Aki horror tematikában rendszeresen járja az internet bugyrait, valószínűleg összefutott már a creepypasta fogalmával (ha másképp nem, a műfaj leghíresebb teremtényével, Slender Man-nel mindenképp). A fogalom hivatalosan interneten terjedő rémtörténetet jelent, gyakorlatilag bármit lefed terjedelmes novelláktól alig néhány mondatos hoax történeteken át kamu fórum – és blogbejegyzésekig. Bár egyformán előfordul köztük egyedi, hihetetlenül igényes alkotás, és hanyagul megírt kliséhegy is, tagadhatatlan, hogy a népszerűségük, és a velük foglalkozó közösség mérete rohamosan nőtt az elmúlt évek során – olyannyira, hogy meg sem lepődtem, amikor a SyFy csatorna berendelt egy komplett sorozatot a leghíresebb pasták feldolgozásaiból.

A Channel Zero készítői pedig egyszerre élelmesek és vérbeli rajongók is – élelmesek, mivel a SyFy által fizetett tizenkét epizódot rögtön felbontották két hatrészes mini-évadra, és rajongók, mivel a nyilvánvaló választási lehetőségek (Slender Man, Russian Sleep Experiment) helyett két nagyon magasra értékelt, ám a nagyközönség, és főleg újabb olvasók számára kevésbé ismert történetet választottak (Candle Cove és NoEnd House). Az első évad így Kris Straub “mesterművének” feldolgozása lett – természetesen igen jelentős bővítésekkel, és némi módosítással.

Mike Painter Amerika ismert gyermekpszichológusa, aki egy idegösszeomlást és öngyilkossági kísérletet követően hazatér szülővárosába, hogy szembenézzen saját gyermekkori traumájával, amely miatt 30 éve nem mert visszalátogatni. Iron Hillben ugyanis brutális gyilkosságsorozat zajlott le, amely során öt helyi gyereket öltek meg, utolsóként Mike öccsét, Eddie-t, és nem csak a tettes kilétére nem derült fény, Eddie teste sem került elő soha. Mike meggyőződése, hogy az eseményekhez köze volt egy nagyon különös, kalózos gyerekműsornak, a Candle Cove-nak, amely a gyilkosságok idején volt adásban, és a városban szinte minden áldozat rendszeresen nézte. Legnagyobb megdöbbenésére kiderül, hogy még mindig több gyerek is ismeri a műsort, és azt állítják, rendszeresen nézik – annak ellenére, hogy Mike édesanyja szerint Candle Cove soha nem létezett, Mike és Eddie csak a statikus tévéképernyőt bámulták, miközben a furcsa kalózfigurákról beszéltek.

A Candle Cove feldolgozásában a legnagyobb kihívást az eredeti történet struktúrája jelentette: egy nagy csavarra kihegyezett ál-fórumoldal volt, ahol a tagok a címszereplő műsorról nosztalgiáztak, majd fokozatosan ráébredtek, valójában mennyire furcsa, és hátborzongató is volt az. Végül egy mike_painter néven író felhasználó beszámolt rémisztő felfedezéséről, miután egy családi látogatás alatt felmerült a téma, és kiderült, hogy amikor a “Candle Cove” történeteit nézték, a felnőttek csak a zúgó, statikus tévéképernyőt látták. Ez a párbeszéd kissé feldarabolva és módosítva egy-az-egyben bekerült az első epizódba, viszont rengeteg elemmel kellett bővíteni ahhoz, hogy egy komplett mini-évadot köré lehessen építeni – és bár nem maradéktalanul, de a készítőknek sikerült.

Az eredeti Candle Cove zsenialitása abban rejlett, hogy lerángatta a mézes-mázas nosztalgiát a gyerekkori emlékekről, a szombat reggeli gyerekműsorok szertartásos nézéséről – mindenki számára volt egy olyan műsor, egy olyan jelenet vagy szereplő, amelytől hetekig rémálmoktól szenvedett, a C.C. pedig ezen a vonalon indul el egy sokkal hátborzongatóbb végkifejlett felé. Mi van, ha az a valami felnőtt szemmel nézve még sokkal borzalmasabb és rémisztőbb, mint gyerekként? Mi van, ha egy tévéműsor tényleg képes manipulálni, és “bántani” a nézőit? A Channel Zero gyönyörűen építi fel a rejtélyt, miközben egyformán ijesztő jelenséggé teszi a régi, látványosan olcsó eszközökkel megvalósított gyerekműsorokat, és a tévé előtt némán ücsörgő gyerkőcöket is. A színészi játék, az effektek is meglepően jók, különösen egy SyFy sorozathoz képest, a történet végig viszonylag kevés helyszínnel és szereplővel operál, ha pedig a logika úgy kívánja, egyforma könyörtelenséggel szabadul meg mind gyermek, mind felnőtt karakterektől. Különösen tetszettek a készítők kis sajátos kikacsintásai más ismert creepypastákra, a személyes kedvencem volt, amikor az utolsó epizódok felé megjelenő egyre borzalmasabb teremtmények egyikét a Gateway to the Mind című pastához használt hírhedt Olivier de Sagazan “Transformation” videóról mintázták.

Azonban az évad minden érdeme ellenére nem hibátlan, és sajnos két hibát muszáj kiemelnem: az egyik a gyermekgyilkosságokkal foglalkozó történet. Ugyan illik az évad fő témájához és motívumaihoz, logikusan bővíti Candle Cove rejtélyét, mégis annak ismeretében, hogy az eredeti történetet jegyző Kris Straub elég élesen el szokta ítélni ezt a creepypastákban gyakori történetelemet gusztustalan hatásvadászatként, kissé szürreális élmény volt, hogy pont a saját történetének adaptációjába került be ilyen súlyos formában a téma. A másik sajnos a főszereplő, Mike. Ugyan a motivációi és a tettei érthetőek, a történet szerint pedig nemrég élt túl egy teljes összeomlást, a viselkedése gyakran mintha szöges ellentétben állt volna a körülményekkel – néha gyerekként viselkedik a legszörnyűbb helyzetekben is, rendszeresen titkolózik mindenki előtt, a karakterében van valami furcsa, taszító jellemvonás, amely minden igyekezete ellenére megakadályozza, hogy azonosuljunk vele az átélt tragédiái ellenére is.

Ettől eltekintve azonban a Channel Zero kiváló kezdeményezés, amely várhatóan a jövőben további híres-hírhedt creepypastákat adaptál majd a képernyőkre. Ha valaki szereti ezeket a történeteket, vagy csak érdeklődik a téma iránt, mindenképp ajánlom, hogy tegyen vele egy próbát – nagyon jól felépített, hátborzongató, érdekes elképzelés, amelyből remélem, a NoEnd House után is kapunk még pár évadot.

értékelés: 8/10

Zoo_Lee