Az Amerikában csak Attack of the Mushroom People néven elhíresült Toho stúdió alkotás egy egész különleges film, mely puszta létezésében nem csupán szakított az addigi nagyszörnyes entitásokkal és egy méretileg kezelhetőbb szintre emelte a borzalmakat, s ezzel egy időben az általános vélekedéssel szembemenve – mely szerint Ishirô Honda igen pozitív ítéletet mond az emberek felett – működik a másfél órás játékidő, s eközben a szereplők gyakorlatilag önmaguk paródiájává is válnak. Furcsa egy helyzetet teremt az atmoszféra.

A japán nukleáris holokauszt olyan mély gyökereket vert az emberek szívébe, hogy az évtizedek során még mindig nem sikerült kilábalni belőle. Gondoljunk bele, 63-ban milyen mélyen élhetett még bennük a szituáció. Ezen felbátorodva született meg a már-már népmesei vonalvezetésű sztori, ami eredetileg William Hope Hodgson író rövid történetén, a The Voice In The Night-on alapszik, mely már a kilencszázas évek elején felvetette az ember-gomba fúziót. Innen tényleg csak pár lépés és az említett főcímen túllépve az egyetlen túlélő meséjén keresztül ismerhetjük meg a gombák félelmetes erejét. A sztori egy kisebb vitorlásról és annak legénységéről és utasairól szól, akik egytől egyig idealizált világban éltek és az embertömegek koloncát levetve könnyed hajókázásba vágnak. A nem várt vihar azonban megtépázza a hajót, majd pedig egy lakatlan sziget felé sodródnak, ahol állandó a köd, az esőzések és úgy tűnik, élelem nélkül maradtak. Kis szerencséjükre felfedeznek egy parton ragadt nagyobb hajót, mely az enyészeté és a jelekből ítélve valamilyen kutatással foglalkoztak a rajta szolgálatot teljesítők. Ez viszont a múlté, hiszen mindent benőtt a penész és a gomba.

A feljegyzésekből és apróbb jelekből az alkotás azért csöpögteti az információkat, miszerint a gombát megenni nem szabad, ugyanis függőséget okoz. Azonban minderről kisvártatva elterelődik a cselekmény és inkább a felek egymással harcolnak, vitáznak, flörtölnek – ám mindez rendszerint afféle kiegészítésként, ugyanis a történethez nem igazán ad sokat hozzá. Sajnos vannak szerencsétlen részletek, mint a soha ki nem fogyó puska vagy a kámforrá változó betolakodók esete, ami eléggé csonkolja az összképet. Ezt követően viszont az étel felszámolásával lassan mindenki a helyszíni gombák áldozataivá válnak, s találkoznak azokkal a pórul járt emberekkel, akik a sziget rabjai régóta – persze kicsit másabb formában, mint azt gondolnák.

A mű bizonyos időközönként elnagyolt, s bár a fényképezés többnyire rendben és a közeli képsorok felelősek bizonyos fokú klausztrofóbia érzékeltetéséért, sajnos a vágások nagy hányada elég pocsék és ezt nem tudja feledtetni a néhol komikus, máshol viszont rendkívül félelmetes speciális effektek sora sem. Sok támadás érte a készítőket, hogy a fertőzés nagyon hasonlít arra, amit a radioaktív sugárzás képes művelni egy ember szervezetével, de ugyanennyire az okok közé lehetne sorolni a nyugati kultúra által keltett félelmet, de a kábítószerek káros hatásait sem szabad elfeledni, mint lehetséges szemléltetés (a film után a begombázás egészen új jelentéssel fog bírni).

meglepő fordulat, hogy míg sokáig erősen B-filmes kötelékekben volt népszerű az alkotás, mára kultstátuszt “növesztett” és egyre többen ismerik el, mint különleges, érdekes filmet. utóbbi jelző azért nem annyira meglepő, de az eléggé monoton hangvétel, a darabos, összefüggéstelen szegmensek és az ázsiai stílus együtt továbbra is azoknak fog tetszeni, akik már megismerkedtek pár alapfilmmel ebben az alműfajban. Mindenesetre tökéletes egy kis rágcsa és innivaló mellé, ha valaki nem szeretné túlgondolni a látottakat.

Értékelés: 5/10

Plendil