Mivel már a 2014-ben, szolidabb költségvetésből készült mozis változatot is kedveltem, úgy vélem mindenféleképpen kihagyott ziccer lett volna, ha Lowell Dean kanadai független-filmes kissé infantilisnek tűnő farkas-zsaru figuráját nem adaptálják – koncepciója csak úgy ordított a rajzos franchise után! A műértő közönség tehát a Dynamite Entertainment égisze alatt élvezheti Lou Garou humorban és belekben bővelkedő kalandjait!

És akkor lássuk az eddig megjelent három részt, röviden:

#1

Lou Garou rendőrtiszt és Willie nevű spanja az éjszakában járőrőzik, amikor egy motoros bandával kerülnek összetűzésben. Ők húzzák a rövidebbet, de mivel éppen telihold van, Lou rosszabbik fele, a WolfCop lép akcióba, így nem sokan élik túl. Az egyik elrabolt lánytól megtudják, hogy ez csak a jéghegy csúcsa, ugyanis a banda telephelyén egy sor másik embert tartanak fogva. Étkezési célokból. WolfCop és haverja tehát útra kel, hogy mentse a népeket az emberbőrbe bújt, vérszomjas disznó fogságából…

#2

Második részben Lou és Willie egy sztriptízbárba látogatnak, ahol is egy szemrevaló vörös hölgyeménynél járnak közbe. Az pedig cserébe elviszi őket a még több szemrevaló hölgyeménnyel kecsegtető otthonába. A kiéhezett Willie szinte azonnal bezárkózik a lányokkal a szobába, de a sunák valami egészen másra vannak kiéhezve – emberhúsra. De nemsokára az ágyhoz láncolt WolfCop is rájön, hogy a vöröske elég démoni tud lenni…

#3

Ott tartunk, hogy WolfCop gyakorlatilag kiirtotta a csőcseléket Woodhaven-ben, így mondhatni nincs is már több dolga. Éppen a legutóbbi kalandja óta fegyvercsempészetbe menekülő Willie-vel próbál eszmecserét folytatni, amikor megjelenik ex-társa, Tina, de hármójuk lelkendezését egy lézerfegyverrel támadó gépember (terminator?) zavarja meg, aztán meg egy világvégét hirdető, sarki prófétából átváltozó gigantikus csápos lovecraft-i rémségékkel kell megmérkőzniük…

A Max Marks író által kreált, A-pontból B-be tartó történetek ugyan egyszerűek, mint a faék – viszont az Arcana Studios által életre keltett, iszonyatosan eltalált képi világa miatt lettek olyan szórakoztatóak. A folyton piáló, és ebből erőt merítő Wolfcop és a lúzerként viselkedő, folyton majrézó Willie B-filmbe illő párosa mellett nem igen rúghat labdába senki, de legalább az akciók közben ömlik a vér a pofánkba, és laza harminc oldalak után sem lesz hiányérzetünk, hogy csak ennyi volt?!

Értékelés: 9/10

eyescream