“Ez nem egy kísértethistória, ez egy história kísértetekkel” – mondja az egyik főszereplő a készülő regényéről del Toro legújabb filmjének elején, egyúttal körbeírva azt is, mit fogunk látni. A Bíborhegy ugyanis nem egy horrorfilm, mint ahogy beharangozták, sokkal inkább gótikus románc, a szó irodalmi értelmében. Egy tragikus és beteg szerelmi történetről van szó, ahol a kísértetek, bár kétségkívül ott vannak, nem játszanak szerepet a cselekmény alakulásában, sőt, szinte teljesen feleslegesek.

A fókuszban egy jó gótikus románchoz illően a szereplők nem éppen egészséges kapcsolata áll, és itt a szereplők közé kell sorolnunk magát a házat is. Gyakran mondják, hogy a viktoriánus házaknak lelke van, és a Bíborhegy remekül alkalmazza ezt a gondolatot (de hangsúlyoznám, hogy nem csak természetfeletti értelemben). Sok kritikus szerint a fő antagonistának szánt Lucille túl egysíkú ahhoz, hogy betöltse a főgonosz szerepét – nos, az én meglátásom szerint nem is ő, hanem a ház a legnegatívabb figura, pontosabban mindaz, amit a családi múltat őrizgető, omladozó, süllyedő ház jelképez. Valójában a Ház indítja el a tragédiák sorozatát, és löki egyre mélyebbre az amúgy sem teljesen épelméjű karaktereinket.

Nem, mintha a Sharp testvérek magukban nem lennének elég egy drámához. Nem szeretnék spoilereket írni (bár a cselekmény elég kiszámítható mederben marad), legyen elég annyi, hogy megfelelnek a beteg, romlott, sötét múltú Byron-i hős gótikus irodalmi kliséjének.

A film látványvilága pontosan olyan hátborzongató és gyönyörű, mint amilyennek egy gótikus románcnak lennie kell, a kosztümök (többnyire) korhűek, és árulkodnak a viselő jelleméről. A Bíborhegy háza egy olyan viktoriánus palota, amilyenről talán mind álmodtunk kislánykorunkban. A CGI-jal megjelenített szellemek is meggyőzőek, de nem lesznek elég durvák azoknak, akik a horror címkéjének bedőlve egy jumpscare-es, ijesztgetős mozit várnak.

Bár a Bíborhegyről sok jót el lehet mondani, és a hangulata annyira magával ragadó, hogy még hetekkel a megnézése után is kísért, egy kicsit üresnek éreztem. Nincsenek rejtélyek, nagy kérdések, nincsenek morális dilemmák, amin aztán napokig rágódni lehet, nincsenek filozófiai paradoxonok. Persze nem is kell, hogy minden filmnek mély mondanivalója legyen. De ha egy film gótikus románcként definiálja magát, akkor nem árt, ha hozza a gótikus románcra jellemző jegyeket, például a nyomasztó morális dilemmát. Mivel a főszereplő Edith a film elején elutasítja, hogy hasonlítana Jane Austen-hoz, helyette Mary Shelley-hez hasonlítja magát, tegyünk mi is úgy! Mary Shelley Frankensteinjét tartják a gótikus irodalom mintapéldányának, ebben az eredendő bűn nélkül született “szörny” bukását láthatjuk, és végig ott motoszkál bennünk a kérdés, hogy melyikük a szörny: a lény vagy az alkotó. Itt azonban szó sincs ilyesmiről, pedig del Toro munkásságát ismerve joggal számíthattunk volna valami csavarra.

A Bíborhegyről kifelé bennem csak egy kérdés motoszkált: ha Edith nem akar Jane Austen-hez hasonlítani, akkor miért omlik egyetlen keringő után a Mr. Darcy-ra hajazó Hiddleston karjaiba, és áldozza fel az egész addigi életét egy gyanús idegen férfi miatt? (Mint egy bizonyos Miss Steele a szomszéd franchise-ban?!) Miért lett mostanában nem csak elfogadott, de egyenesen kívánatos, hogy a férfi egy beteg pszichopata legyen, a nő pedig minden kompetenciája ellenére vakon kövesse őt a szakadékba?

Mindent összevetve, a Bíborhegy egy gótikus hangulatfilm. Nem az a fajta, amitől majd nem mersz aludni éjjel, és nem is az, ami után napokig vitatkoztok bölcsészlelkű barátaitokkal, hogy kinek volt igaza. Inkább az, amit egy esős délután egyedül nézel meg, pár napig lubickolsz a viktoriánus nosztalgiában, aztán elfelejted.

Értékelés: 5/10