Hálás és kifizetődő téma volt nagyon sokáig a kiegyensúlyozottnak látszó amerikai kisvárosi közegbe helyezni az amúgy önmagában is abszurdabb ihletésű témákat, melyek közül Bob Balaban direktor és a szkript atyja, Christopher Hawthorne egy első blikkre kedélyes família mindennapjaiba enged betekintés a legifjabb tag, a kisfiú szemszögéből, mindezt illuzórikus betétek hadával megspékelve, ami a kannibálsztorikban jobbára elmaradó szegmens. Épp ezért az ínyencek már most árgus szemekkel figyelhetnek, hogyan kerülhetett összefüggésbe a társadalmi direktívákat csak súroló család életvitele a hullákkal és a humorral, no meg az álomjelenetekkel, amelyeket bármely művészfilm megirigyelhetne.

A neo-ötvenes években játszódó alkotás a beköltözéstől mutatja be, hogyan él a Laemle család. Már az első pillanatoktól érződik, hogy a szülők mennyire egy hullámhosszon vannak, míg a gyermek érezhetően kívülálló, és bár az okát nem tudja megfejteni jó ideig, mégis érzi, hogy valami nagyon nem stimmel és a nyájas, mosolygós álarc mögött számító lelkek próbálják ugyanarra a sorsra terelni a gyerkőcöt, mely számukra is megkerülhetetlen és amibe oly sok fantáziát visznek bele: az emberi hús elfogyasztásába.

A kelletlenség később dühöt és összeférhetetlenséget szül az apa és a fiú között, ami darabjaira bomlasztja az összetartó erőt. Pedig ők igyekeznek mindent megtenni: a srác a helyi iskolába jár, ahol az osztály szintén fura leánykájával köt barátságot, míg a szülők munkába állnak, jópofiznak mindenkivel, és a “megtehetem, megvehetem” korszak virágzásakor fényűző életet élhetnek, fittyet hányva a holnapra. A külvilágból az első, aki szagot fog, az iskola szociális alkalmazottja, aki a gyermek rajzai, majd az anyuka elég zavarodott viselkedésén át érzékeli, hogy a legkisebb Laemle-nek szüksége van segítségre. Az eleinte a képzelgéseinek hitt dolgok aztán egyszerre valósággá válnak és az elrejtett hullák, a felkoncolt testek felfedezésével hatalmas bajba kerülnek mindketten.

Az egyik legerősebb pontja a filmnek a színészi alakítás. Ugyanis elképesztően hatásos az ördögi apa szerepében Randy Quaid, ahogyan a gyermeket megformáló Bryan Madorsky is egy igazán erős bemutatkozással tette le névjegyét. Szinte forr a levegő, ahogyan e két nagyon is céltudatos karakter megütközik a jelenetekben, és ugyan az apuka egy ideig érvényesíteni tudja akaratát, a háttérben zajló események miatt erkölcsi győztest nem találunk. A gárda többi tagja is jól teljesít és hogy még inkább kényelmetlenül érezze magát a néző, a hamisan a pajzsokon végigvitt ötvenes évek hátterében megbúvó erős problematikákat kapja a két szeme közé, mégpedig kíméletlen őszinteséggel. Egyrészt a családi diszfunkcionalitás köré épített elképesztően meredek látomások, a jólét és a jóllét közti szakadék érzékeltetése és végső soron a normák lezüllésének vegytiszta elegyéből kaphatunk majd másfél órát.

Helyenként talán túlzottan lassú folyású és rendkívül sok szögből igyekeztek bemutatni az egyes jeleneteket, ám ezt ellensúlyozza a játékos, néhol komikus megoldások, az ötletes kameraszögek és a közeli felvételek, amik erőteljesebbé teszik a szereplők reakcióit. Ennek azért is lesz nagy súlya a későbbiekben, mivel túl sok nyers, gore-ba hajló jelenettel nem találkozni, de a direktor nagyon jól ismeri, milyen egyéb eszközökkel érhető el, hogy a hallgatóság agyán végigfusson, mi történhetett, amit nem mutatnak.

Végső soron egy kifejezetten őszinte, zsigeri film, amely a korszakos nevettető (Quaid) másik, sötét oldalát fedi fel és lehetőséget nyújt arra, hogy végiggondoljuk, talán a vegetáriánusoknak lehet nem kevés igaza…

Értékelés: 7/10

Plendil