Tudjátok, hogy van ez: amikor az ember IMDB-s szinopszis alapján választ filmet estére – én legalábbis így szoktam -, általában igyekszik valami olyasmit találni magának, ami kicsit kilóg a sorból, látszólag nem a szokványos sablonok szerint építkezik. Így találtam rá az eddig leginkább rövidfilmekben és videóklippekben utazó Scott Hansen The Possession Experiment című darabjára is, mely azzal kecsegtetett, hogy talán mutat valami újat a számtalanszor újrahasznosított ördögűzős témában.

Van egy bizonyos IMBD pontszám, aminél meg kell húzni a határt. Nem hiszek a tömegek kollektív bölcsességében, szóval egy-egy elvontabb témájú filmnél még ötegészvalahányas  pontszám esetén is adok egy lehetőséget a legtöbb jelöltnek, hátha nekem pont bejön az adott, megosztó mű. A The Possession Experiment esetében ezt a jó szokásomat – így visszatekintve, sajnos – sutba vágtam. Mivel érdekelt a nem éppen szokványos megközelítés, melyet a film ígért, úgy döntöttem a 3,6 pont ellenére a dolog megér egy misét. IV. Henrik talán nem bánta meg ezen kijelentését annak idején Párizs alatt, én viszont ezzel egy igen felelőtlen döntést hoztam.

Brandon a főiskolások megszokott életét éli, talán azzal az egy különbséggel, hogy társaihoz viszonyítva egy kicsit kevésbé tojik mindenre, ami nem csajokkal/pasikkal és piával/fűvel kapcsolatos. Egyik szemináriumára, mely a bevezetés a világ vallásaiba névre hallgat, egy projektet kell készítenie. Brandon az ördögűzést választja témájául és bele is kezd az anyaggyűjtésbe. Az internetet bújva egy 20 évvel ezelőtt történt eset kelti fel az érdeklődését: egy közeli városban egy balul sikerült ördögűzés során mind a megszállt anya, mind a férj, mind a pap életét vesztette. Egyedül a kameraman és az asszony pólyás gyermeke élte túl a kalandot. Brandon, a mellé csapódó Clay-el együtt – aki Brandontól eltérően, ritkán engedi a vére THC szintjét a kimutathatósági határ alá süllyedni – ellátogat az ominózus kúriába, ahol egy falba vájt üregben egy – milyen eredeti ötlet – ouija táblát találnak.

Brandon fejében az a képtelen ötlet fogan meg, hogy megpróbálja megidézni a démont a saját testébe és az egészet dokumentálja is, a felvételeket pedig megosztja egy videomegosztón. Online adománygyűjtésbe kezd, hogy megvalósíthassa ötletét. A kontroverziális ötlet ellenére pontosan (!) 10 ezer dollár gyűlik össze a srác számláján néhány nap leforgása alatt. Így nincs mit tenni, bele kell vágni a dologba. Szükség van még egy orvostanhallgatóra is a (mérsékelten) csinos Leda személyében, akinek az lesz a feladata, hogy Brandon életfunkcióiban beálló változásokat nyomon kövesse. Egy médium segítségével sort is kerítenek a szeánszra, történik is némi túlvilági tevékenység, de mintha a démon nem akaródzna megszállni Brandont. A társaság csalódottan hagyja ott a szeánsznak helyt adó romos kúriát, ám a történet még koránt sem ér véget. Brandon ugyan még nincs tudatában, de az eddig ismert élete rövidesen darabokra hullik, ahogy a démon lassan mégis átveszi tettei felett az irányítást.

Ugye, hogy egész érdekesen hangzik? Egy kis modern csavar a már unalomig ismert és lépten-nyomon az Ördögűző által lefektetett stílusjegyekhez és sablonokhoz visszanyúló zsánerben. Ki kell ábrándítsalak titeket: A The Possession Experiment minden elképzelhető módon képes alulmúlni a várakozásainkat.

Az első és talán legfontosabb probléma a színészi játék, illetve annak hiánya. Az Egyesült Államokban 2014-es adatok szerint 318 millió ember él. A teljes népesség mintegy 5 tízezreléke (155 ezer ember) él közvetlenül filmkészítésből. Ha ennek a számnak csak a fele színész – és még akkor ebbe nem kalkuláltuk bele az amatőr színészek népes ármádiáját – még mindig több mint 70 ezer emberről beszélünk. Így annak az esélye, hogy egy filmre egyetlen épkézláb, színjátszásra képes embert nem találtak, mindenesetre elég elenyészőnek tűnik. Pedig a hír igaz, ilyen csapnivaló ripacskodással, élettelen dialógusokkal, mesterkélt játékkal még a magyar rögvalóságban is ritkán találkozni. Pedig aztán a színházakban szocializálódott magyar színészekkel sem éppen könnyű filmet csinálni, az eredményt elnézve…

Nem vagyok egy Sherlock Holmes, igen ritkán tűnik fel nekem, ha egy filmben apró hibák maradnak. Teszem azt az egyik szereplő az egyik snittben a jobb mellzsebében hordja a zsebkendőét, a következőben meg már csodálatos módon átkerül a másikba. Itt azonban még nekem is szemet szúrt a figyelmetlenségből a végtermékben hagyott hibák tömkelege. Az egyik kedvenc ilyen jelenetem, amikor Leda megpróbálja megmérni Brandon vérnyomását. Felhelyezi a mandzsettát, fel is fújja, majd szórakozottan elkezd babrálni a fonendoszkóp membrános felével. Játszik vele egy darabig, majd bejelenti, hogy minden rendben van. Akinek már mértek vérnyomást akár egyszer is életében, az sejtheti, hogy itt valami mintha nem lenne a helyén. Egyrészt nem lenne ártalmas valami mérőeszköz (higanyos vagy digitális) a méréshez, valamint a fonendoszkóppal általában az alany pulzusát szokás figyelni, nem pedig az ujjaink között forgatni. Hú de nagyon nem örülnék neki, ha az életem egy ilyen “jól felkészült” orvostanhallgató kezébe kerülne.

Ha félretesszük a botrányos színészi teljesítmény és az apró hibáktól hemzsegő végtermék tényét, a The Possession Experiment akkor is egy nagyon furán összerakott film. Az egyes jelenetek furcsán váltanak át egymásba, a jeleneteken belüli vágások pedig példátlanul esetlenre sikerültek. Néha hosszú pillanatok maradnak ki az eseményekből, olyan érzést keltve, mintha a végső vágásnál ezeket szándékosan távolították volna el, mert már a készítőknek sem volt képük megmutatni őket. Az alapötlet újdonságán felül egyébként csupa-csupa ismert horrorfilmjelenet és klisé köszön vissza ránk. Van itt természetesen egy nagyobb falat az Ördögűzőből (a trutyihányás sem maradhat ki természetesen), a démon által megszállt nő merő véletlenségből éppen úgy mozog, mint Samara, Brandon/Démon páros pedig valószínűleg megirigyelhette Freddy meglehetősen egyfunkciós kesztyűjét, mert éppen olyasmit fabrikál magának a szanaszét kallódó szikékből.

Mindezek után látszik, hogy egy újfajta megközelítés helyett egy rettenetes és igénytelen katyvaszt kapunk cserébe jóhiszemű filmválasztásunkért. Az Ördög sohasem holmi patás, villás nyelvű, szarvas szörnyetegként próbál a közeletekbe férkőzni, hanem valamilyen, a szemnek első látásra tetszetős formát ölt magára. A The Possession Experiment – nyugodtan kijelenthető – az ördög műve, megtekintése még képesített ördögűző felügyelete mellett sem ajánlott. A lelki üdvötök érdekében kérlek titeket, ne nézzétek meg!

Értékelés: 3/10

Gabblack