Nagy szerencsémre Mike Flanagan (Oculus, Absentia) roppant elfoglalt ember, az idén elkészített három horrorfilmje (Ouija – Origin of Evil, Hush, Before I Wake) pedig önmagáért beszél. Mivel egyik kedvenc kortárs horrorrendezőmről van szó személy szerint nem bántam volna, ha még legalább három másik filmet készít, főleg annak tükrében, hogy mindegyik munkában forgatókönyvíróként is részt vett.

A korábban közölt Hush/Before I Wake duplakritikámban már ecseteltem miért őt tartom korunk egyik legtehetségesebb horroralkotójának, de bevallom férfiasan kicsit tartottam ettől a filmtől, mivel az Ouija (2014) első része sok minden volt, de maradandó biztosan nem. A klisés történetet semmi sem emelte ki a kétségbeejtően középszerű kategóriából, így gondolom sok rajongóban felmerülhet a kérdés, hogy szüksége volt-e a világnak még egy Ouija filmre. Nos, a választ, mint oly sok esetben, ezúttal is a pénzügyi oldal adhatja meg, hiszen az 5 millió dolláros költségvetés ellenében több, mint 100 millió dollárt hozott világszinten a mozipénztáraknál. Ki ne akarna még egy ilyen befektetést?

Viszont azt a Platinum Dunes tulajdonosainak számlájára kell írni, hogy nem a gagyi utat választották, hiszen Mike Flanagan meginvitálása a projektbe egyértelművé tette, hogy szeretnék emelni a színvonalat. Ráadásul Flanagan magával hozta Jeff Howard alkotótársát, akikkel közösen írták az Oculus-t (2013). Nagy örömmel jelentem ki, hogy a fejesek törekvését minden szempontból abszolút siker koronázta, elődjét minden tekintetben kenterbe veri az előzményfilm. Az eredettörténet 1967-ben játszódik, a helyszín pedig Los Angeles. A Zander-család nem éppen szokványos kenyérkeresetet választott, de hamar kiderül, hogy a jó szándék vezette spiritiszta szeánszok mögött semmilyen valódi képesség nem áll. Alice két lánya (Lina, Doris) segítségével szépen átveri az ügyfeleket, miközben megpróbál gyógyírt és lezárást nyújtani az elveszített családtagokkal való kapcsolatokban.

Az üzlet nem megy túl jól, így Alice Lina tanácsára beveti az akkoriban nagy népszerűségnek örvendő Hasbro társasjátékot a szeánszok feldobására. Ezzel párhuzamosan kezdődnek a problémák, mivel kiderül, hogy a kisebbik lány valójában kifejezetten fogékony a másvilág üzeneteire, az Ouija társasjáték pedig terepet ad a gonosz térnyerésére. Doris először még élvezi a hirtelen jött népszerűséget és örül képességének, de egy idő után nyilvánvalóvá válik, hogy főszereplőink valami igazán komoly slamasztikába kerültek. Kifejezetten tetszett ez az ötletes prequel, amit a stáblista lefutása után kötnek csak össze az eredeti filmmel. Flanagan ezúttal sem okozott csalódást, habár az alaptörténet keretek közé szorította, mégis sikerült egy érdekes és autentikus sztorit letenniük az asztalra.

A nagy erényei továbbra is megmaradtak, okosan felépített jumpscare jelenetek és a végig érezhető misztikum jóval az átlag fölé emeli az Ouija második részét. A szereplőket sem érheti komoly kritika, mindenki hozzá a szerepét, így összességében elmondható, hogy bizony még annak is érdemes nekifutnia, aki az első rész után megfogadta, hogy soha többet nem néz Ouija-filmet. Az alkotás nem csak minőségi szempontból szerepel jól, hiszen egy hónap alatt több, mint 75 millió dollárt hozott a konyhára a 9 millió dolláros büdzsével szemben. Mike Flanagan pedig továbbra sem fog unatkozni, hiszen a következő évben egy átlagosnak éppen nem nevezhető Stephen King regényt visz majd vászonra, és reméljük, hogy a Bilincsben (Gerald’s Game) inkább a kivétel lesz, ami erősíti a szabályt miszerint a Mester műveiből nem nagyon készülnek értékes filmadaptációk. Továbbá Jeff Howard társaságában bekerültek a Tudom mit tettél tavaly nyáron remake/reboot íróinak sorába, úgyhogy azon a fronton sem halt meg a remény.

10/8

afiaf