Az időutazás hálátlan téma. Egy részről rendkívül egyszerűen is megközelíthető a dolog – ez leginkább a jobb-rosszabb vígjátékok, családi filmek sajátja: a főhős visszautazik a múltba, vagy előre a jövőbe, ott csinál valamit, ami vagy hatással van a jelenre, vagy nem, oszt jó napot. Másrészről a téma megközelíthető a maga teljes bonyolultságában is, időhurkokkal, párhuzamos dimenziókkal, idő-paradoxonokkal. Ez utóbbiak esetében azonban szükség van egy kiváló szkript-íróra, aki képes az összes szálat elvarrni, elkerülendő, hogy méretes lyukak tátongjanak a történetben. A 2015-ben bemutatott Synchronicity egyértelműen a második kategóriát gazdagítja, más kérdés, hogy az eredmény igencsak felemásra sikeredett.

Jim (Chad McKnight) és két barátja – Chuck és a kissé “esőemberre” hajazó Matty – egy kis sufnicéget – divatos nevén startupot – üzemeltet. A leendő termékük nem más, mint az időutazás. Azonban az időgépük nem akármilyen üzemanyagot igényel, hanem valamiféle hasadóanyagot, melyet csak a nem túl szimpatikus iparmágnás, Klaus Meisner (Michael Ironside) képes szállítani nekik. Meisner tökéletesen tudatában is van az alá-fölérendelt viszonynak és ezt igyekszik is a trió tudtára adni. A bemutató során nem minden úgy alakul, ahogy a tudós társaság kikalkulálta és a kísérlet látszólag kudarcot vall. Később azonban a laborban felfedeznek egy dáliát (igen, egy virágot), mely sehogy máshogy nem kerülhetett oda, mint az általuk létrehozott féregjáraton keresztül.

Az amúgy munkamániás Jim a félresikerült bemutató után összetalálkozik egy rejtélyes nővel, Abbyvel (Brianne Davis), aki fenekestül felforgatja addig sem éppen unalmas életét. Abby lakásában Jim rátalál a viráguk szakasztott mására, mely minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy a gépük valóban működik. Jim innentől kezdve két kő között őrlődik: egy részről biztosítani akarja a projekt üzemagyag ellátását, melyhez pedig Meisner támogatása szükséges, másrészt pedig tisztáznia kell kapcsolatát a lánnyal is. Abby azonban sokkal több szálon kapcsolódik, mind az üzletemberhez, mind Jimhez, mint ahogy azt a férfi gondolná. Rövidesen már a saját jövőéért is meg kell küzdenie.

A Synchronicity nem egy szokványos science-fiction alkotás, az időutazós filmek egy részéhez hasonlóan cselekménye nem értelmezhető lineárisan. Ilyenkor jellemzően a szereplők egyszerre több verzióban vannak jelen és a cselekmény egyes részei, melyek időrendben korábban történtek, csak később tudatosulnak a nézőben. Kivitelezhető ez zseniálisan, lásd. Time crimes vagy a Primer (az általam valaha látott legbonyolultabb idővonallal rendelkező sci-fi), vagy katasztrofálisan is (Edge of Tomorrow). Az sem mindegy, hogy az egész maszlagot hogyan tálalják fel nekünk: egy közepesen likacsos történetet egy jól eltalált hangulat képes elvinni a hátán. Ennek persze a fordítottja is igaz, a Primer mögött például hiába volt egy halálosan precízen felépített történet, ha az, amit a vásznon láttam nem volt képes magával ragadni. Ahogy már fentebb említettem, a Synchronicity öszvérnek számít ilyen szempontból is.

Pozitívumok

Hangulat, díszlet, zene. Ha kissé bővebben akarnám kifejteni – és tudjátok, hogy akarom -, akkor azt mondhatnám, hogy a Synchonicity olyan, mintha a sci-fi aranykorából (80-as, 90-es évek) került volna elő. Minimalista díszlet, mely mégis pontosan kifejezi, hogyan is képzelik el az alkotók a közeli jövőt. Személytelennek, hidegnek és sötétnek. Az üres utcák, utak és a hatalmas, szürke, csupa beton felhőkarcolók, melyekben alig egy-két kósza lélek flangál nem sok teret engednek a szabad asszociációnak, hogy vajon “mire is gondolhatott a költő”. Jacob Gentry író-rendező filmjével bevallottan a Blade Runner (Szárnyas fejvadász) előtt kívánt tisztelegni, melyre vonatkozóan számos indirekt utalással is találkozhatunk. A disztópikus jövő és a jóformán örökké sötétbe burkolózó város azonban más, hasonló alkotásokat is (Dark City, Tizenharmadik emelet) eszünkbe juttat, ami egyáltalán nem válik a Synchronicity kárára.

A retró hangulatot tovább erősíti a zene, mely szintén abba a korba repít vissza minket, mikor még egy-egy film soundtrackjének megkomponálása valóban művészi tevékenységnek számított (tisztelet a kevés mai kivételnek). Félreértés ne essék, klasszikus filmzenéről beszélünk, nem jól eltalált slágerek egymás után pakolásáról. Az aláfestő zene az, mely képes egy film hangulatát nagyon pozitív mértékben befolyásolni és ebben Ben Lovett zeneszerző munkája igen kiemelkedőt nyújt.

Nem is tudom…

Kénytelen voltam egy ilyen kategóriát is létre hozni, mert valahogy a színészi játékot nem tudom hova tenni. Egyrészről elmondható, hogy Michael Ironsideot leszámítva jobbára ismeretlen színészek játszák el a fő karaktereket. Chad McKnight ugyan kissé idegesítő Mickey egér ábrázattal rendelkezik, mégis meglepően hiteles alakítást nyújt a lassan leépülő Jim bőrébe bújva. Brianne Davis pedig olyan, mintha Jennifer Lawrence és Olivia Wilde arcvonásait gyúrták volna egybe, mely egyáltalán nem válik a hölgy hátrányára. Ami viszont a párosból hiányzik, az a kettejük közötti kémia, mely képes lenne elhitetni velünk, hogy a munkamániás, koffeinen és amfetaminon élő Jim képes lenne feladni a munkáját ezért a famme fatale-ért. Meisner figurája is annyira egysíkú és sztereotipikus, hogy úgy érzem, ezekért a hibákért nem feltétlenül a színészek okolhatók. Végső soron ezért is a kérdőjeles kategória.

Negatívumok

Azt gondolom, hogy a Synchronicity túl nagyot akart markolni. Egyszerre próbálta belesűríteni a 107 perces játékidőbe az időutazás minden, önmagában is sokszor nehezen magyarázható aspektusát. Egyszerre próbál machinálni az időhurkokkal, a történelem megváltoztathatóságával és a párhuzamos dimenziókkal. Az eredmény pedig az lett, hogy a történet nem, vagy nagyon nehezen illeszthető össze. A kirakós elemei sehogy sem akarnak a helyükre kattanni. Ha ez még nem lenne elég, az időutazás minden bonyolultsága mellé még egy szerelmi száll is társul, mely így már talán érthető, hogy miért nem képes igazán kiteljesedni.

A Synchronicity megtekintése egy valóban felemás élményt nyújt: egyszerre ragad magával a film hangulata és késztetne arra, hogy megpróbáljam megfejteni az idővonal titkát, majd döbbent rá, hogy sajnos nincs mit megfejteni. A sztori egészére nem lehet egy konkrét szabályrendszert ráhúzni. Más is megpróbálta, mérsékelt sikerrel (angolul valamicskét gagyogóknak íme egy link). Az időutazós történetek legnagyobb ellensége pedig a meg nem értés és attól tartok, Jacob Gentry műve erre a sorsra jutott. Ettől függetlenül ajánlom megtekintésre, hiszen a harmadik évezred második évtizedére sajnos már kevés olyan alkotás jut, mely legalább nyomokban felidézi a sci-fi filmgyártás aranykorát.

Értékelés: 6/10

Gabblack