a benne vázolt szituáció a valóságban is megelevenedik (Open Graves, 2009). De mégis mi a fene sarkallhat egy magamfajtát egy olyan igénytelen hulladék megnézésére, amelynek posztere is a szemmel láthatóan gagyi szintet képviseli, az iMDb-n kapott 3.8-as osztályzatról meg nem is beszélve?! Nyilván mérhetetlen trash-fanatikusságom az oka, mert más érvet momentán nem tudok felhozni 🙂

Miután a Neesa nevű főszereplő csajunkkal roppant vidám körülmények között (értsd: egy vidámparkban) szakít a pasija, gyorsan öngyilkos lesz – itt akár vége is lehetne a filmnek, és örülhetnénk, mert annyira borzalmasan játszik -, de sajnos időben megmentik az életét, így továbbra is képernyőn marad.

De oda se neki trauma, nem sokkal később már (szintén hasonlóan tehetséges) haverjaival indul bulizni egy eldugott texasi ipartelepre, ahol állítólag egy náci textilgyár (!) működött a II. világháborúban. (Igen, egészen biztosan hitelt érdemel az információ.) Rövid keresgélés után aztán az ittas fiatalok megtalálják a falba rejtett kis dobozkát – némi használati utasítással, hogy is kell a csont-dobókockákkal és egy ódivatú mondókával megidézni a Knucklebones nevű démont -, aztán pedig csak lesünk ki a fejünkből, mennyi ordenáré ökörség elevenedik meg a vásznon…

Már gyakorlatilag a film elején lévő háborús bevágásnál – hosszúhajú náci tudós, ez most komoly?! – sejteni lehet, hogy egy rohadt igénytelen foskupac lesz ez az egész, de aki ennek ellenére mégis veszi a bátorságot, és folytatja, annak jutalmul bőven akadnak WTF-momentumok.

De kezdjük az elején: ez a Knucklebones nevű náci démon nem más, mint egy torzított hanggal kommunikáló, egyébiránt olcsó pvc-maszkos emberke, aki rongyos ruhákban rohangálva próbálja elkapni hőseinket. (A fáma szerint őt azért „találták ki” az okkult náci tudósok, hogy az ellenséget legyakja. De könyörgöm, előtte majd nyilván ráveszik az ellenséget, hogy a frontvonalakon túl egy mondókával idézzék majd meg, nem?!) És, ha már mondókáknál vagyunk: én speciel azt sem értem, hogy miért mondanak el minden egyes alkalommal más-más rímes sort Knucklebones nevével?!  Ennyire profik lennének, hogy hasra ütéses alapon találják ki őket a szereplőink menet közben, vagy esetleg ez valami szabálykönyvben olvasott apróbetűs rész?!

De lépjünk is tovább, mert bőven vannak ennél súlyosabb baromságok. Például azok, a pár jelenetre indokolatlan időhúzásként betuszkolt statiszta-fiatalok, akik véletlenül szintén ebbe az épületbe törnek be – miért másért, minthogy vasat gyűjtsenek. Közben az egyik csaj elmegy jó messzire pisilni a kihalt gyárban, mert ugye mégsem mindegy hol, de szegény megcsúszik egy festék-vérfolton, és egészen véletlenül úgy esik NEKI a falnak, hogy aztán a homlokából kiálljon egy szög. Ezalatt briliáns forgatókönyvírói csavarként a galeriban lévő pár egyik pillanatról a másikra elkezd kefélni egy vasasztalon, miközben a társuk – ki tudja milyen megfontolásból – egy vascsövet kezd el melegíteni, persze mindezt fülvédőben. Szerencsére hamar meghalnak – hála a magukkal hozott láncfűrésznek meg hasonlóan indokolt eszközöknek -,  egyedül ez a Neesa lány nem akar.  Helyette hatalmas csattanóval végződik a sztori, ami nagyjából össze is foglalja, hogy ez a 85 perces (anti)produkció nem volt más, mint egy ordító hézagoktól és ordas hibáktól hemzsegő, alapjáraton is minden logikát nélkülöző forgatókönyvből készült csapnivaló trágya.

Érthetetlen motivációkkal és debilisztikus szereplőkkel elkövetett, bénábbnál-bénább jelenetek, minimális hatásvadászat (csöcsök, okkult nácik, majdnem-gore), de főleg a minden átitató, kiszámíthatóságra épülő unalom-faktor nyomja rá a bélyegét az egészre.

Értékelés: 3/10

eyescream